„Aztán lassan felmegy az egész színpadot beborító óriási vörös függönyháló-lepel, láthatóvá lesz a tánckar. Elvonulnak a fúvósok, s megszólal az igazi Omega. A hangzavar leírhatatlan. Baloldalt a színpadon igazi Jancsó-látomásként – fehér párnákon lányok ülnek infravörös fényben, jobbra őrtornyot formázó magaslat, alumínium rudakból, alkalom s hely is ez a mozgásra, éneklésre.” – olvassuk Farkas Róbert lelkes beszámolóját a Népszabadságban a Jancsó Miklós és Hernádi Gyula által rendezett 1982. novemberi, a Budapest Sportcsarnokban tartott Omega-koncertről, s hozzá hasonlóan sokan méltatják az „örökifjú Omega nagyszabású show”-ját, kiemelve az izgalmas díszleteket, a dalok hangulatához jól passzoló tánckoreográfiákat, valamint a technikai újításoknak köszönhető kristálytiszta hangzást (Dunántúli Napló); a Film Színház Muzsika tudósítója szerint az Omega zenéjének „frissessége, lendülete mit sem változott az évek folyamán, hangzásuk eddig nem tapasztalt mértékben impozáns, lehengerlő.”

A Petőfi Népe a hangzás mellett a látványt is dicséri:

„A vendégmuzsikusokkal és a Pantha Rheiből ismert szintetizátor-varázslókkal, a Szalay-testvérekkel kiegészített Omega-gálán káprázatos lézertechnika is dolgozott, jól illeszkedve elsősorban a space-rock stílusában készült Omega-szerzeményekhez.”

Vannak, akik úgy vélik, „Jancsó olyan látvány- és mozgásbeli megoldásokat alkalmazott a koncert rendezése során, melyek az esteket és az évfordulót méltó módon emlékezetessé tették” (Népújság), mások szerint viszont a nyolcvan fős tánckar csak zavarta az előadást (Dolgozók Lapja). Riskó Géza szerint (Esti Hírlap) az együttes olyan koncertet adott, amely miatt egyáltalán nem kell szégyenkeznie, annak ellenére sem, hogy bár „Jancsó kitűnő filmes szakember, […] panelszerű megoldásai nem illettek az Omega zenéjéhez”.

A KISZ Központi Művészegyüttesének szereplésével kapcsolatban az újságíró megjegyzi: a magyar közönség hozzászokott a Jancsó-filmekből ismert táncjelenetekhez, kérdés viszont, hogy „például egy amerikai tévénéző mit ért majd meg a népies rockból”. A Magyar Hírlap újságírója még kevésbé tartotta indokoltnak a látványelemeket, mint írja, „a jancsói koreográfia fehéringes fiataljaival, meztelen hölgykéivel és a háttérben bizonytalanul mászó »akrobatájával« nem tud semmit sem hozzáadni az Omega együttes színpadi jelenlétéhez”. A Szabad Föld tudósítója már sokkal lelkesebben fogadta a show-t: „Itthon, ilyen dobogón még nem láttunk félmeztelenre vetkőző lányt, amiről meg kell jegyezni, hogy egy pillanatig sem tűnt ízlésrombolónak, öncélúnak.”

Kaán Judit a Magyar Nemzetben pedig arra a következtetésre jut: „Két produkció él tehát külön-külön és kettőnél is több szál fut szanaszét. Ennyi diszharmóniát pedig nem bír el az ilyen műsor. […] A látvány itt arra való, hogy a zenének lendületet adjon, itt viszont nehezékké vált, és kis híján visszájára fordított mindent.”

Az új album dalait illetően is megosztottnak bizonyult a sajtó. A Dunántúli Napló újságírója még csak nagyvonalúan megjegyzi, hogy bár a koncerten elhangzottak „vadonatúj dalok is”, a legnagyobb sikere mégis a régieknek volt, de a Dolgozók Lapja már keményebben fogalmaz, amikor azt írja, az új dalok egyáltalán nem voltak képesek igazi hangulatot teremteni; a Határőr tudósítójának pedig határozott meggyőződése, hogy a koncerten „látványosan, fantasztikus (fel)készültséggel előadott, könnyen emészthető sablonokra épülő, igazán maradandó értékeket fel sem villantó muzsika” szólt.

Az Omega XI bemutatkozását méltatók közül többen kiemelik az új számok határozott politikai állásfoglalását: „Egy határozottan politikus Omega szólal meg rajta, a második világháború óta fegyverropogás nélküli, mindössze Három csendes napról, A Hatalom Színházáról, a Kenyér és információ szerves összefüggéséről meditálva.” (Pesti Műsor). A sajtó visszajelzései alapján kulcsfontosságú mozzanatnak bizonyult a Tízezer lépés közben látható színpadi cselekmény; több cikk is megemlékezik az acélsisakos fiatalok „döbbenetes vonulásáról”, ami az Új Ifjúság tudósítója szerint „az elnyomást, az agresszivitást, a háborút” jelképezte.

A koncertbeszámolók alapján úgy tűnik, Benkőék azon elképzelését, hogy a jubileumi produkcióban a látványt nyújtó technika szerves egységben éljen a zenével, nem sikerült (maradéktalanul) megvalósítani. A majd’ két évvel később bemutatott film azonban még szigorúbb elbírálás alá esett. Mint korábban említettük, az Omega tagjai nagy ambíciókat dédelgettek a produkcióval kapcsolatban, többek között a Pink Floyd The Wall című filmje lebegett a szemük előtt,[1] amikor Jancsóék igent mondtak az együttműködésre, és kifejezetten bíztak a „belső műhelymunka” sikerében.

Ezzel szemben már a közös munka kezdetén sok nehézséggel kellett szembenézniük. Az egyik, mint arra már utaltunk, a forgatókönyv lassú körvonalazódása volt. Hernádi Gyula akkori törzshelyén, az InterContinental szálloda éttermében folytak az „ötletbörzék”, amelyek azonban Mihály Tamás[2] és Molnár György visszaemlékezései alapján is, bár felettébb szórakoztatóak voltak, többnyire terméketlennek bizonyultak. Molnár György könyvéből idézünk egy beszédes mozzanatot:

A film késedelmének másik oka technikai jellegű volt: a koncerteket a stáb csak elektronikus úton tudta rögzíteni, vagyis videóra vették. Viszont utószinkronizálni és jól vágni csak a filmszalagot lehet, amihez először filmre kellett átírni az anyagot, s azután szinkronizálni – tudjuk meg a részleteket a Pick Up magazin 1984. márciusi számában olvasható Kóbor-interjúból. Az időigényes eljárásra technikai szempontból akkoriban csak a londoni stúdiók voltak alkalmasak, így a 1984 tavaszára ígért 70 perces film és a videóváltozat végül csak augusztusra készült el.

A korabeli nyilatkozatokból úgy tűnik, az együttes tagjai nem érezték sikertelennek filmet, és a „forgatási, forgalmazási hibák ellenére a sajátjuknak” tekintették (Ifjúsági Magazin, 1984. október). Arra a kérdésre viszont, hogy külföldön vajon mennyire értik majd Jancsó jelképrendszerét, s hogy például a koncertjelenetek közé ékelt „süteménydobálások” és a meztelen lányok közreműködésével készült epizódok mit szimbolizálnak, Benkő László már csak kitérő választ adott: „Jancsó Miklóstól kellene megkérdezni.” (Kisalföld, 1984. augusztus 31.)

Benkő a Mai Magazin kérdésére később a következőképp pontosította véleményét:

„Nézd, mi valami nagyon nagyot akartunk, egy korszaknyitó show-műsort. Hogy később majd azt mondják: ezt a dolgot az Omega kezdte. Ehhez a műsor, helyenként ellentmondásossága ellenére, s Jancsó, a maga nagyformátumú rendezői egyéniségével, ideális volt.”

A közönség és a sajtó azonban nem erősítette meg Benkő értékelését. A korabeli napi- és hetilapokból, magazinokból és folyóiratokból összegyűjtött mintegy félszáz kritika, tárca és beszámoló részletes elemzésére nem vállalkozhatunk, úgy hisszük azonban, hogy a főbb szempontok és érvek bemutatása is tükrözi majd a film fogadtatását. Szűk értelemben vett recenzió, tehát alapos, több szempontot is mérlegelő elemzés viszonylag kevés akad közöttük, ezekre azonban, éppen részletességük miatt, többször is hivatkozunk.

Jancsó Miklós munkájával kapcsolatban a legtöbb észrevétel a rendezőtől „megszokott” kellékek alkalmazására vonatkozik. A legtöbben úgy vélik, hogy ezek szerepét lehetetlen értelmezni, mivel indokolatlanul kerültek a filmbe. A kritikusok egy része azt fájlalja leginkább, hogy az „erőltetett ötletek” elfedik a zenét, amely ezáltal „dübörgésnek ható hangkulisszaként” kíséri a látványt, mások arra hívják fel a figyelmet, hogy a Jancsó-filmekben jól működő motívumok (mint például a gyertyák és a meztelen lányok) itt közhelyessé válnak és az „önparódia” szintjére süllyednek.

Az egyik leggyakoribb nézet szerint az említett motívumok és kellékek teljesen öncélúak, emiatt semmilyen jelentésréteggel nem gazdagítják a filmet. A meztelen lányokkal kapcsolatban Homa János emlékeztet: „[Jancsó] régebbi alkotásaiban a szabadság és a szépség szimbólumai voltak, de itt mintha nem volna helyük.” (Heves Megyei Hírlap) Többen a rendező szemére vetik, hogy filmjéből egyáltalán nem derül ki, mit gondol az Omegáról. Máriássy Judit egy rádióműsorban úgy érvel, ha Jancsó jelét adja, hogy valami miatt fontos számára az esemény, akkor az Omegával lepipálhatta volna az ismert koncertfilmeket, ezzel szemben a döbbenetes tény az, hogy „semmit se mond se róluk, se általuk.”[4] Szakály Éva, a Vas Népe újságírója szomorúan jegyzi meg, hogy Jancsó Miklós „talán már régen el is feledte, hogy van egy Omega, amelyhez neki nem sikerült közel jutnia, s így bennünket is távoltartott tőle”.

Az igazán kiábrándult vélemények szerint a film nemcsak az Omegáról, hanem Jancsó Miklósról sem árul el semmi újat, ezáltal sem az együttest, sem az alkotókat nem reprezentálhatja méltó módon. „Ha ez reklámfilm, akkor Jancsó feltalálta az önmaga ellen beszélő, éneklő, sőt idétlenkedő antireklámot.” – jegyzi meg Koppány Márton a Film Színház Muzsikában, utalva az együttes szempontjából előnytelennek gondolt rendezői beállításokra és a film humorosnak szánt jeleneteire, amelyeket sokan „blődlinek” tartanak. Utóbbi fogalom gyakran előfordul az elemzésekben. Gelencsér Gábor szerint a film Jancsó színházi rendezéseinek „műfajával”, a „történelmi blődli”-vel mutat rokonságot (Filmvilág); Koltai Ágnes pedig „vállalt blődli”-nek tartja a filmet, vagyis olyan alkotásnak, amely szándékosan nem veszi komolyan a témát, és amelyből emiatt egyértelműen érezhető, hogy Jancsó Miklóst „nem érdekli a közönség és igazán a zenészek sem” (Új Tükör). Sümegi Anikó úgy látja, hogy a filmből „nemcsak a művészi ihlet hiányzik, hanem az a magas szintű profizmus is, ami a sikeres közönségfilmek készítésének nélkülözhetetlen tartozéka” (Hajdú-Bihari Napló). A film műfaji következetlenségét felrovó kritikákra Jancsó Miklós később úgy reagált, hogy „ezt a filmjét is félreértették, mivel ez nem film, hanem filmezett koncert” – olvassuk az Ifjúsági Magazin, 1984. októberi számában.

Több kritikus A Koncert című filmmel veti össze az Omega, Omega, Omegát, megállapítva, hogy Jancsó nem élt a lehetőséggel, hogy az együttes 20 éves történetén keresztül ifjúság és társadalom, zene és kulturális-társadalmi közeg kapcsolatáról (is) beszéljen, szemben Koltay Gáborral, aki az Illés, a Fonográf, Koncz Zsuzsa és a Tolcsvay-trió közös koncertjéről szóló dokumentumfilmjében ezen túlmenően azt is elérte, hogy a dalok „lejöjjenek a vászonról” (Élet és Irodalom).

Az Ifjú Kommunista újságírója viszont úgy látja, hogy mivel „az Omega tagjai elsősorban zenészek, a szakma mesterei, akik pályafutásuk kezdeti éveitől eltekintve kevéssé reagáltak a társadalmi változásokra, kevéssé vettek részt az ifjúsági áramlatokban, nem fogalmaztak meg pregnáns ideológiai-politikai alapállásokat”, mesterkélt törekvés lett volna az ő pályájukon keresztül bemutatni az említett folyamatokat. A Déli Hírlap elemzője szerint Koltay filmjében együtt van jelen a „show” és a határozott rendezői szándék, ám Jancsó filmje nemcsak, hogy meg sem próbálja felvázolni az Omega-jelenséget, de még lelkesedést vagy elragadtatást sem képes kiváltani a nézőből.

A más koncertfilmekkel való összehasonlítást folytatva az Élet és Irodalom kritikusa Sántha László és Árvay Jolán koncert-dokumentumfilmjének, az Egy nap rocknak ironikus látásmódját hiányolja az Omega-filmből. (Az említett film az 1981. augusztus 22-én a Hajógyári-szigeten tartott rockfesztiválról szól, amelyen mások mellett az Edda Művek, a KFT, a Korál, a Mini, a P-Mobil, a Karthago, a Hobo Blues Band és az East lépett fel.)

A rendező művészetében jártasabb elemzők a manipuláció szemléltetését látják az Omegáról szóló filmben: az együttes manipulálja a közönséget, amely mindent készséggel elfogad, legyen szó a vacsoraasztalról „lehulló” falatokról vagy éppen a színpadi produkcióról. Hogy a film a manipuláció jelenségéről, működéséről (is) gondolkodik, alátámasztja egy 1987-ben készült Jancsó-interjú, amelyben a Mozgó Képek újságírója elsősorban a képkultúra és a videó jövőjéről beszélget a rendezővel. Arra a kérdésre, hogy tart-e a televíziótól és a videótól mint manipulációs eszközöktől, Jancsó Miklós elmondja:

„Én azoktól félek, akik manipulálnak vele. Akik nem értik meg, hogy sokkal jelentősebb ez a médium, mint amire használják. […] Voltaképpen minden kulturális eszköz egyúttal manipulációs eszköz.”

Ennek fényében az Omega-film koncertközi jeleneteiben felhalmozott tévéképernyőkre és az azokon vetített videófelvételekre az „önműködő, áttekinthetetlen technika uralmának »díszleteként«” is tekinthetünk, amely „a vizuális média eszközeinek állandó jelenlétét érzékelteti” – írja Vidovszky György a Filmkultúrában.[5] A szerző egy későbbi, Metropolisban megjelent tanulmányában[6] felhívja a figyelmet, hogy Jancsó filmjében a

„»videokép« nem a filmkép egy fajtáját jelöli, hanem a környezet egy darabját: a helyszín díszletei között elhelyezett ív-monitorokon megjelenő képet, amely a filmkép szerves részévé válik. Nem a díszlet szükségszerű elemeként kerül a többi tárgy közé, hanem abból kiemelkedve – önálló életet élve – működik”, s mint ilyen, lehetőséget ad az önreflexióra is: „Jancsó saját magukkal szembesíti az omegásokat, filmjét pedig saját filmje részévé teszi.”

Vagyis a film azt mutatja be, hogyan szembesülnek önmagukkal (Jancsó által megrajzolt ironikus portréjukkal) a 20 éves együttes tagjai. A filmvásznon a manipuláció „ironikus felhangokkal, gegekkel, homályos utalásokkal jelenik meg. Hangszerekkel a kezükben veszik be Magyarországot (a Citadellát) az omegások, kitűzik a dombtetőre a zászlót, majd a (jancsói vagy omegás?) ködből előtűnve nekilátnak muzsikálni egy hatalmas, misztikus építménytömegben, miközben tízezrek éneklik velük minden kiejtett szavukat.” – világít rá Vidovszky manipuláció és irónia együttes működésére az Omega-filmben.

A Népszava újságírója szerint a filmben nem is az együttes tagjaié, hanem Hernádi Gyuláé a főszerep, aki riporterként

„leleplezi mítoszainkat. A divatos bálványokat, s csacska imádatunkat. Tulajdonképpen feszengenünk kellene a nézőtéri székeken, a divatos-sikeres sztárok kínos-nevetséges igyekezete láttán.”

A kritikus véleménye, hogy film nem is iróniával, hanem inkább már parodisztikusan ábrázolja a „divatos rocksztárok szerepjátszását, a létező tömeghatást és a látványos revüket”, megítélése szerint azonban a karikatúra nem sikerül, és a próbálkozás blődlibe fullad. Ennek okát több elemző a koncertrészletek közé szúrt jelenetekben látja, amelyekben „az Omega együttes és a film forgatókönyvét író Hernádi Gyula kedvére marháskodik” (Új Tükör).

A Népszabadság kritikusa úgy fogalmaz: a film „állítólag Hernádi Gyula forgatókönyve alapján” készült, majd hozzáteszi: „Azért mondom, hogy állítólag, mert nem tudom, hogy minek kellett ehhez a filmhez forgatókönyv.” 

A legtöbb újságcikk Hernádi Gyula közreműködése kapcsán nem is a forgatókönyvről, hanem a filmben általa alakított riporter stílusáról és viselkedéséről ír. Általánosnak mondható vélekedés, hogy az Omega tagjaival készült interjúi „illúziórombolók” (Csongrád Megyei Hírlap), „komolynak látszó […] beszélgetések, de végül is alig mondanak valamit”, Hernádi kérdései pedig „enyhén szólva primitívek” (Észak-Magyarország). Többen megjegyzik, hogy a riporter kérdései miatt az Omega-tagok válaszai is követhetetlenek; van, aki egyenesen az Omega-mítosz leleplezésének szándékát ismeri fel abban, hogy a néhol akadozó vagy épp közhelyes mondatok benne maradtak a filmben (Esti Hírlap).

Az Omega zenei teljesítményének sajtóvisszhangja kapcsán először is érdemes megvizsgálnunk a koncerten bemutatott nagylemez, az Omega XI fogadtatását. Az album jellegzetességeiről korábbi cikkünkben már írtunk, ezért most csak a korabeli kritikák főbb megállapításaival foglalkozunk.

Kontra Ferenc a Képes Ifjúságban méltatja az Omega szakmai igényességét, megállapítva, hogy a lemezt hallgatva a „fejlődés azonnal feltűnik a hallgató számára”. Kiemeli, hogy a dalok szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, mint bármelyik korábbi Omega-album esetében; olyannyira, hogy az új lemezről „nehezen lehetne kiemelni egy kompozíciót »sláger« megjelöléssel”. A Magyar Képes Újság megállapítja: „az együttes zene és szöveg tekintetében egységes művet hozott létre. […] Nem férhet hozzá kétség: az Omega ezúttal is maradandót alkotott.”

A Magyar Nemzetben Kaán Judit szerint az Omega zenéje „most megint csak kemény lett, de egyúttal könnyed is, és önironikusan »látomásos«”. Csizmadia Ervin tollából származik az album legkörültekintőbb, legalaposabb korabeli kritikája (Pesti Műsor).[7] Megállapítja, hogy a „jó értelemben vett újat akarás jelen van a XI. album dalaiban, szövegeiben”, bizonyítékként említve a „komputerizált” megszólalást, „amely a korábbi Omega-hangzás harmóniavilágát fogalmazza át egy feszesebb, merészebb hangszerelésű világba”; ugyanakkor eltűnődik azon, vajon a kísérletezés során keletkezett-e olyan többlet, amely indokolja a lemez megjelentetését. Méltatja a „technikailag rendkívül kimunkált” összhangzást, amelyből azonban – teszi hozzá a Kötéltánc dalszövegére utalva – „se jobbra, se balra” nincs elhajlás, ami ebben az esetben nemcsak hallatlan precizitást, de némi fényevesztettséget is eredményezett.”

Kóbor János a Pick Up magazinban reagált az albumot érő kritikákra:

„A kísérletezés nemcsak nekünk okoz sok fejtörést, próbálkozást, a közönségnek is hozzá kell szokni az új hangokhoz. […] érzésünk szerint forradalmian új zene születik a világon, és mi nem kívánjuk lekésni a csatlakozást, még akkor sem, ha idehaza a kelleténél nagyobb tartózkodás kíséri a komputerizált digitális hangszereket.”

Az új album sajtófogadtatása tehát nem volt egyértelműen elmarasztaló, ugyanakkor a koncertről szóló tudósítások alapján nem is igazán felelt meg a közönség elvárásainak. „Az Omega rockhoz (legyen az »hard« vagy »space«) szokott közönsége […] aligha tudott mit kezdeni ezzel a szokatlan hangzásvilággal.” – olvassuk Majnik László 2023-as elemzésében;[8] s állítását a korabeli beszámolók is megerősítik.

A Petőfi Népe újságírója szerint „felemás érzésekkel távozott a közönség a születésnapi koncertbuliról. Sokan a régi Omega-sikereket várták, amelyekhez emlékek, élmények kötődnek”, észrevétele pedig felhívja a figyelmet arra, hogy milyen sokrétű elvárásrendszernek kellett (volna) megfelelnie az együttesnek. Az 1980-as Omega–Locomotiv GT–Beatrice turnén és a szeptemberi kisstadionbeli koncerten az együttes már megkezdte a „múltidézést”, olyan rég nem játszott slágerekkel, mint a Tízezer lépés, Tékozló fiú (a Tékozló fiúk rövidebb változata), a Petróleumlámpa és a Gyöngyhajú lány.

Két év hazai „koncertszünet” után tehát a közönség „visszavárhatta” a Presser-korszak és a hetvenes évek Omega-lemezeinek legnagyobb sikereit. A koncertműsor ismeretében akár meg is lepődhetnénk a publikum elégedetlenségén, ugyanakkor figyelembe kell vennünk még egy jellegzetes tapasztalatot, mégpedig azt, hogy sokak szerint a zeneszámok egy „alapstílusba gyömöszölten” szólaltak meg az előadásokon (Délmagyarország).

Ennek hátterében – az élmény szubjektivitása mellett – minden valószínűség szerint a számítógéppel programozott hangzáselemek és a szintetizátorok meghatározó szerepe állhatott. Képi vonatkozásban is meglepően hasonló jellegzetességre hívja fel a figyelmet a Pest Megyei Hírlap újságírója: „a felsorakoztatott tizenhárom szám […] nem nyeri el az adekvát képi megoldást, nem érezhetjük e számok élesen elütő karakterét”.

Azok a kritikusok, akik (elsősorban) a Jancsó-film alapján ítélték meg az Omega zenei teljesítményét, két jól elkülöníthető táborba sorolhatók: az egyik határozottan kijelenti, hogy a filmben „középszerű zenészekből álló együttes hagyományos rockműsora” hallható, s hogy a „közepes zeneszámok” (Esti Hírlap) jelzik, hogy az együttes életében „nem felívelő pályaszakasz kezdődik” (Fejér Megyei Hírlap), amelyben „a zene, a zenészek kiváló képzettsége ellenére már-már kizárólag a technika függvénye” (Békés Megyei Népújság).

A másik tábor méltatja az Omega produkcióját: „a zene jó, a fiúk a színpadon kitűnőek” (Határőr), „a filmben az Omega zenéje magáért beszél” (Heves Megyei Hírlap). Az beszámolókat olvasva úgy tűnhet, mintha az újságírók nem ugyanarra a filmre váltottak volna jegyet; ítéleteikre valószínűleg ízlésbeli sajátosságok is hatással lehettek.

Az elemzők egy külön csoportja tágabb kontextusban értelmezi az Omega zenei teljesítményét. Gyárfás Péter a Magyar Ifjúság 1984. márciusi számában a következőket írja a dupla koncertalbumról:

„Az Omega muzsikája ma, a poszt-újhullámos szituációban, a lemez tanúsága szerint nem képes olyan értékeket megcsillantani és közvetíteni, amelyek a fejlődést mutatnák. A jubileumi albumot hibrid elektronikus hangzás, a kemény rock és a szintetizátor zene jegyeit magán viselő eklektika jellemzi.”

Ezzel kapcsolatban érdemes felelevenítenünk, hogy Mihály Tamás, az együttes basszusgitáros-zeneszerzője már az eggyel korábbi, Az arc című nagylemezről is hasonló véleményt fogalmaz meg: „Túl sokfélék a dalok. Rockosak, space-esek, pici elektronika is jelen van már – szóval olyan mixtúrának tűnik az egész. Nem mondom, hogy nincsenek rajta jó számok, de a lemez nem mutat egységes zenei képet.”[9]

Turcsányi Sándor a Filmvilág 1991. októberi számában arra hívja fel a figyelmet, hogy az együttes a jubileumi koncerttel „nem pályafutása, az általuk választott, igen szűk korlátok között mozgó zenei világ csúcsára” ért el, hiszen „az önmagukhoz mért tetőpontot már a hetvenes évek végén Időrabló című lemezükkel elérték. Azóta lefelé menetelnek. De ez a reflektorok erdejétől, a működtől nem látszott.”

Mátyás Győző is úgy látja, hogy „az együttes, némileg saját legendájába kapaszkodva, igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha itt töretlen progresszióról lenne szó, aminek megkoronázását ez a születésnapi koncert jelenti.” (Kritika)

Több szerző számára a filmben hallható zenével kapcsolatban is a társadalmi-politikai kontextus hiánya az elsődleges szempont. Az Omega „kiharcolt pozíciója” […] „a legmagasabb kultúrpolitika ormain” (sic!) „ugyanis lényegi ellentmondásban van mindazzal, ami az általuk művelt műfajt létrehozta” – állapítja meg Barna Imre a Filmvilág 1984. augusztusi számában; Bárdos Judit pedig később hozzáteszi: „A zenészek a kultusz táplálásával leplezik – maguk elől is – zenéjük és mozgalmuk kiüresedését, a film pedig rádöbbent erre.” (Filmkultúra 1987. október).

A fentiek alapján két jellegzetességre figyelhetünk fel. Az első, hogy a sajtó szemében az Omega XI „élőben” (az előadásokon és a dupla koncertlemezen) nem teljesített olyan jól, mint a stúdióalbumon. Ezzel éppen ellentétes Kóbor János véleménye: „A legjobb borítóval, amit Gyémánt Laci tervezett, a legrosszabb lemez. A buli elvitte. Ezek a számok élőben jól hangzottak, de a kraftwerkes, pittyegő dobgépekkel, primitív szintetizátorokkal az Omega korábbi dolgaihoz képest gyengicsek.”[10]

Kóbor szavai egyszersmind jól illusztrálják azt a jelenséget, amelyre Majnik László hívja fel a figyelmet, mégpedig, hogy az albumról a köztudatban kialakult rossz képet maguk az Omega tagjai is táplálták. A szerző ugyanakkor felhívja a figyelmet a nagylemez kedvező szakmai megítélésének egyik fontos külföldi bizonyítékára:

„Az angol Sounds című zenei hetilap 1983. szeptember 17-i számának összesített „Eurorock” listáján az Omega együttes tizenegyedik magyar nagylemeze az első helyen (!) szerepel, olyan előadók albumait előzve meg, mint az Earth and Fire, a Guru Guru, a Locomotiv GT (!), a Novalis, a Jane vagy ez Eloy.”[11]

A második feltűnő jellegzetesség, hogy a sajtó szemében a „nemzedéktársakról” készült filmekkel ellentétben az Omega történetének jancsói bemutatása társadalmi-kulturális nézőpontból nem autentikus. Annak ellenére sem, hogy akadt szerző, aki felhívta a figyelmet, hogy az Omega tagjai „elsősorban zenészek, a szakmai mesterei”, és mint ilyenek, nem alkalmasak arra, hogy történetükkel az ifjúsági mozgalmak fejlődését és a társadalompolitikai folyamatokat illusztrálják.

Kevés kritikussal találkozunk, aki az együttes művészi karrierje szempontjából értékelte a jubileumi koncerteken (és a filmben) nyújtott teljesítményét. Aki mégis megtette, arra a megállapításra jutott, amellyel összhangban áll Kóbor János és Mihály Tamás utólagos értékelése is: az új album és az általa képviselt zenei irány nem a pálya felívelő szakaszát jelentette. Azon kritikusok számára, akik az Omega zenei teljesítményével egyébként sem voltak elégedettek, a Jancsó-film csak felnagyította az Omega „hanyatlásának” jeleit: a látványelemek és a szintetizátorok fokozott térnyerését, a számítógépek jelenlétét, vagy éppen azt, hogy az együttes tagjai milyen „ügyetlenül” szerepelnek-válaszolgatnak a film jeleneteiben.

Az Omega filmes pályafutásának elemzéshez ugyanakkor már 1984-ben is elegendő anyag állt rendelkezésre; minden bizonnyal lényeges megállapításokra juthat(ott volna) az a szerző, aki az omegások mozivásznon nyújtott teljesítményét összeveti a Sárika, drágám (1971), vagy az Örökzöld fehérben feketében (1974) című filmek megfelelő jeleneteivel. S bár az említett produkciók idején az együttes tagjai jóval fiatalabbak voltak, feltűnő az a fesztelenség, lelkesedés és magabiztosság, aminek az Omega, Omega, Omega interjúiban nyoma sincs.

Helytállónak tűnik tehát a kritikusok azon megfigyelése, hogy a Jancsó-filmjelenetek beállításai egyáltalán nem segítették az együttes tagjait abban, hogy legjobb formájukat hozzák: „az Omega igazi közege helyett a film mindenáron egy másféle, vélt show-elemekkel telezsúfolt, igencsak halovány ötleteket felsorakoztató művi világot próbált az együttes köré rajzolni”, amelyet az együttes „akaratlanul is szétfeszített és szertezúzott dinamizmusával, tehetségével, ügyes profizmusával.” – írja Hegyi Gyula a Magyar Hírlapban, hozzátéve, hogy sajnálatos módon a film alkotói „meg sem kísérelték, hogy a zenekar kitartó népszerűségéről, hű közönségéről és a popvilág kemény üzleti törvényeiről szóljanak”, pedig ezen releváns szempontok alapján az Omegához illő koncertfilmet készíthettek volna.

Azon kritikusok, akik értékeket kerestek a filmben, az együttes és a stáb zenei, illetve szakmai felkészültségét méltatták (Dunántúli Napló), megállapítva, hogy bár a forgatás során „profik találkoztak nagyon profikkal” (Élet és Irodalom), a film nem képes áhítatot kelteni a nézőben. Az együttes színpadi produkcióját méltatók közül többen kijelentik, hogy az „maradandóbb lett volna Jancsó nélkül” (Esti Hírlap), így viszont „hatalmas kavalkáddá áll össze az Omega muzsikája, meg a sok-sok töltelék”, ami önmagában még nem feltétlenül volna baj, ám úgy tűnik, „hogy zene és bolondozás kettősét a film alkotói nem tudták mindvégig tartani.” (Észak-Magyarország).

Mindezek fényében úgy tűnik, nem bizonyult jó ötletnek Jancsó Miklós és Hernádi Gyula felkérése, ennek oka pedig mindenekelőtt talán Jancsó Miklós munkásságának ambivalens megítélésében keresendő. A rendező filmjeit „mindig szenvedélyes viták, sőt olykor »viharok« kísérték” (Kritika), továbbá általánosan elterjedt nézet volt az is, hogy „Jancsó nézői két élesen szétválasztható táborra oszthatók. Az egyik eleve elveti, a másik kritika nélkül üdvözli a „Mester” alkotásait.” (Békés Megyei Népújság).

Meglehet, Benkőék olyasmit vártak el Jancsóéktól, amire ők valamilyen okból vagy nem voltak hajlandók, vagy – néhány elismerő vagy éppen elragadtatott véleménytől eltekintve – nem voltak alkalmasak.

A kivételt képező vélemények közül érdemes idéznünk Magyar Juditot, az Ország-Világ újságíróját, aki szerint a film olyan, „akár egy önkívületben készült játék. Oldott és lebegő, könnyed és magabiztos. Narkotikumnak is jó, olyan sodró, magába bolondító”, valamint Vidovszky György majd’ húsz esztendővel később írt elemzését: „Furcsa, kissé hanyag elegye ez a komolynak és a tréfának. Az összefüggések már-már kétségbeejtően megmagyarázhatatlanok: nem tudni, az Omega tévedt-e bele egy Jancsó-filmbe vagy Jancsó egy Omega-koncertbe. Az egész egyszerre szemtelenül friss és ügyetlen. Szerkezete lazán épül, itt-ott átlátni rajta, meg-meginog, másutt pedig zseniálisan feszes.”[12]

Mai szemmel nézve az Omega, Omega, Omega egy bátran kísérletező filmes alkotópáros és egy, a merész vállalkozásoktól szintén vissza nem riadó rockegyüttes magas szakmai és technikai színvonalat képviselő közös produkciója, amely azonban a korabeli kritikák többsége szerint nélkülözi a kiforrott koncepciót.

Ez utóbbi vonása különösen kockázatosnak bizonyult egy olyan időszakban, amikor a tömegkommunikáció gyors fejlődése miatt a teljes szórakoztatóipar komoly átalakulásba kezdett, a könnyűzene klasszikussá vált irányzatai helyét pedig új megszólalásmódok, új zenei stílusok igyekeztek átvenni – s amelyek miatt az 1970-es évek rockegyüttesei komoly kihívások elé néztek, ha meg akarták tartani rajongótáborukat. Mint a bemutatót követő években kiderült, sem az Omega-film, sem a benne hallható zenei anyag nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket; legyen a produkció szakmai és technikai értelemben bármennyire is kiemelkedő, Az arc és az Omega XI nem volt alkalmas az áttörésre: a nyugat-európai piac újbóli, és az amerikai piac régóta vágyott meghódítására.

A videómegosztó oldalak kommentszekcióit böngészve az Omega, Omega, Omega a rajongók számára mit sem vesztett jelentőségéből: 72 perces élő felvétel az együttes „hőskorából”, látványos és izgalmas kordokumentum, amelynek értéke az évek múlásával, az Omega három tagjának elbúcsúzásával csak tovább nőtt; ebből a szempontból – legyenek olykor erőltetettek vagy akadozók – a filmbéli riportok is egyre gazdagabbnak tűnnek: a szeretett zenészek jól ismert szófordulatai, gesztusai köszönnek vissza a képernyőről; lendületes és felszabadult színpadi játékuk hivatástudatukról és a közönség megbecsüléséről, „kamaszos” bohóckodásuk pedig – minden kritikai megjegyzés mellett vagy ellenére – hétköznapi emberi valóságukban mutatja meg őket, amire – a 2000-es években kiadott koncert-werkfilmeket kivéve – talán semmilyen más produkció nem volt képes.

A húszéves jubileumi koncert és film tapasztalatai nyomán az Omega a következő években korábbi témákhoz és motívumokhoz tért vissza, hogy azokból merítsen muníciót az új hangzás tökéletesítéséhez, „piaci” tekintetben pedig (nem engedve el egészen a „nyugati áttörés” gondolatát) Magyarországra koncentrált, s a hazai rajongók legnagyobb örömére országos turnét hirdetett, valamint új nagylemez készítésébe fogott – mindez azonban már egy következő történet.

Szerző: Takács Nándor

Nyitókép: Az Omega tagjai 1981-ben. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

[1] Lásd például: Riskó Géza: Omega a Budapest Sportcsarnokban. In: Esti Hírlap, 1982. november 9.

[2] Mihály Tamás: Sportcsarnok, ötször. In: Basszus! Omega! Noran Libro, Budapest, 2014., 140—142. o.

[3] Molnár György – Tóth Péter: Omega a gitár mögül. Alexandra Kiadó, 2021., 106. o.

[4] Forrás: Hungarian Monitoring, 1984. augusztus 15. (Hung.Monitoring 15.8.84.-1)

[5] Vidovszky György: A videokép mint a belső vágás eszköze Jancsó Miklós filmjeiben. In: Filmkultúra, 1994/3., 10—13. o.

[6] Vidovszky György: A videokép Jancsó Miklós filmjeiben. In: Metropolis, 2002., 1., 11—30. o.

[7] Csizmadia Ervin: Az Omega rózsaszínjei és szürkéi. In: Pesti Műsor, 1983., 2., 63. o.

[8] Majnik László: Mindörökké Omega. Grund Records, Budapest, 2023., 268. o.

[9] Mihály Tamás: Útkeresés, a csúcsról lefelé… In: Basszus! Omega! Noran Libro, Budapest, 2014, 153. o.

[10] Dalia László: Omega. Régi csibészek. In: Dalia László – B. Molnár László: A dal ugyanaz marad. Media Nox Kiadó, Budapest, 2002., 61. o.

[11] Majnik László: Mindörökké Omega. Grund Records, Budapest, 2023., 269. o.

[12] Vidovszky György: A videokép Jancsó Miklós filmjeiben. In: Metropolis, 2002., 1., 11—30. o.