Előzetesen jelzem, ez az írás talán több kérdést fog felvetni, mint amennyit megválaszol. A szöveg megírására készülve szembesültem ugyanis azzal, hogy a szocialista országok könnyűzenéjének nemzetközi kutatása gyerekcipőben jár. Egy-egy ország rendszerváltások előtti könnyűzenei történetének feltárása különböző minőségű, de még erre sem igen látunk rá, hiszen általában nemzeti nyelven íródnak ezek a művek. A nemzetközi tudományos élet szabályainak megfelelően formalizált, angol nyelvű, tudományos igényességű írások pedig alig-alig lelhetők fel térségünk könnyűzenéjének múltjáról.
A magam részéről azt érzem, az itthoni könnyűzenei kutatások kezdenek beszorulni az országhatárainkon belülre, miközben a kielégítetlen tudásvágyam miatt számtalan témában érzem azt, hogy lenne még minek alaposan, tudományos igénnyel utánanézni. Feltáratlanok számunkra a külföldi levéltárak, dokumentumtárak magyar vonatkozású könnyűzenei anyagai. Néhány magángyűjtő elkeseredett kutatási próbálkozásaitól és részleges eredményeitől eltekintve nem tudjuk, milyen magyar vonatkozású tévé- és rádiófelvételek létezhetnek a KGST-országok archívumaiban. Ha felkerül a YouTube-ra egy korábban sosem látott sopoti LGT-filmfelvétel, akkor megőrül az erre fogékony magyar közvélemény, de nincs következő lépés.
A KGST működésének egyik alapelve volt, hogy a tagországok egymás közt felosztották a szocialista piacot, bizonyos szegmenseket egy-egy ország kvázi monopóliumává tették. Magyarország például a buszgyártás központjává vált, miközben személygépjárműveket nem gyártott. A hasonló példákat hosszan sorolhatnánk.
A korábban jobbára mezőgazdasági országokban a szocializmus, egyfajta modernizációs szándéktól vezérelve, általában túlerőltetett, sokszor erőszakos iparosító politikát folytatott. A legtöbb esetben mindent ennek rendeltek alá, így a mezőgazdaság is, a népesség ellátása mellett, az iparosítást szolgálta. A kulturális élet felosztására azonban nem került sor a KGST-n belül. Mégis kialakult valamiféle munkamegosztás, amely mögött hivatalos aktus – például államközi megállapodás – nem állt. Különösen igaz volt ez a korszakban lesajnált könnyűzenére.
A könnyűzene területén a KGST-országokon belül valamiféle „piacgazdaság” alakulhatott ki. A könnyűzene egyfajta „kis kapitalizmus” volt a létező szocializmus keretei között.
Mi, magyarok gyakran teszünk axiomatikus kijelentéseket a magyar könnyűzene keleti blokkon belüli hegemóniájával kapcsolatban. De valljuk be, a magyar könnyűzene határon túli hatásáról leginkább legendáink vannak, valós, igazolt tudásunk sajnos kevésbé. Nagyjából azt fogadjuk el axiómának, hogy a magyarok vezették a KGST könnyűzenei piacának pop- és rockzenei vonulatát, a lengyelek a dzsesszpiacot uralták, míg mondjuk Karel Gotton kívül a többi társország nem tudott maradandó eredményeket felmutatni. Ennek okait is érdemes lenne kutatni. Nyelvi, gazdasági vagy politikai sajátosságok okozták ezt az anomáliát?
A koncertdátumokból látható, hogy nagyon sok lengyelországi és NDK-s koncertje volt a Generálnak, az Omegának vagy a Skorpiónak, és nem véletlenül alakult ki az a mondás zenész körökben, hogy „megyünk Koósba”, ha szovjet turnéra indultak, hiszen Koós János és az Express néhány évben több időt töltött a Szovjetunióban, mint idehaza, akkora volt irántuk ott a kereslet.
Magyarországról nézve a KGST-piac könnyűzenei szegmense „magyar popgyarmat” volt. Pontosabban annyit kijelenthetünk, hogy amíg a magyar zenekarok KGST-s jelenléte valódi történeti bizonyítékokkal igazolható, addig a „béketábor” zenekarainak magyarországi jelenléte szinte elhanyagolható volt. Ilyen értelemben szerencse, hogy a KGST-országokban – ahol egyébként a munkásmozgalomra alapozva logikus lett volna – nem voltak zenészszakszervezetek, akik – miként az angol megfelelőik – megkövetelték volna a viszonosságot. A KGST-országok zenekarai közül talán csak a lengyel SBB ért el olyan sikert Magyarországon, amely alapján koncertjeikre idehaza valós közönségigény mutatkozott. Illetve az Omega 1973-as ORI-turnéján működött közre a számottevő érdeklődésre jogot formáló Collegium Musicum zenekar az akkori Csehszlovákiából.
Az alábbiakban a KGST-országokban megjelent plakátokon keresztül vizsgálom meg a magyar zenekarok kalandozásait.
Azt gondolhatnánk, hogy a rendszerváltás előtti világban, ahol mindennek megvolt a maga állami irányító szerve, a nemzetközi fellépések is csak egy szervezet engedélye birtokában jöhettek létre. Ez jórészt igaz volt, de mint ahogy ORI-vizsga nélkül is fel lehetett lépni Magyarországon, úgy az Interkoncert „szárnyai” alól is volt kibúvó, amire még kitérek a későbbiekben.
Az mindenesetre kijelenthető, hogy az igazán nagy KGST-turnékat az Interkoncert szervezte, sőt azt is mondhatjuk, a részvételt gyakran ráerőltette a magyar előadókra. A zenészek visszaemlékezései szerint ezekkel a turnékkal nagyon jól lehetett keresni, viszont a szovjet turnékon embert próbáló körülmények között kellett akár hónapokat is „túlélni”.
A fellelt, magyar zenekarok KGST-országokbeli fellépéseit hirdető plakátokon az Interkoncert neve soha nem jelenik meg szervezőként, jobbára csak a helyi társszervek vannak feltüntetve. Az Interkoncert nem csak popzenekarok külföldi fellépéseit szervezte, és tulajdonképpen nem nagyon tett különbséget a tekintetben, hogy ki és milyen műfajjal termel pénzt a vállalatnak. Így „vendéglátós” zenekarokat is ajánlott ki a KGST-országoknak, de természetesen őket elsősorban nyugat felé terelte. Bevételeinek jó részét a hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig leginkább ezeknek a zenészeknek a munkájából szerezte. Kezdetben a nem magyar forintban szerzett jövedelemre beváltási kötelezettség volt, később már „csak” a korábban is levett 10%-os jutalékra tartott igényt az Interkoncert. Azzal együtt, hogy a leginkább devizában szerzett jövedelmeket a hazai dollárboltokban volt ajánlatos elkölteniük a zenészeknek. Később tovább lazítottak az előírásokon, így kezdetben két-, majd egyéves kinti munkavállalás után a zenészek (is) vámmentesen hozhattak be külföldi termékeket a megkeresett jövedelmük terhére. A magyar zenészek túlnyomó többsége természetesen a nyugati vendéglátózásból próbált pénzt keresni, de az esetek kis hányadában, keleti országokban is megjelentek magyarok a zenés, táncos helyeken.
Mint fentebb említettem, volt kibúvó az Interkoncert monopóliuma alól. A plakátok alapján az első ilyen példát a „beates” Syrius szolgáltatta. Az egykori zenekari taggal, Rákosi Lászlóval készült interjú alapján elmondható, hogy egy helyi szervező közvetlen szervezésében többször is egy-egy hónapos turnén vehetett részt a zenekar Lengyelországban.
Az Interkoncert monopóliumát és kapuőrszerepét leginkább az útlevéllel kapcsolatos ügyintézés biztosította. A rajta keresztül intézett – főképpen a nyugatra is kiutazási lehetőséget biztosító – „kék” útlevelet az Interkoncert nemcsak kiadta, de a turné végén, hazatéréskor náluk kellett leadni is. A témánk szempontjából mérvadóbb, ámde korlátozottabb, jobbára a KGST-országokba való belépésre jogosító „piros” útlevél felett azonban nem őrködtek.
Az Interkoncert külföldi koncertszervezési monopóliuma nem terjedt ki az amatőrökre sem, annak analógiájára, mint ahogy az amatőröknek ORI-engedélyre sem volt szükségük az itthoni fellépésekhez. A „beates” Syrius 1967-ig amatőr státuszban játszott, így lehetséges, hogy az Interkoncertet kikerülve szervezhetett nekik koncerteket a lengyel promóter.
A KGST-n belüli koncertek speciális szegmensét jelentették a környező országokban, a helyi magyar közösségeknek szervezett események. Ez leginkább Csehszlovákiára volt jellemző, ahol a CSEMADOK, vagyis a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete eseményein sok magyarországi előadóművész léphetett fel. Kezdetben Zseliz, majd később Gombaszög adott otthont ezeknek az eseményeknek. Ezek sokáig csak egy-egy koncertet jelentettek, csehszlovákiai turnékra ritkábban került sor. Érdekesség azonban, hogy az LGT 1973-ban egy tíz koncertes csehszlovákiai turnén vehetett részt, amelynek állomásai azonban kizárólag cseh településeket érintettek. Az Edda viszont 1981-ben már felvidéki turnét szervezett.
Az 1970-es évek elejétől a Vajdaságban több magyarlakta településen is voltak magyarországi zenekarok miniturnékon, amelyek olykor Jugoszlávia többi részén is folytatódtak. Emlékezetes a Taurus 1973-as jugoszláviai koncertsorozata, amelynek a végén a szervező nem fizette ki a zenekart, és a legenda szerint részben ez is hozzájárult a banda megszűnéséhez.
Sajnos e koncertek szervezésének hátteréről tulajdonképpen semmit sem tudunk, csak azt rögzíthetjük, hogy mikor és hol voltak.
A szocialista országok valószínűleg nyugati, talán olasz mintára tánczenei fesztiválokat is szerveztek, amelyek sokszor – bizonyos korlátok között – külföldi előadók meghívása révén nemzetközi fesztiválokká nőtték ki magukat. A legfontosabb ilyen fesztiválokon a magyar előadók leginkább szólóban jelentek meg, de természetesen zenekari formációk is megmérettették magukat. Sopot, Split, Pozsony vagy Rostock fesztiváljainak díjai tényleges elismertséget biztosítottak a nyerteseknek, ezekről a magyar sajtó mindig szívesen adott hírt.
Ezen kvázi táncdalfesztiválok mellett tematikus fesztiválokon is részt vettek magyar zenekarok. Ezek gyakorta inkább dzsessz-, mintsem rockfesztiválok voltak, így az Apostol vagy a Panta Rhei is felléphetett ilyeneken. Az Edda azonban 1981-ben egy lengyel punkfesztiválra jutott el, ami a zenekart is meglepte. Miután a helyszínen szembesültek vele, a visszaemlékező Zselencz „Zsöci” László basszusgitáros szerint dupla sebességgel játszották a számaikat, hogy a közönség meg ne dobálja őket. A hetvenes évek csehszlovákiai, de főleg lengyelországi dzsesszfesztiváljai után több szocialista ország populárisabb könnyűzenei fesztiválján is fellépett magyar zenekar, például 1988-ban Katowicében már egy metálfesztiválon képviselte hazánkat az Ossian.
Másik „műfajt” képviseltek a politikai fesztiválok. A negyvenes évek végétől kétévente, a hatvanas évektől viszont egyre rendszertelenebbül rendezett Világifjúsági Találkozókon (VIT) minden szocialista ország képviseltette magát. Az ezeken való magyar részvétel gyakran „jutalomüdülésnek” számított, így leginkább a „kedvezményezettebb”, „jólfésültebb” zenekarok képviselhették Magyarországot. Így például 1968-ban Szófiába az Atlas, az 1973-as berlini VIT-re a Bergendy és az LGT, míg Kubába a Fonográf utazott a népes magyar küldöttséggel.
A magyar zenészek visszaemlékezései szerint a „béketáboron” belüli turnék között a legnagyobb élményt a kubai „kalandok” jelentették. Ott nem egyszer megesett, hogy a kiküldött zenekarnak végül játszania sem kellett, mert a felszerelésük otthon maradt vagy elkeveredett a repülőút során. Megemlítendő, hogy Kuba a vizsgált téma tekintetében annyiban eltér a többi szocialista országtól, hogy ott valós igény sosem volt magyar zenekarok játékára.
Egy direktebb politikai tartalommal bíró fesztiválműfaj volt az olyan nyugati országokban szervezett összejövetel, ahol komolyabb politikai befolyással rendelkező, szocialista/kommunista ideológiát követő pártok is léteztek. Így például Olaszországban is felléphettek magyar előadók, vagy például Lisszabonban a Népszabadság szervezésében 1982-ben a Piramis játszhatott.
A szocializmus terjeszkedésének jegyében megesett, hogy a ma softpowernek nevezett politikai befolyásszerzés céljából például Ghánában és Nigériában is turnézott magyar zenekar: 1971-ben a Neotont tekinthette meg egy fennmaradt magyar filmhíradórészlet tanúsága szerint az értetlenül és megkövülten bámuló helyi lakosság.
Szerző: Bálint Csaba
Nyitókép: Koós János az 1971-es táncdalfesztivál döntőjében. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.