A múlt század hetvenes éveire érkezett el az az időszak, amikorra a lakásépítési bumm okán megszaporodtak a gyerekszobák. A klasszikusnak mondható, kétgyermekes szocialista családok tömegei jórészt két és fél-, háromszobás, panellakásokba költözhettek, ahol az utódok is rendelkeztek rendszerint saját birodalommal. A kamaszkorba lépő kisiskolás korosztály próbálta saját igényei szerint alakítani ezen kis élettéreket, így teremtve meg a Kádár-kori tinédzserszoba fogalmát.
Bár mindenki szerette volna egyedivé tenni a maga territóriumát, a sablonos alapokat nem kerülhették el. A szocialista bútoripar ontotta magából a viszonylag egysíkú, két-három variációra épülő termékeit, így ezen szobákba valamely, úgynevezett ifjúsági szekrénysor került. Kiegészítve a három nagy porcelángyár (Herendi, Zsolnay, Hollóházi) által gyártott álművészi szobrocskákkal, a nippel. Mivel ezek a tárgyak elkerülhetetlen részei voltak az akkori lakásoknak, hát jutott belőlük ide is. Főként, ha például a vidéki rokonok azt gondolták, ennél remekebb, örök emlékű ballagási ajándékot nem is adhatnának.
A nyolcvanas évekre beindult az afféle népi-paraszti romantika, talán a táncházmozgalom kifutásaként is. Az előző generáció, miután városba költözött, kidobott mindent, mely a korábbi szegényes falusi/tanyasi életre emlékeztette. Az ifjak viszont, némi lázadásként – és tán a nippek ellensúlyozásaként – a nagyszülőktől beszereztek tejesköcsögöt, boroskancsót, mángorlót…, ezt-azt, amit lehetett. Ceruzatárolásra, netán falidíszként tökéletesen megfelelt.
De ha csak ennyiből állna egy tinédzserszoba, az egész szót sem érdemelne. Mert az az eklektikus összkép, melyet láthattunk egy ilyen szobába való belépéskor, minden mai lakberendező rémálma lehet.
Amit mindenképp leszögezhetünk, bármi, ami nyugati, az része lehetett a dekorációnak. Épp ezért hatalmas tiszteletnek örvendett osztálytársai előtt, akinek üres nyugati sörösdobozok sorakoztak a szekrénysora tetején. Minél nagyobb volt egy ilyen gúla, annál nagyobb volt a hódolat. Szegeden volt egy kincsesbánya: a városon áthaladó nemzetközi főútvonal Dorozsmai úti kamionparkolója. Rendszeresen túrákat tettünk oda, a főként török sofőrök által eldobált dobozok begyűjtése érdekében. Itt egy másik fontos relikviát, cigarettásdobozt is be lehetett szerezni, melyek tulajdonlását szintén méltányolták a kortársak. A kamionparkoló izgalmas világában elvétve egy-egy kukába dobott NSZK pornóújságra is rá lehetett futni, de ez nem volt tömegesnek említhető jelenség.
Összességében viszont azt kell mondani, a tinédzserszobákból hiányzott mindennemű erotikus felhang. És itt jön a következő kötelező elem, a plakát. Közelebbről az Ifjúsági Magazin közepén megjelenő dupla oldalú, valamely zenekart ábrázoló, poszternek nevezett kép. Az akkor több csoportra osztható fiatal réteg attól függően ragasztotta a házgyári tapétára a posztert, hogy milyen zene kedvelője volt. A csövesek a P. Mobil, HBB, Edda és egyéb rockzenekarokat, a diszkót kedvelő digók Zoltán Erika, Szűcs Judit esetleg a Hungaria képeit nézegették. Az új hullámért rajongó poppereknek nehezebb dolguk volt, mert komoly magyar new wave (nem összetévesztve az itthoni underground-új hullámmal) zenekar nem volt, így a külföldiek maradtak. Csakhogy ilyen a magyar újságokban elvétve akadt. Így maradt, legismertebbként a Bravo magazin, melyet sajnos a kamionparkolóban ritkábban lehetett fellelni, mint a már említett felnőttartalmú lapokat, és csak ilyen-olyan úton lehetett Nyugat-Németországból beszerezni. A Dél-Alföldön ebben is volt némi könnyebbség, mert a közeli Szabadkára „kiugorva” az utcai újságárusnál kapható volt a lap. De, ha egy popper nehéz helyzetben volt, akkor egy punk már tényleg nem tudott mit kitenni a falra. Így történehetett meg, hogy egy punk haverom albérleti falán egy csinos énekesnő volt látható, a jugoszláv folk-pop legenda Lepa Brena.
De talán ez volt az egyetlen szoba, ahol némi erotika megjelent, mert alapvetően maradtak a zenei idézetek. A punk-avantgárd vonalon azok úgyis elég erősek voltak. Jómagam olyan feliratokkal ékesítettem a szobámat, amelyiket egyszer apám az „Ezt most azonnal szedd ezt le!” mondattal díjazott.
„Korrupt vagyok és hazudós
Magyar anya szült engemet
Megkeresem a kenyeremet
Jó fej! Jó fej! Jó fej! Jó fej!
Jó fej! Jó fej! Jó fej! Jó fej!
Ha meghalok egyszer, maradok az ágyba’
Nem hiszek ám én a mennyországba’
Itt van nekem a földi paradicsom
Rendezhetek: aztán eszek, aztán iszom...”(AE Bizottság)
A falragasztásnak volt egy legendája, mivel érdemes volt úgy csinálni, hogy ne tépje le a tapétát, ha esetleg lecserélné az ember rajongásának tárgyát. A Technokol Rapid mint általánosnak mondható, mindent rögzítő ragasztó, erre nem volt megfelelő, mert csak a házzal együtt jött le az, amit odaragasztottunk vele. Valaki kitalálta, hogy fogkém a tuti megoldás, de talán nem árulok el nagy titkot, hogy természetesen ugyanúgy leszedte a tapétát.
A tinédzserszobák elmaradhatatlan része volt még valamilyen zenehallgató eszköz. Az eleinte lemezjátszóból álló felszerelést kiegészítette a kazettásmagnó. Igénytől és anyagi helyzettől függően többféle szint létezett. A magyar híradástechnikai ipar kazettásmagnó sorozata, a különböző „MK” előtagú magnók közül az MK-27-es volt a legmenőbb. Narancssárga, gumírozott gombjai és zöld teste az űrkorszakot sugallták. De a vájtabb fülűeknek ez nem volt elég, ők jobb zenei hangzásra vágytak. A nyugati zene jobban szólt egy komolyabb erősítő és hangafal kombóról. A szoba ékes dísze lehetett egy Technics vagy Pioneer lemezjátszó, mellette egy Videoton erősítő és Orion hangfalpár. Igen, e két utóbbiból viszonylag minőségi terméket állítottak elő itthon. Azonban, ha valaki nagyon profinak érezte magát, akkor ragaszkodott a szalagos (orsós) magnóhoz. Bátran nevezhetjük a hifi-rajongók körében legendás lejátszónak az AKAI 4000D-t, mely birtoklása komoly presztízzsel járt. Elképesztő megoldásokat találtak ki a jobb hangzás érdekében. Valaki különböző tüskékre helyezte a hangfalakat, de akadt olyan, aki halászhálóba akasztotta fel a mennyezetre, tovább erősítve az amúgy is kaotikus-eklektikus képet. Sörös- és cigisdobozok a szekrénysor tetején, plakátok a falon, ABC sorrendbe tett lemezek, nippek és népi köcsögök, na meg a halászhálóban lógó hangfalak.
Egy lányszoba enteriőrje. Fotó: Fortepan / Rékai Zsolt
És még valami, bár alapvetően fiúszobákról írtam eddig – túl sok ismeretem nincs a lányszobákról – az illatok. Az akkor még nem túl nagy választékban kapható nyugati arcszeszek illata, illetve félig vagy teljesen kiürült tégelyei szintén jelen voltak mint dekorációs kellékek. A Brut, a Hattrick és a Denim márkák általában maszek kis trafikokban vagy dollárboltokban voltak beszerezhetők, állami üzletekben nem lehetett kapni ezeket. Viszonylag erős, fanyar, maszkulin felhangokat hordoztak, melyek a diszkók világát is erősen körbelengték, nyugati életérzést csempészve a Kádár-korba.
Szerző: Magyar Ernő
Nyitókép: Fortepan / Chuckyeager tumblr
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
