Rokonszenves úriember, a rock and roll- és beatgeneráció budai képviselője. A hatvanas évek hajnalán hatalmas zenerajongóként a közismert lemezgyűjtők egyike volt. Éveken keresztül törzsvendég a Metró-bulikon, de mindenhová ellátogatott, ahol ütős rock and roll, vagy vagány beatzene dübörgött. Ráadásul a nevéhez fűződött az első, klubtagsági nélküli Disc Jockey Klub Budapesten, 1982-ben pedig egyik alapítója volt az Elvis Presley Barátok Klubjának. Lukács Lászlóval, vagyis becenevén Layoskával a beszélgettünk.
Hogyan indult a lemezgyűjtő szenvedélyed?
Apukám 1957-ben vette meg az első lemezjátszónkat, egy Crystaltont Made in Hungary-t, melyet a rádiónkhoz lehetett csatlakoztatni. Ilyen volt a korabeli szocialista Hi-Fi. Előtte már volt egy kurblis, fémtűket kellett benne cserélni, de az az ínséges időkben, amikor Apu nem volt itthon, felszívódott, vagyis pénzzé és ennivalóvá lett. A 78-as fordulatszámú bakelitek egy része még most is megvan, csak már nem tudom lejátszani őket a mostani lemezjátszómon. Első lemezünket, egy 33-as fordulatszámú nagylemez-válogatást még szintén megőriztem, igaz kissé recseg, tudniillik néhány évig ez meg a Pancsoló kislány volt a lemeztárunk.
Hogy honnan kaptam az ihletet, azt már nem tudom, de elkezdtem hallgatni a Radio Luxembourg 208-at, ezáltal azt a zenét, ami számomra máig az igazit jelenti. A „pótzene”, vagyis az amerikai sikerek hazai változatai már az ötvenes években is jelen voltak Magyarországon, melyeket az akkori sztárok adták elő magyarul. Ákos Stefi, Záray Márta, Vámosi János, Hollós Ilona és a többiek. Borzalmas volt. Aztán megjelentek a csehszlovák és NDK-s lemezek, melyek szintén másolatok voltak, bár azok már jobban hasonlítottak az eredetire, angolul énekelte őket Gary Scott, Fred Frohberg és Ivo Robic. Azokat már a zsebpénzemből vásároltam meg.
Persze nem voltak élethűek, különösen azért, mert a Luxiról már sok számot eredetiben ismertem.
Az 1960-as évek elején nagyon bonyolult volt eredeti rock and roll zenékhez hozzájutni, Budapesten igen kevesen voltunk igazi gyűjtők, és személyesen ismertük egymást. Adtunk, vettünk, cseréltünk. Többórás ádáz alkudozások folytak, például, nekem van egy Ricky Nelsonom, kérek helyette egy Duane Eddyt, és egy kicsit karcos Roy Orbisont, érdekel az üzlet?
1982-ben Magyarországon a rock and roll királya előtt tisztelegve alapítottátok az Elvis Presley Baráti klubot. Kik és mikor játszottak először rendszeresen rock and rollt hazánkban?
Az amerikai zenei műfaj hazai ösvénye a régmúltba vezet. 1959 őszén Somody Nándi barátom vitt le a Kisöreghez, a korabeli szocialista Magyarország Rock and Roll templomába. A Kisöreg a tánctanár, vagyis kisnövésű „Öreg”, régivágású úriember vasárnapi össztáncot vezetett, a Vár alatt a Szabó Ilonka utcai technikumban, nem messze a Toldy gimnáziumtól. Az ott játszó együttestől hallottam élőben először igazi rokikat, emlékeim szerint piszok jók voltak! Az alt szaxisuk elegánsan recsegtette a hangszert, egy dobos, egy bőgős, valamint egy gitáros, aki néha elővette a trombitáját is. Bill Haley-rokik, Tequila, Bouna sera, Oh Mary, Raunchy, Melodie d'amour, ezekre a számokra emlékszem.
Ott tanultam meg rokizni, nagyüzemben ment a tánc, a Kisöreg néha kivezetett egy-egy magáról megfeledkezett, őrjöngő táncost, aki esetleg lement „tamangóba”, vagy túlzásba vitte a rongylábat. A Kisöreggel párhuzamosan, vagy talán kissé később, úgy 1960-ban a Duna-parti Közraktár utcai Békák Búvárklubba jártunk. Itt Heincz Bogdánék nyomták a jóféle talpalávalót, ő hawaii gitáron játszott.
Nagy hodály volt, de mindig megtelt élettel, ott hallottam először a Santo & Johnny számokat, de a Short Shortra vagy a Don't You Just Know itra is jól emlékszem.
A Békák zenekar. Forrás: Lukács László archívuma.
A MAHART égisze alatt működő Békák Búvárklub aztán átköltözött a Széchenyi rakpartra, ott már Benkó Sándorék muzsikáltak, ám még nem dixielandet, hanem rock and rollt, leginkább Johnny & The Hurricaneseket és Duane Eddy-számokat. Amikor a különböző iskolabulikon megjelentünk, nagy feltűnést keltettünk a jampec öltözékünkkel. Az volt az akkori elvárás az átlagos gimnazisták felé, hogy a fiúkon sötétkék öltöny, fehér ing és egyszínű nyakkendő legyen, a lányok pedig rózsaszín, vagy világoskék tüllruhában díszelegtek. Mivel a zakó és a nyakkendő kötelező volt, másképpen nem engedtek be, mi általában világos színű kockás, vagy csíkos zakóban, színes nyakkendőben és trapéznadrágban roptuk a táncot. A társaságunkhoz tartozó lányok szűk térdszoknyában és nagyon magas sarkú cipőben feszítettek. Átlagban egy, vagy maximum másfél órát tudtunk eltölteni a Kaffka vagy a József Attila gimis bálokon, mert pillanatokon belül nagy kör vett körül minket, a fokozott érdeklődés miatt a rendezőség a „normális” közönség megrontását vélte felfedezni, ezért kivezettek bennünket a teremből. Pedig jó zenék voltak ezeken a bálokon is, nagyon tetszett például a Stolcz Petiék dixieland muzsikája, jól lehetett rájuk rokizni.
1962–63 tájékán a Dohány utca közepe táján felfedeztünk egy helyet, ahol a Sankóék muzsikáltak, meglepetésünkre nagyon jól. Belépéshez nem kellett tagsági igazolvány, ami akkoriban ritkaságnak számított. Kissé lepukkadt, hosszúkás terem volt, végén színpaddal. Nem a „metrós elit” volt a közönség, viszont sok ismerőst találtunk a Kalefról. Sankó Laci iszonyúan jól nyomta az akkori luxi slágereket, de legjobban a nagy kedvencem Del Shannon nótái feküdtek neki.
Lacival aztán jól összehaverkodtunk, szállítottam neki az ötleteket, hogy mit játsszon, így került a repertoárjukba néhány John Leyton-szám is.
Az egyik alkalommal Sankó bemondta a mikrofonba, hogy szeretné, ha meghallgatnánk egyik jó haverját, aki Elvis Presley számokat fog előadni. Ekkor a bejárati vaskályha mögül előlépett a Komár Laci, én ott hallottam először énekelni, teljesen letaglózott, de nem csak engem, az egész közönséget elvarázsolta. Ezek hallatán már érdekelni kezdett bennünket Komár Laci együttese, a Scampolo! A Vigyázó Ferenc utcai rock and roll szentélybe nehéz volt bekerülni, a hosszú, kígyózó sorok és tagsági megkötés miatt. Haveri kapcsolataink révén sikerült néhányszor bejutnunk, amely renyhe emlékezetem szerint nem túl nagy, széles terem volt. A zene, amit játszottak persze pompás volt, későbbi nagyon jó barátom Faragó Judy szólói csodálatosan szóltak. Komár persze jól adta magát, nemigen vettük észre, hogy nem „amerikaiul” énekli a szöveget. A közönség reagálása újszerű volt számomra, nagyon sokan nem táncoltak, általában a fiúk, csak spontán őrjöngtek a pódium előtt, szóval megvolt a hangulat. Zalatnay Cinire nem emlékszem, lehet, hogy akkor pont nem lépett fel, amikor ott voltam. Persze, azt mindenki tudta, hogy a Komárral együtt vannak. Cini a szakítás eredményeként igazolt le a Metróba, ahol leginkább Wanda Jackson rokikat énekelt kitűnően!
Lukács László Layoska. Forrás: Lukács László archívuma.
Te voltál az első budapesti disc jockey?
1966 nyarán a Nádor utca 34-es bérház második emeletén található Bem József Lengyel – Magyar Baráti Kulturális Egyesület mozivetítő helyiségében létrehoztuk az első magyar disc jockey clubot. A szervezők társaim, Jablonsky Ádám a kulturális attasé fia, Danyi Attila és mások. A rendezvényen megjelentek a Kalefos barátaim mellett a belvárosi fiatalok is. Az első budapesti táncklub volt, ahová kötöttségek, tagsági nélkül be lehetett menni. Svejk nevű haverom mérte a jófajta pálinkát, Cintula is eljött csajozni, jómagam a mozigépész kuckójából szolgáltattam a muzsikát. Nagy volt a pezsgés, nem konferáltam, inkább cserélgettem a jobbnál jobb lemezeket. A szívem csücske, a rock and roll volt az alap, de az akkoriban luxemburgi stílusnak becézett beatnótákat, Beatlest, Rolling Stonest, Searcherst, Themet vagy Animalst is lelkesen játszottam.
Az első budapesti disc jockey club plakátja. Forrás: Lukács László archívuma
A sikeres buli után a rendezőség egységesen átvonult a 100 éves Sörözőbe, ahol az egész bevételt „elcsizmáztuk”. Az egységben ugyanis kétliteres űrtartalmú csizmákban szervírozták a sört, mi pedig mindet kiürítettük. Elszaladt a hírünk, egyre többen jöttek a rendezvényre, és a túlzott népszerűség okozta a vesztünket. A telt ház miatt sokan nem fértek be, azok a lépcsőházban rekedtek, szerelmeskedtek, randalíroztak, hangoskodtak. A lakók igen nehezen tűrték, feljelentettek bennünket, a rendőrség véget vetettek a mulatságnak.
Beszéljünk az örök kedvenceidről, a Metro zenekarról!
1960-ban jött el számomra a zenei bódulat: a Metro! A háború előtti patinás múltú Centrál kávéház (most újra az) helyén volt a Metro Klub első székhelye. A zenekar lent a „Hordóban”, vagyis a pincében zenélt, eredeti nevük Zenith volt. A Zoránékhoz 10 évre elköteleztem magamat, szép idők voltak. A fűszeres, édes vagy száraz ürmösbor, a népszerű Éva vermuth és a Zoránék zenéje iránti szeretetem sokáig megmaradt. Igen bonyolult volt bejutni, a lányok gond nélkül bemehettek, de a fiúkat Metró Klub igazolvánnyal rendelkező személy is csak egyenként vihette be. Az osztálytársam révén jutottam be először, az apja a metró vállalatnál dolgozott, ezáltal kapott igazolványt. A Kálmántól – aki szerencsémre nem volt nagy zenekedvelő, sem táncoslábú – kölcsönzött igazolvánnyal jártam, amely egy idő után valahogyan „elveszett”.
Némi radírozás, és megvolt a saját igazolványom, amit évente már teljesen „legálisan” megújítottam. A zene, a különleges, Gibson-hangzás annyira elbűvölt, hogy sokszor beálltam a pódium elé, a nagy kedvenc, Dusán személyes vonzereje által teljesen elvarázsolt dekoratív lányok közé, és a zenére figyeltem. Egyszer egy magas szőke hajú srác is ott állt, hallottam, hogy azt mondta a társának: „nekünk is ilyen hangzásban kéne játszani!” Később játszottak is ugyanitt, nem teljesen ugyanolyan hangzásban. Ő volt a Kóbor János Mecky! Mi leginkább a szépséges, táncoló csajok és az újnál is újabb slágerek miatt jártunk oda. Zorán a Radio Luxembourgról hallott slágereket azonnal bevette a banda repertoárjába. Elvis nótákat, Roy Orbison legnehezebb dalait énekelte ki, de általa lett nagy kedvencem Conway Twitty slágere, a Lonely Blue Boy, de persze az instrumentális blokkok is félelmetesen jók voltak, az Elekes Zoli fantasztikusan nyomta a szaxi szólókat. Kuriózum: Makai Béla az első basszistájuk még elektromos bőgőn játszott.
A korai Metró: Dusán, Elekes Zoltán szaxofon, Rudas András zongorista, Maka Béla bőgős, Zorán és Bálint István dobos. Forrás: Lukács László archívuma.
Aztán megérkeztünk 1964-től a beat korszakba, sorra jöttek a költözések, a Metro Klub különböző helyszíneken működött, csak 1965-ben települt be a sokak által ismert Síp utca és a Dob utca sarkán lévő Dohány utca 22-be.
Minden szombaton-vasárnap ott voltam, miénk volt a világ, a belépő útlevél volt a boldogsághoz. Szerettük, mert kellemesen konszolidált „úri” hely volt az első években, oda járt a belvárosi és a budai fiatalok krémje.
A Metro zenekarban folyamatos volt a sürgés-forgás, a Sztevanovity fivéreket kivéve gyakorlatilag mindenki csereszabatos volt. A csapat Frenreisz Karcsi beépülésével frissített, nyomatták a Who, a Troggs, a Beatles és a Kinks nótáit is. A vasárnapi klub este pontban 10-kor szigorúan bezárt, utána még átmentünk a Madách téri kisvendéglőbe sóletet enni. Amikor eljött a zenei stílusváltás, és kizárólag magyar számokat játszottak, az már nemigen tetszett nekünk. Továbbra is eljártunk, de nem a zene, sokkal inkább a régi barátok és a lányok miatt. Néha felmentünk a színpadra Zoránhoz, hogy játsszon már néha egy-egy régi angolszász nótát is, de hasztalan, szerinte már azok nem kellettek a népnek. A közönség is megváltozott, már rokizókat hébe-hóba lehetett csak látni, shake-elt a nép, a szigorú öltözködési protokoll, az öltöny-nyakkendő is lekerült a porondról. 1970-ben megnősültem, más irányt vett az életem, de a Metro-bulik édes évei kitörölhetetlen emlékeket hagytak bennem!
Szerző: Gusztafik Tibor
Nyitókép: Metro zenekar. Rédey Gábor billentyű, Zentay Antal szaxofon, Cini mögött Zorán, a dobnál Veszelinov András, Dusán és Shöck Ottó. Forrás: Lukács László archívuma
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
