Kamondy Ágnes munkásságát a kreativitás, az összetett színházi-zenei látásmód, a többszólamúság és az alternatív kultúrák iránti hűség jellemzi. A hazai underground és alternatív zenei színtér meghatározó alakjaként Kamondy jelentős hatást gyakorolt a nyolcvanas évek spontán létrejött zenei közösségeire, de munkássága a mai napig inspiráló és eleven. A kezdetekről, az Orfeo-csoportról, a Kolindáról és egy meghatározó Kulich Gyula téri koncertről is beszélgettünk vele.

Nem volt zenész a családban, a szüleid mégis a zenei pálya felé terelgettek

Nagyon sokszor a szülők a saját hiányérzetüket akarják a gyerekükkel bepótolni. Apámnak nosztalgiája volt a zene iránt, sajnálta, hogy ő nem tanult zenét. És mint nagyon sok felnőtt, beíratta a gyerekét a zeneiskolába. Tényleg nem volt mögöttem egy zenész családi háttér, tehát semmi segítséget nem kaptam. Fogalmuk se volt, hogy mi a problémám a zenével, a szolfézzsal, a gitárral. Szerencsére a gyermekkórus tagjainak komoly, komplex képzés járt. Zenei tagozatként a Rökk Szilárd utcai iskolába jártunk, ami ott van a Blaha Lujza tér közelében. Az iskola a Rádió épületéhez is közel volt, ott tartották a kóruspróbákat hetente kétszer, és heti négy énekóránk volt az iskolában. De az énekórán is a kórusműveket gyakoroltuk. A rádióban kaptunk hangszeres oktatást, rögtön az elejétől furulyát. A másodiktól vagy harmadiktól választhattunk hangszert, akkor lett nekem ez a klasszikus gitár. Aztán a konziba kerültem, vagyis a zenei gimnáziumba, természetesen gitár szakra. A közismereti tárgyakat – matek, irodalom, történelem – délelőtt kevés óraszámban tanultuk, délután voltak a zenei óráink.

Azt, hogy előadói pályára kerültél befolyásolta-e az, hogy az édesapád művész?

Feltétlenül. Engem inspirált a tudat, hogy ő művészember. És bár belül büszke voltam, nem tudtam megítélni, hogy ő milyen művész. Ő az apa volt, aki író. Tulajdonképpen nem is művésznek gondoltam, hanem írónak, hiszen ennek volt egy számomra nap mint nap látható jele. Az például, hogy külön szobába bezárkózott, szívta a Kossuthot a papírszipkával, hogy ott volt a tintásüveg és ott sorakoztak a szép töltőtollak az asztalán. De volt egy olyan nevelési szándék is benne, hogy engem a művészetek irányába terelgessen. Többek között a zenetanulással is.

A felnőttkori művészi pályád az Orfeo-csoporttal kezdődött.

Ez még a konzi alatt volt, 1971–72-ben. Ez egy alternatív művészcsoport volt, több szekcióval, amelyek közül számomra a zenekar volt a legérdekesebb és a legjobb. Több szólamban énekeltünk, ami nekem különösen kedvemre való volt. Kicsit lázadó, kicsit politikus dalok, például Dél-Amerikából. Ott ismerkedtem meg Zsigmond Ágival, akivel aztán az egész hetvenes éveket végigzenéltük. Az egész etno zenei korszakomat vele töltöttem, jó barátságba kerültünk.

És az Orfeo volt az első olyan zenekar, amelyben kreatívan vettem részt.

Mit jelent ez pontosan?

Míg a konzervatóriumban csak teljesítettem a rám kirótt feladatot, itt már szólamokat találtam ki. Ezek feldolgozások voltak, és ez ment nekem csípőből. Például az, hogy a Gyere ki, te gyöngyvirág című, moldvai csángó dalhoz írjak egy szólamot. És ez az egész eléggé ellenzéki volt, rendőrségi ügy is lett belőle. Még a Kádárhoz is eljutott a hírünk.

Mi lett az Orfeóval?

Mint mondtam, több szekcióból állt a társulat. Színház, bábszínház, zenekar, de volt, többek között fotós, képzőművész csoport is. Aztán előbb-utóbb szétvált az egész. A zenekarból lett a Kolinda és a Vízöntő. A színházi részlegből alakult meg a Stúdió K. Én ott a Woyzeck című darabhoz írtam zenét és harmonikáztam is benne. Azonban nem kedveltem ezt a hangszert, nekem túl nehéz, túl hangos, túl durva volt. Pedig, ha kapok egy kis szerepet, akkor engem örökre megfog a színház. Molnár Gál Péter írt egy cikket az előadásról, hogy na, így kell színházi zenét csinálni. Mintegy nyolcvan előadás ment le a Lőrinc pap téri kis pincehelyiségben a Woyzeckből.

Lőrinc pap tér, a HVDSZ Jókai Művelődési Ház Stúdió "K" színházi alkotóközösségének előadása, Georg Büchner: Woyzeck. Harmónikával a darab zeneszerzője Kamondy Ágnes, nagykabátban háttal Fodor Tamás színművész. Fotó: Fortepan / Angelus Iván 

A Kolindának Párizsban készült egy lemeze. Te voltál Párizsban velük? Illetve a Kolindát nevezhetjük-e a te életedben az underground előfutárának?

Az utóbbi kérdésre válaszolva, nem, az egy más világ. Népzene, de feldolgozva. Mi feldolgoztuk a népzenéket. Ma ezt az etno körébe sorolják, de akkor még ezt nem hívta így senki. Párizsban jártam a zenekarral, és bár a lemezfelvételen nem szerepelek, a nevem rajta van a borítón mint szerzőtárs.

Miként sodródtál az alternatív kultúra felé? Hogy kerültél ebbe az univerzumba?

Nem vettek fel sehová – mivel korábban, még a konziban, kiléptem a KISZ-ből, mert rájöttem, hogy ez egy sóhivatal –, így valóban sodródtam. A rendszer akkor már halott volt, még ha létezőnek is tűnt. Itt most visszatérnék az Orfeóra. Amikor odakerültem gimnazistaként, akkor belecsöppentem az ellenzék kellős közepébe. Belőlük lett később, a rendszerváltáshoz közelítve, a demokratikus ellenzék. És bár baráti volt a viszony, véresen komoly elvi viták alakultak ki. De semmi személyeskedés, mert mindenki tisztelte a másikat.

A Kolinda érdekes, aszimmetrikus, balkáni ritmusokkal dolgozott, melyeket én annyira nem kedveltem. Állandóan számolni kellet az ütemeket. Aztán a tagok egy része disszidált, és én pedig belefáradtam a számolásba. Így keveredtem lassan az alternatív zene, az underground rock felé.

Volt viszont egy igazi színészi sikerem, legalább is én annak tekintem, pedig csak egy előadást élt meg. Jean Genet Cselédek című darabjában játszottam Solange szerepét. A Fiatal Művészek Klubjában, nyitott ablak előtt, mögöttem szakadó hóban mondtam el egy monológot – megjegyzem, majd megfagytam. Nem volt következő előadás, pedig Xantus János fel akarta venni videóra, de ez elmaradt. Később János emlékére írtam a Pest fölött az ég című dalom.

Az előadáson ott volt Kurtág György, aki odajött hozzánk és meghívott magához. Amikor elmentünk, mutatott nekünk nagyon érdekes felvételeket. Mindenféle ének-beszédek, énekek, zenék a világ minden tájáról. És azt mondta, nem volt elég „elemelt” a dikciónk az előadáson. Úgyhogy aztán bejártam hozzá a Zeneakadémiára, a kamarazene óráira. Ott adott nekem négy dedikált Játékok-kottát. Az egyikbe beleírta, „Ágnesnek, a legjobb cselédlánynak”. Szóval ez minden színészi kudarcomat felülírta.

Elérkeztünk 1980-ba. Onnan már indult az underground?

1980-ban egyszer csak Xantus János barátommal elkeveredtem a Kulich Gyula térre, az első URH-koncertre. Ott aztán elkapott az érzés, hogy hoppá, na itt az új népzene! Müller Péter, Menyhárt Jenő, Kiss László, Salamon András. A Kulich Gyula téren, a pszichiátriai klinika nappali kórházának udvarán volt ez az egész. Oda járt például Dénes József „Dönci”, aki később az Európa Kiadó gitárosa és a párom is lett. Döncit már korábbról is ismertem, járt többször is Kolinda-koncerten. Miután Menyhárt Jenő kivált az URH-ból, és megalapította az Európa Kiadót, Dönci lett a gitáros. És mivel ő a párom volt, elmentem az első koncertre, hogy szurkoljak neki. És jöttem-mentem a zenekarral, a zenekar körül, meg sokat lejártam az FMK-ba, az Andrássy útra. Oda pedig akárki nem mehetett le, csak diplomás művész. Az Európa Kiadó elkészítette az első lemezanyagát, amely kazettán terjedt. A billentyűs, Gerő András, nem látott ebben az egészben perspektívát, a magántaxizásban több fantáziát érzett, így kilépett. Jenő hívott a helyére, mert ott volt a lemeznyi anyag, de nem tudták koncerten játszani. Ez másfél évig tartott, de jött Másik János, akinek örömmel adtam át a helyet.

Az EK-tól való elválás után maradt-e feszültség? Barátsággal váltatok el?

Abszolút barátsággal. Mint mondtam, Jánosnak szívesen adtam át a helyem, ő sokkal jobb zenész, neki való volt ez igazából. Meg akkor én megint kicsit a színház felé kacsingattam. A Monteverdi Birkózókör nevű alternatív társulatba léptem be. Ennek a vezetője a különleges gondolkodású, Jeles András volt. Nagyszerű művész, de nem jó vezető. Az ő elképzelésihez inkább médiumokra volt szükség, egy idő után pedig nem akartam csak végrehajtó lenni.

Szerző: Magyar Ernő

Nyitókép: Kamondy Ágnes (balra) és Kukta „Kokó” Erzsébet a Fiatal Művészek Klubjában ef Zámbó István kiállításának megnyitóján. Fotó: Fortepan / Várkonyi Péter

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.