Gyöngyhajú lány, nyári éjek asszonya, álomarcú lány… Ezek a nők a férfiember számára elérhetetlenek. Csodás látomásokban lebegve léteznek, fájdalmasan szép égi tünemények. Aztán amikor az Omega, az LGT és a többiek a keresztnevükön szólítják meg vágyaik, illetve szerelmük titokzatos tárgyát, akkor a férfiember visszahuppan a Földre. Ezek a nők már itt járnak közöttünk, hús-vér alakban, fizikai közelségben, de az evilági jelenlétük nem jelenti feltétlenül azt, hogy rózsásak a kilátásaink. (Azért persze az is előfordul, hogy olykor igen.)

Ennek a cikksorozatnak az első része a szegedi hetvenes évekre fókuszált, most pedig a nyolcvanasok következnek. A vállalati klubélet ugyanis továbbra is aktív maradt. Ezeket a helyeket valamikor a hatvanas évek legelején kezdték el kialakítani, de kezdetben nem volt szó nagy mulatságok rendezéséről.

1982-ben már világlátott kiscsajként kerültem vissza az általános iskola 7. osztályába, de ettől nem lettem bátrabb, nyitottabb. Klári, az osztálytársnőm mindenről tájékoztatott a leveleiben, mi történik itthon, például az Ifiparkban.

A nyolcvanas évek végén egy vidéki faluból Budapestre felkerülni nagyjából olyan volt, mintha egy csónakból átülnél egy óceánjáróra. Idegenként mozogtam a hatalmas utcákon, zavart a metrón a reggeli tömeg, ahogy a körúti autók sokasága is. Másrészt lenyűgözött a sokszínűség, a rengeteg szórakozási lehetőség, és persze kocsma!

1980-at írtunk. Kellemes későnyári napra ébredtem a nyitrai koleszban. Szeptember 3-án, szerdán volt a nagy nap! Este LGT-koncert a kolesz közvetlen szomszédságában található kultúrházban. Már napok óta erre vártunk. Ha minden a terv szerint halad, este egy levegőt szívhatunk a kedvenc bandánkkal.

Szeptember 18-án startol a Beatkorszak szabadegyetem hatodik szemesztere. Az NKA Hangfoglaló Program támogatásával megvalósuló, november végéig tartó sorozatban ezúttal is hat különleges könnyűzene-történeti előadás szerepel. Feltárul többek között Debrecen és Hódmezővásárhely Kádár-kori könnyűzenei élete, több előadó pedig a színház és a könnyűzene kapcsolódásával foglalkozik.

A hetvenes és a nyolcvanas években fontos szerepet töltöttek be Budapest kulturális és zenei életében a nagy állami vállalatok saját fenntartású művelődési házai. Az Ikarus, a Tungsram vagy a Csepeli Munkásotthon alapvető műhelyei és színterei voltak a rockzene, valamint az egyéb kurrens műfajok prominens képviselőinek. És ami a fővárosban működött „nagyban”, az természetesen a vidéki nagyvárosokban is létezett ‒ „kicsiben”.

Történetem szereplője egy nyolcvanas évek elején született srác ‒ nevezzük Krisztiánnak ‒, akit már csecsemő korában beszippantott a zene szeretete. Pechjére, apja leginkább Deep Purple-t, Led Zeppelint és Uriah Heepet hallgatott a húsz négyzetméteres garzonjukban, így az anyatej mellett csak hard rockot szívhatott magába. Nem csoda, hogy amikor megtanulta bekapcsolni a tévét, cumival a szájában tapadt a Pulzus című műsorra, és bólogatva hallgatta, ahogy Kalapács Józsi énekli: Testemen a jel… Ezek után nem okozok nagy meglepetést azzal, hogy már hatévesen elvitette magát egy Pokolgép-bulira, és végigcsápolta az egész koncertet.

Hetedik alkalommal jelentek meg kötetben a Beatkorszak Projekt legfrissebb oral history interjúi. A Kurucz Attila, Tolcsvay Béla, Hajnal Gábor, Márkus Barbarossa János, Boros Zoltán, Kály-Kullai Károly, Hont Péter és Ujj Zsuzsi interjúkból ezúttal is Murzsa Tímea szerkesztett könyvet, akivel a Beatkorszak Podcast-ben nem csak a Hangok és ütemek hetedik részéről beszélgettünk.

Szenvedélyesen szeretem a magyar retrót, különösen a hatvanas-hetvenes évek dalait. Sokat gondolkodtam, hogy mi az, ami megfog ebből a korszakból, és lehetne sorolni, hogy az öltözködés, a hangzás, a karcos énekhangok, Kovács Kati lelkemig hatoló számai, de tulajdonképpen a történetek azok, amik igazán magukkal sodortak mindig is.