Az 1980-tól fél évig létező URH (Ultra Rock Hírügynökség) megannyi underground zenekarhoz hasonlóan a Spions szellemében sugározta provokatív „tudósításait”. A tagok – „a megszállott ország négy megszállott embere”: Kiss László (basszusgitár), Menyhárt Jenő (gitár, ének), Müller Péter (ének), Salamon András (dob); az alapítók között volt még Somoskői „Soma” Lajos (gitár, ének) is – stílszerűen (a Balaton együttessel együtt) a Kulich Gyula téri Pszichiátriai Klinika pincehelyiségében próbáltak, illetve az intézet udvarán – többek között az egyik ápolt közreműködésével – adták első koncertjüket is. A későbbiekben a Kassák Klubban kaptak állandó fellépési lehetőséget.

Életem első iskolai téli szünetét töltöttem, amikor New York-i nagybátyám 1956 után először Magyarországra érkezett. 1980-at írtunk. Nagy volt a várakozás, a családban mindenki örült, ugyanakkor vegyesek voltak az érzéseink, mert még a rendőrségre is be kellett mennie, hogy bejelentkezzen, mivel forradalmárként (vagy ahogy akkor mondták: ellenforradalmárként) tartották számon. Azt mondta, kicsit fél, hogy bent tartják – persze a félelme az 1956-os megtorlásokból kiindulva nem volt alaptalan, ámde 1980-ban már más idők jártak, úgyhogy semmi baja nem esett. Rockrajongó bátyámnak hozott egy csomó KISS-lemezt, azt mondta, akkoriban ők voltak az egyik legnagyobb sztárok Amerikában.

Nem lehet azt mondani, hogy az 1980-as év jól indult a Hungaria együttes számára. Minimális itthoni jelenlétük a szórványos koncertek mellett immár hét éve csupán egy-egy tévés vagy rádiós szereplésre korlátozódott, időnként pedig kislemezeik jelentek meg. Elsősorban külföldön dolgoztak, főleg az NDK-ban, de felléptek Nyugat-Berlinben, Lengyelországban és a Szovjetunióban is. 1978-ban, a Beatles-revival programjukkal összeállítottak egy nagylemezt, de Erdős Péter, a Pepita márka vezetője nem tette lehetővé a megjelenését. 1979-ben a zenekar vezetője és szervezője, Sipos Péter basszusgitáros disszidált. Nem sok jót ígért tehát az új évtized…

Ezerkilencszázhetvennyolc. Tizenöt éves voltam és már masszív Skorpió-rajongó. Emiatt a gimiben minden szünetben hatalmas szópárbajokat vívtam az osztálytársaimmal, akik nagyrészt Piramis-lázban égtek, de akadt köztük P. Mobil, Omega és Locomotiv GT-fanatikus is. Ki a jobb srác: Frenreisz Karesz, Som Lajos vagy Benkő Laci? Németh Gabi jobban dobol-e, mint Solti Jánoska? Presser Gábor miért állította sarokba a Hammondot, lám, Papp Gyula varázsol rajta? Révész vagy Vikidál? És így tovább. Persze, azt hitték, jöhetnek végső érvként az adu ásszal, a szövegekkel, de ez engem cseppet sem érdekelt. A hangszeres tudás oldaláról lökött hanyatt a rockzene és nem volt olyan zenekar akkoriban a magyar palettán, ahol minden egyes tag a hangszere virtuózának számított. Kivéve a Skorpiót.

Egy délutáni tangó az Ifiparkban, egy este a Metro Klubban, egy hajnalig tartó buli a Tabánban vagy egy véget nem érő éjszaka a fő téri művház dohányfüstös nagytermében. Az NKA Hangfoglaló Program, a Hangőr Egyesület és a Volt egyszer egy beatkorszak-blog közös felhívására bárki küldhet egy történetet, aki szívesen elmesélné a Kádár-korban esett legkedvesebb, legváratlanabb vagy éppen legviccesebb koncertélményét.

A hetvenes évek közepét a „langyos víz” időszakaként szokták jellemezni a hazai rockszakértők. Egyáltalán nem volt ez így a Locomotiv GT számára, hiszen ez az élvonalbeli zenekarunk szinte egyik válságból a másikba esett ezekben az években. 1975-ben nem akárhogy álltak talpra az amerikai kudarcból (lásd erről szóló cikkünket), amikor elkészítették a klasszikussá vált Mindig magasabbra című lemezüket. 1976 azonban újabb megpróbáltatásokat rejtett számukra.

A magyarországi újhullám nyolcvanas évek elején – jellemző módon egy elmegyógyintézet udvarán – induló mozgalmának Kulich Gyula téri kezdeteinél nemcsak a frissen alakult URH tagjai voltak jelen, hanem az 1979-ben együttest alapító Hunyadi Károly és Víg Mihály is, akik duóban kezdték el írni közös dalaikat. Két év múlva beolvadtak a Trabant együttesbe, de az említett koncerten még Balaton néven léptek fel: dobgéppel játszottak és diafilmeket vetítettek fehér ruhájukra; visszafogottságuk különösnek hatott az URH extrovertált színpadi akciója mellett.

Kovásznai György (1934-1983) festő, író, filmrendező évtizedeken át a Pannónia Filmstúdióban készített animációs filmeket. Nevéhez fűződik a Habfürdő című egész estés alkotás 1978-ból, de az ottani munkássága elsősorban rövidfilmek megalkotásából állt össze. Általában Kovásznai volt filmjeinek ötletgazdája, forgatókönyvírója és rendezője is, és természetesen teljes mértékben ő felelt a képi világért. Akkoriban világszinten is különlegesnek számító technikát használt. Az egyes képkockákat teljes egészükben festette meg, tehát nem mozgatta külön a hátteret és a szereplőket. Így meglehetősen eltérő hangulatot hozott létre a megszokott animációs filmekhez képest, hiszen a képek folyamatosan, egész felületükben mozogtak, vibráltak. Igaz, a filmkockák festése nagyon munkaigényes volt, hiszen a kész film minden egyes másodperce 16-24 kész festményt villantott fel.

Igencsak különleges megjelenési formája volt a magyar rockzenének, amikor Magyar Kereskedelmi Kamara egy hanglemezmelléklettel ellátott kiadványt készített. 1976-ban jelent meg Magyarország: régi és új címmel az album, amely tulajdonképpen egy dupla nagylemezborítóba középen befűzött füzet volt. Képekben mutatta be a változó Magyarországot, tematikus oldalpárokban bal oldalon a „régi”, jobb oldalon pedig az „új” élet képeivel. Az oldalpárok a nehézipart, a műszaki találmányokat, a közlekedést, a híradástechnikát, a könnyűipart, az élelmiszeripart és a vegyipart tematizálták. Német, orosz és angol nyelven sorakoztak egymás után a képaláírások.

Sötétben káprázó jelenés – állt az egyik Gasner János által felvett lemez borítóján, Gémes János, alias „Dixi” rendkívüli szószólásainak sűrített archiváló gesztusaként. Dixi valóban egyszerre sötét és káprázatos jelensége nélkül szinte elképzelhetetlen lett volna a nyolcvanas években fénykorát élő hazai újhullám; az underground körökben forogva, személyes kapcsolatokon keresztül magukra az underground zenekarokra is hatással volt, koncertjeiken és előadóestjeiken pedig gyakran ő is fellépett. De nemcsak ötletadóként, bennfentes közönségként vagy alkalmi beugróemberként volt jelen az egyes eseményeken, hanem valamiféle szellemi háttérként (alkalomadtán pedig központként is).