Volt egyszer egy beatkorszak

A régi szép melódiák – interjú Poór Péterrel

2017. december 17. - beatkorSzaki

poor_peter.jpg

Poór Péter 1944. szeptember 20-án született Budapesten értelmiségi családba, ahol mindenki tudott valamilyen hangszeren játszani. A családi hagyomány szerint előbb énekelt csecsemőkorában, mint ahogy beszélt. Tizenhét éves korától tanult énekelni, végül Németh Anna, a híres operaénekesnő lett a tanára. Amatőrként 1961-ben már fellépett különböző helyeken. A hivatásos énekessé válás útján az első lépések a sikeres OSZK- és az ORI-vizsgák voltak. Poór Péter karrierje ezek után gyorsan ívelt felfelé, beválogatták a Budai Ifjúsági Park fellépői közé is, de meghatározó volt számára pályafutásában az első televíziós szereplése is. Az énekes karrierjének egyik csúcspontja a berlini Friedrichstadtpalastban való fellépés-sorozata volt, ahol 1980–1982 között háromszor volt két-két hónapig a műsor sztárvendége.

Csatári Bence:
Melyik volt a legelső nyugati koncertje?

Poór Péter:
Először Nyugat-Berlinben jártam 1967-ben, ahova Kelet-Berlinből mentem át egy rádióműsorba. Ez egy Magyarországról szóló műsor volt, amelyen százötven hallgató is részt vett a stúdióban, ahol rajtam kívül Jákó Vera, Felföldi Anikó, Körmendi Vilmos, Vukán György, Pege Aladár és Kovács Gyula is fellépett.

Csatári Bence:
A határellenőrzések szigorúságáról mind a mai napig rémhíreket lehet hallani. Így zajlott ez az ön esetében is?

Poór Péter:
A határon mindig komolyan ellenőriztek bennünket, így történt ez a már említett gmundeni verseny előtt is, ahol még a zsebeimet is ki kellett forgatnom, hogy bebizonyítsam: nincs nálam nyugati valuta. Persze mondanom sem kell, hogy volt, de egy Rodolfótól tanult trükkel megúsztam a kontrollt. Úgy méghozzá, hogy amikor belenyúltam a zsebembe, egy észrevétlen mozdulattal a papírpénzt összemarkoltam, két ujjal kifordítottam a zsebem, amely így üres volt, ezért nem vették észre, hogy valójában van nálam tiltott mennyiségű valuta, ami nyilván nem volt sok, de annyit sem lett volna szabad kivinnem. Visszafelé már könnyebb dolgunk volt, hiszen sikert könyvelhettünk el azzal, hogy a döntőbe kerültünk a francia és a holland csapat mellett – érdekes módon az angolok és az olaszok is kiestek –, és mi hoztuk el a nemzetközi sajtó különdíját. Így azután nagy örömujjongásban törtek ki a határőrök, amikor megláttak minket, az pedig természetes volt, hogy a csomagjainkat nem ellenőrizték.

Csatári Bence:
A másik visszatérő motívum a külföldi fellépésekkel kapcsolatban tapasztalataim szerint az, hogy az Interkoncert nem mindig jeleskedett a fellépések szervezésében, sőt, volt olyan is, hogy egyenesen akadályoztak egyes művészeket a kijutásban, Ön is tapasztalt hasonlót?

Poór Péter:
Igen, amikor Kanadába hívtak, arról én sokáig semmit sem tudtam, és ez bizony évekig eltartott. Véletlenül tudtam meg, hogy nagyon szerették volna, ha fellépek náluk, de mindig azt a választ kapták az Interkoncerttől, hogy Poór Péter nem ér rá, ellenben más nagyon szívesen kimegy helyette Kanadába. A kinti főnöknek meg volt kötve a keze, közvetlenül engem nem kereshetett meg, csak az NKI-n keresztül vehette fel az itthoniakkal a kapcsolatot, így sokáig tudomásom sem volt arról, hogy kíváncsiak rám Kanadában. Persze Magay Klementinán és Harangozó Terin keresztül anyagot – kislemezeket és fényképeket – küldtem magamról a torontoi Woodenplate tulajdonosának, Ladányi Artúrnak. Ő mindig Magyarországról hívott meg művészeket, és kicsit furcsálltam is, hogy másokat szerződtetett, engem pedig sohasem. Egyszer kiderült aztán a turpisság, ugyanis egy napon felhívott azzal, hogy itt van Budapesten, és szeretne találkozni velem. A Béke Szállóban nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem akarok én fellépni nála Kanadában. Azt válaszoltam erre, hogy nagyon szívesen mennék, csak nekem eddig senki nem szólt. Na, erre feldühödött, és csinált is egy óriási balhét az Interkoncert irodájában. Csak ezt követően engedtek ki Kanadába. Zenész körökben sokszor felmerült, hogy ilyenkor a bürokraták jutalékot szerettek volna
zsebre vágni, és akiről nem tudták, hogy ebben partner lenne, azt gátolni igyekezték. De ezeket a mendemondákat ennyi idő távlatában nemigen lehet persze bizonyítani.

Csatári Bence:
A sors furcsa fintoraként a nagy példakép Németh Lehellel is Kanadában tudott életében először találkozni.

Poór Péter:
Valóban így történt, itthon csak néző voltam Németh Lehel fellépésein. Nagy kedvencemnek számított, szép hangon, kulturáltan énekelt, remekül tudott bánni a közönséggel, milliók imádták őt és a dalait. Amikor Montrealban léptem fel, ahol lakott, nagyon szerettem volna vele találkozni, de elsőre nem sikerült, mert valamilyen családi rendezvény miatt nem tudott eljönni. Másnap viszont felhívott a szállásomon, és élénken érdeklődött a hazai zenés szakma felől. Én otthon jóformán a helyére kerültem be az egyes produkciókba, így nem csoda, ha csupa közös ismerőst emlegettünk. Telefonon barátkoztunk össze, órákon át beszélgettünk, rengeteg témánk akadt. Szerette volna megnézni a műsoromat, meg is beszéltünk egy időpontot, amikor átjön Montrealból Torontóba hozzám, de ledöntötte a lábáról az influenza, így lemondta a látogatást. Abban maradtunk, hogy a búcsúestemre mindenképp ellátogat, mert addigra meggyógyul. Így is lett, már két órával a kezdés előtt ott ült a teremben, ahol rajta kívül még csak a zenekar lézengett ott. Nagyon megörültem neki, megöleltük egymást, és sikerült rábeszélnem, hogy huszonöt év kihagyás után újból dalra fakadjon. Fergeteges műsort adtunk, hajnali fél ötig tartott a mulatság. Lehel nem mindig emlékezett a saját dalszövegeire, így olykor nekem kellett kisegítenem őt. Olyan házaspár is akadt, akik előre elnézést kértek tőlem, amiért a szünetben el kell majd menniük, mert másnap korán indulnak Alaszkába, de ők is hajnalig ropták, borzasztóan fellelkesült mindenki, aki ott volt. A rendszerváltáskor Lehel hazatelepült, elvett egy csinos étterem-tulajdonosnőt feleségül, mi pedig többször is felléptünk együtt, egyebek mellett a Budai Parkszínpadon és a Bánki-tónál. Lehel életének végéig tartott a barátságunk, szégyellem is magam, hogy annyit hívott hozzájuk a lakitelki házukba, én meg egyszer sem tudtam elmenni, mert akkor is nagyon elfoglalt voltam. Ő viszont többször is tiszteletét tette nálunk feleségével, Klárikával együtt.

Csatári Bence:
Milyen körülmények között zajlottak ezek a tengerentúli fellépések a hetvenes évek elejétől?

Poór Péter:
Kezdetben Torontóban, a Woodenplate nevű műsoros étteremben léptem fel sokszor egymás után – évenként két-két hónapig. Mondanom sem kell, ezekre a kanadai koncertekre komolyan felkészültem, vittem magammal a dalok kottáit is, és nagy sikert arattam a kinti magyarok körében. Kétszer negyvenöt perces műsorokat kellett adnom egy szünettel, de ezek olyan jól sikerültek, hogy nem engedtek le a színpadról, így sokszor kétszer másfél óra lett belőle. Igyekeztem olyan számokat énekelni, amikre még az 1956 előtti időszakból emlékezhettek, s ebben segítségemre volt, hogy annak idején ezeket anyukám mind ismerte és játszotta. Jóval később csináltam is egy nagylemezt ezekből, Édesanyám kedvenc dalai címmel. A sikereim miatt évről évre visszahívtak Kanadába, és bejártam több szórakozóhelyet is, mert ezek időnként megszűntek, de újak nyíltak helyettük.

Csatári Bence:
Az Egyesült Államokba innen már egyenes út vezetett?

Poór Péter:
Torontóban látta az egyik koncertemet Biricz Tibor menedzser, aki Magyarországról vitt ki művészeket az Egyesült Államokba. Odajött hozzám a műsor után, és azt mondta, szeretne engem körbevinni Amerikán. Nekem eleinte nem nagyon fűlött hozzá a fogam – leginkább az örökös vándorlás, pakolás és költözködés miatt. Jobban szerettem az állandó fellépőhelyeket. Sokáig hezitáltam, de Harangozó Terike végül rábeszélt, és be kell látnom, hogy jó döntés volt. Vele kereken ötven esztendőn keresztül voltunk barátok, olykor egy nap nyolcszor, tízszer is telefonáltunk egymásnak. Neki is köszönhetően egészen 2006-ig tartott az amerikai sikerszéria, és utána is folytatódhatott volna, de az új ház, amit akkor vettünk, és a tanítás sok szempontból megkötötte a kezemet, ezért úgy döntöttem, nem vállalkozom többé tengerentúli hosszú távollétre.

Csatári Bence:
Az USA-beli turnékra is egyedül ment, ahogy Kanadába is?

Poór Péter:
Volt, amikor egy szórakozóhelyen egyedüli fellépő voltam, de a turnékon többnyire voltak szereplőtársaim, például Kovács Apollónia, Szűcs Judith, Oszvald Marika, Zalatnay Sarolta vagy Angyal János humorista. Egy másik alkalommal – ez már a rendszerváltás után volt – Nyertes Zsuzsa színművésznő, Ihos József humorista, Siliga Miklós zongorista, később Ihos helyett Agárdi László parodista társaságában léptem fel, ez volt az állandó négyesünk. Előfordult olyan is, hogy egy cigányzenekarral léptünk fel, akik egytől egyig nagyszerű emberek voltak. Akkor a mikrobuszban mindig nagy zsúfoltság volt, nem ment mindig könnyen az utazás, de megoldottuk. Ugyanígy jó emlékeim vannak a felvidéki származású kiváló énekesnőről, Szeredy Krisztináról, aki az operett, a musical és a magyar nóta műfajából adott remek ízelítőt.

Fotó: Femina.hu.

Készítette: Csatári Bence.

A teljes interjú szövege itt olvasható.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr4813506577

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása