Sasvári Sándort közel négy évtizede ismeri a közönség. A pályája énekesként és basszusgitárosként indult, a nyolcvanas években a Rock Színház meghatározó tagja volt – kiváltképp a Jézus Krisztus Szupersztár címszerepében vált ismertté. Ezúttal autodidakta gitározásról, Kanadából kapott lemezekről, az „elsüllyedt” első zenekaráról és a hatalom piszkálgatásáról is beszélgettünk vele.

Úgy tudom, sok hangszeren tanultál játszani, és a szüleid is nagy hatással voltak az életutadra.

Autodidakta módon kezdtem el gitározni, majd nyolc évig klasszikus gitárt tanultam a zenei általánosban. A többi hangszer meg jött szép sorban: basszusgitár, szólógitár, zongora és egy bizonyos szinten dobolni is tudok.

Édesapám kilenc nyelven beszélt. Rengeteget tanultam tőle, olyan volt, mint egy élő lexikon. Amikor angolul vagy németül gyakoroltam a szerepeket, hiszen sokszor játszottam külföldön, sokat segített mind a kiejtésben, mind a színészi játékban. A zenei kvalitást pedig édesanyámtól örököltem, hiszen ő gyönyörűen énekelt, több műfajban is: virágénekek, operaáriák, operettek és francia sanzonok.

Fel is lépett?

Rengetegszer, még nyugdíjas korában is, amikor Kanadában élt, ahova korábban a nővérem disszidált. Édesanyám az ottani magyar színházban énekelt és koncertezett. Itthon sokszor kísértem én is zongorán vagy gitáron, ami nagy lehetőség volt számomra a gyakorlásra.

Hogyan kezdtél el zenélni?

Öt-hatéves koromban már valamennyire tudtam gitározni. Leakasztottam a nővéreimnek szánt hangszert a falról, és a rádióból vagy a hangszalagokról hallás alapján kibogoztam az akkori slágerek harmóniáit. A testvéreimmel közösen énekeltünk amerikai, angol és magyar nyelvű dalokat egyaránt.

Szoktad mesélni, milyen meghatározó volt a számodra, amikor a Jézus Krisztus Szupersztárt hallgattad magnószalagról, a hetvenes évek elején.

Igen, zongorán kísértem a nővéreimet, és az összes szerepet énekeltük. Így kerültem közel a rockopera világához. Döbbenetes hatással volt rám, több százszor meghallgattuk, barátokkal, iskolatársakkal is. Később a suliban zenekart alapítottunk, és rockoperát akartunk írni. Törökbálinton 1973 környékén elő is adtunk a templomban egy beatmisét. Valójában tehát egyenes út vezetett a rockoperák és a musicalek világába, ezt fentről irányították.

A beatmise mennyire volt veszélyes ekkoriban Magyarországon?

Nem éreztük ennek a veszélyét. Egyetlen alkalommal adtuk elő, és amikor kinéztünk a templom udvarából, hatalmas tömeget láttunk a templomhoz vezető úton. Nagy siker és óriási élmény volt! Kincs Laci volt a zenekar orgonistája, aki most Hongkongban él. A zenei pályán maradt, hittérítő lett.

A hetvenes évek elején milyen zenét hallgattál?

Mindenevő voltam. Kiskoromban bérletünk volt az Erkel Színházba és az Operába, megnéztünk sok operát. A dzsesszt és a dzsessz-rockot, a jó amerikai zenéket nagyon szeretem azóta is.

A Syriust is?

Hogyne, Orszáczky óriási zenész volt. Megvan Az ördög álarcosbálja bakeliten, és van egy ausztrál kiadású CD is, amit Miklós Milántól, Miklós Tibor fiától kaptam kölcsön. Nagy rajongója a zenekarnak. A jubileumi koncertemen ő volt a basszusgitáros, mármint Milán.

Biztosan az édesapja is nagyon fontos figura az életedben.

Persze, ő a Rock Színház alapítója, ő vett be engem a társulatba.

Még mielőtt rátérnénk a Rock Színházra, térjünk vissza arra, hogy még milyen zenéket hallgattál a hetvenes években.

Chick Corea, Santana, Procol Harum, Earth, Wind and Fire, Blood, Sweat and Tears, Chicago, a legjobb zenékkel láttak el a nővéremék. Később édesanyám és édesapám rendszeresen jártak ki hozzájuk Kanadába. Hosszú listákat írtam nekik, és hozták haza a bakeliteket. Éppen most kértem egy új lemezlejátszót a születésnapomra, hogy hallgathassam a közel háromszáz tételből álló, rendszerezett lemezgyűjteményemet.

Fotó: Sasvári Sándor archívuma

A klasszikus zene is közel állt hozzád?

Persze, a mai napig hallgatok klasszikusokat. A gyűjteményemnek az alapművek mind a részei.

Mikor láttad meg a perspektívát abban, hogy zenész és előadóművész legyél? Egyáltalán melyik megnevezés állja meg a helyét?

Elsősorban zenész vagyok. A legjobban akkor érzem magam, amikor szuper zenésztársakkal játszom együtt, néha beszállok dobolni vagy zongorázni is, de a basszusgitár a fő hangszerem. Voltak olyan együttesek, amelyekben szólógitároztam. A zenész énem a legerősebb.

A színpadon is inkább zenészként vagy jelen?

A musicalek esetében a színészet és az éneklés együtt van, de az, hogy zenészalapokkal rendelkezem, nagyon megkönnyíti az éneklést. A színpadi rutinomat erősíti, hogy már tizenkét-tizenhárom éves koromban zenekarokban játszottam, később pedig az összes hazai sztár mögött basszusgitároztam. Sorolhatnám a neveket, Cserháti Zsuzsit, Máté Pétert, Zoránt, Eszményi Viktóriát, Koós Jánost, Korda Gyurit, Ihász Gábort ‒ a teljesség igénye nélkül. Elképesztő, hogy kiket kísértünk, két zenekarral is, az első, a Titanic teljesen „elsüllyedt”. A sógorom volt a dobos, és volt még egy zongorista.

A másik zenekarba Bakacsi Béla hívott, aki az egyik előadáson, ahol épp valakit kísértünk, a szünetben odajött, és mondta, hogy most készül Zorán első lemeze, és kellenek zenészek a turnéra, sok előadás lesz országszerte, úgyhogy felkérne basszusgitárosnak. Gallusz Gyuri volt a zongorista, Niki apukája, fantasztikus dzsessz-zenész, később disszidált.

Hamar belekerültél a robbanó popzenei világba.

Igen, jókor voltam jó helyen. Aztán a nővéremék együttesében játszottam, voltak saját zenekaraim is, de az igazán fontos állomás 1982-ben, a leszerelésem után következett: a Rock Színház. A katonaság utolsó hat hónapját a Művészegyüttesben töltöttem, ahol már kiemeltek szólóénekesnek, itt Kerényi Miklós Gábor volt a főrendező.

Hol töltötted a katonai szolgálatot?

Tatán a zenészszázadban voltam kiképzésen három hónapig, onnan Szabadszállásra kerültem büntetésből a harckocsizókhoz, mert a nővérem disszidált. Itt is zenekart alapítottam és zenés irodalmi műsorokat csináltam, mert volt hozzá anyagom. Tizenhat-tizenhét évesen Gábor Ilával zenéltem, felléptünk a Kommunista Ifjúsági Szövetség táboraiban és építőtáborokban. Igen szerteágazó tehát a zenei életem.

Visszatérve vagy éppenséggel rátérve a Rock Színházra. Cezúra az életedben, amikor odakerültél?

Megint csak úgy fogalmaznék, hogy jókor voltam jó helyen. A Rock Színház már túl volt az első sikeres előadásain, az Evita és a Sztárcsinálók bemutatásán. Szabadságos katonaként láttam is az Evitát a Margitszigeten. A lemez is megvolt, és elképesztőnek találtam, hogy ugyanaz a hangzás jött vissza a magyar előadáson.

Gábor Ilánál találkoztam Csuha Lajossal, aki már a társulat tagja volt, Ila mondta Csucsunak az egyik próbán, hogy ajánljon be a Rock Színházba, hiszen tudok gitározni, énekelni, szavalni, és vannak saját szerzeményeim is. Csucsu elvitt Várkonyi Matyihoz, akinek elénekeltem gitárkísérettel két-három dalt, aztán Miklós Tibi megnézte, hogyan táncolok, és mindketten azt mondták, hogy „Sasi, közénk tartozol”. Felvételt nyertem, és a Rottenbiller utcai stúdióban felvett Sztárcsinálók lemezen már kórustagként szerepeltem.

Mit gondolsz a Sztárcsinálókról, ami igen komoly üzenetet közvetített az akkori kultúrpolitika számára? Aztán későbbi darabok, így A bábjátékos és A krónikás is a hatalom kérdéskörét járták körbe.

Jó témákat választottak, amelyek a nyolcvanas években kicsit piszkálták a hatalmat. Csoda, hogy a Jézus Krisztus Szupersztárt gördülékenyen be tudtuk mutatni 1986-ban és utána is sokszor adhattuk elő rengeteg ember előtt. Azt gondolom, hogy ez részben már a rendszerváltás előszele volt, amit akkor mi még nem éreztünk. A lemez, ami szintén megjelenhetett, ötvenezer példányban kelt el – az aranylemez ott van a falamon. Csodálatos időszak volt.

A Rock Színház támogatottsága igen érdekes volt, hiszen kapott is, meg nem is, kiadhattatok lemezeket, de nem volt állandó játszóhelyetek. Ebből a kontextusból kiindulva mit jelentett akkor a siker?

Egy huszonéves embernek csoda volt, hogy sztárként kezelték, ami természetesen jött. Nem lehet elmondani azt az érzést, ami a Szupersztár bemutatásával járt, amikor százak vártak a művészbejárónál, és ajnározták a társulatot. Ládaszámra kaptam a leveleket vidékről, Pestről, még külföldről is, hogy az előadás hatására az embereknek megváltozott az élete.

Persze a társulat sorsát bizonyos tekintetben az is meghatározta, hogy nem volt saját épületünk. Azonban a Rock Színház és különösen Jézus szerepe hatalmas kiugrás volt számomra, az a karrierem egyik legnagyobb dobása volt. Innentől kezdve egymás után jöttek a szerepek, a felkérések. 1982-től 1997-ig tartott ez az időszak, aztán sajnos szétesett darabjaira ez a csodás társulat.

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

Szerző: Wagner Sára

Nyitókép: Sasvári Sándor archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.