Fausti pillanat - Dixi, és velünk maradó, sziporkázó szavai

2020. április 25. - beatkorSzaki

varnagy_03.jpg

Sötétben káprázó jelenés – állt az egyik Gasner János által felvett lemez borítóján, Gémes János, alias „Dixi” rendkívüli szószólásainak sűrített archiváló gesztusaként. Dixi valóban egyszerre sötét és káprázatos jelensége nélkül szinte elképzelhetetlen lett volna a nyolcvanas években fénykorát élő hazai újhullám; az underground körökben forogva, személyes kapcsolatokon keresztül magukra az underground zenekarokra is hatással volt, koncertjeiken és előadóestjeiken pedig gyakran ő is fellépett. De nemcsak ötletadóként, bennfentes közönségként vagy alkalmi beugróemberként volt jelen az egyes eseményeken, hanem valamiféle szellemi háttérként (alkalomadtán pedig központként is).

„Műfaja az élő beszéd volt, fénykorában sziporkázva inspirálta környezetét, ám publikált szó alig maradt utána” – így búcsúzott tőle a Magyar Narancs hasábjain Szőnyei Tamás. Dixit egyfajta vándortanítóként képzelhetjük el, aki filozofikus beszélgetéseken keresztül közvetítette saját gondolatait és provokálta ki mások véleményét. Egyfajta szatirikus Szókratészhez is hasonlíthatjuk, aki tanításainak nagy részét nem foglalta írásba; életművének megőrzését úgynevezett tanítványaira hagyta. Sajátos udvartartást tudhatott magáénak. Akadtak hívei, akik rajongói lettek, mesterükként követték és minden időben itták túláradó szavait. Ezekről a lelki fröccsökről, beöntésekről emlékezik meg többek között Dévényi Ádám Dixiről írt, Mindent, ami utadba akad… című dala.


Vagy Kántor Péter vonatkozó verse:

„a fejedre növő ég alatt szavalsz megállás nélkül,

az asztal mellett, az asztal tetején, egy üveg pia partján,

lesed, mikor hökken meg a sok munkás, paraszt, polgár

(… )

a fél város tudja, hogy ki az a Dixi, ja, a Dixi, á, a Dixi!

hány gyereked is van? hány rajongód? hány hűtlen tanítványod?

hányan lépnek el sietve, ha megjelensz a sarkon, a lámpa alatt, bárhol?

és lököd a dumát, Dixi, és kacsintasz, hogy visszakacsintson valaki, egy értő, egy deux chevaux bárki…”

Spontán költészetének asszociatív, zavarosnak tűnő, mégis, rejtett összefüggéseket is felvillantó poétikája elkápráztatta környezetét, delíriumos, túlvilági látomásai és képzelgései magukkal ragadták hallgatóságát. Kinyilatkoztatásnak ható mitikus-misztikus szövegei közül alig maradt fent valami (A tűzbeszéd; Lényeges és a lényegtelen; A vakok és az elefánt), a megőrzött töredékekből azonban valamelyest rekonstruálható az a világkép, ami meghatároz(hat)ta univerzális látásmódját, ezzel együtt annak elhelyezkedését a mindenkori magyar makrokozmoszban.

„Olyan hely, aminek nincsen közepe, s így széle sincs. Itt az idő nem múlik: történik. Egymás mellett többféle idő és tér létezik. Ami a tájékozódást segíti, útjelző: a szívünk” – írja az Artpool Archívumban őrzött Galaxia című színjátéktervében.

Dixi tehát nem egy konkrétan körülhatárolható eszmei, vallási, filozófiai vagy művészeti irányzat mentén alakította ki gondolkodásmódját; az általa tanulmányozott nyugati és keleti hagyományok (az antikvitás, a kereszténység, a buddhizmus stb.) esszenciáit egy holisztikusnak nevezhető, ugyanakkor ironikus, ellentmondásoktól sem mentes intellektuális-spirituális közegben keverte össze. Valamilyen formában pedig át is élte a bennük rejlő, földöntúlinak tetsző élményeket.

„Érezzen többet, gondoljon, tervezzen többet, terveit valósítsa meg és élje át, ha nem tudja megvalósítani, élje át, hogy megvalósította. Aszerint éljen, mintha megvalósította volna. Legyen bonyolult, higgyen sokfélét, a pirulás és sápadás közötti emberi állapotokat tapasztalja ki napról napra. Haljon meg minden nap, mint Dionüszosz, és ébredjen újra…” – írja Moebius Magica című „plakátszövegében”.

Alkotásai tehát feloldódni látszottak életművészetében, az alkohol, valamint egyéb tudatmódosító szerek pedig csak felfokozottabbá tették eksztatikus megnyilatkozásait, ugyanakkor lassanként fel is őrölték a szervezetét.

„Túllőtted a dákót, a posztó felszakadt,

Közben már-már istennek képzelted magad.

Bármit megtehetsz, súgta neked Ámor.

Annyiféle tudás, mindenféle mámor” – ahogy Dönci, azaz Dénes József énekelte róla, Vagy-vagy című dalában.

A Dixi által elért szabadságfoknak azonban megvolt az ára, ami mintha velejárója lett volna a hozzá hasonló korabeli/mindenkori sorsoknak. Szorosan ide tartozik az előbb idézett Dénes József „Dönci” sorsvázlata is, ami halála után megjelent, Szökésben című önéletírásában bontakozik ki leginkább. Ő – Dixihez hasonlóan – „a delíriumtól és mindenféle más mámortól kapott élményeken túl mindeközben részesült megrendítően tiszta és mennyei pillanatokban is, aminek lenyomatai szintén megtalálhatóak a könyvben.”

A polgári nevét már igen korán, életvitelében is mellőző Gémes János devianciája talán nem is a szó szoros értelemben vett lázadást jelentett, mindenekelőtt alapvető természetéből fakadt, amely nem tűrt el semmiféle szabályozó, hovatovább korlátozó erejű tényezőt maga körül. Nehezen szánta rá magát műveinek rögzítésére és dalkölteményeinek felvételére is. Mindezt Oláh Lehel dokumentumfilmje híven, a maga nyersességében reprezentálja.

Mivel a pillanat szülte és az asszociáció lendítette tovább ezeket a szövege(lése)ket, írásos formájukban nem érzékeltethetik azokat a (nem lírai terminológia mentén azonosítható) szabadverselési folyamatokat, melyeket valószínűleg a szerző sem tudott mindig kontrollálni. Mindenesetre egy egész kulturális közeg, nevezetesen az új hullám alkotói közössége táplálkozott Dixi költészetéből (Müller Péter Sziámitól Pajor Tamásig). Mondatai épültek be dalszövegekbe, ötleteiből különböző előadások, performanszok születtek. Utánozhatatlan figuráját és színészi képességeit több filmrendező is felhasználta műveiben, de még ezekben a fiktív történetekben is önazonos maradt. (Müller Péter Iván Ex-kódexében Pétert, a látnoki- és jóstehetséggel megáldott halászt, míg Xantus János Rock térítőjében egy különleges képességekkel rendelkező, varázserővel bíró Mágust testesített meg.) Alakításait nem lehetett elvonatkoztatni a személyiségétől, pontosabban az általa elővezetett fenoméntól, ahogyan költészete is beleolvadt privát életének szituációiba.

A vele kapcsolatban emlegetett szituacionizmus erre a jelenségre vezethető vissza. (Ez az önkifejezési forma azokra az élethelyzetekre utal, melyekben az egzisztenciális, illetve az esztétikai létmód egyet jelent.) Maga a Dixi elnevezés (latin: elmondtam) is egy efféle küldetést jelez, amely a „beszélő ember” hívószava; akinek kérdező voltáról egy legendás történet tanúskodik, amely Szőnyei Tamás Nyilván tartottak – Titkos szolgák a magyar rock körül 1960–1990 című, az állambiztonsági hálózatról szóló könyvében is megőrződött. Egy Fiatal Művészek Klubja-beli hivatalos tanácskozásról van szó. A párbeszéd a következő:

„Dixi: Szabad itt kérdezni?

Elvtárs: Igen.

Dixi: Köszönöm, csak ezt akartam kérdezni.”

Dionüszosz követője (lásd a fentebb idézett „plakátszöveget”) tehát az intuíció megszállottja. Elbeszélései számtalan tradícióból táplálkoznak, mégis mintha felszámolnák a hagyományos látásmódok koherenciáját. Így egyszerre vallanak és tagadnak, kívánják a rendet és a káoszt, egyszerre teremtenek békét és szülnek diszharmóniát. Ugyanezért válik ellentmondásos emberré és médiummá közvetítőjük is. Mert Dixi sorsának fausti pillanataiban a legtágabban értelmezett szellemi szabadság a lélek állandó megkísértője, az egzisztencia kérlelhetetlen kikezdője lesz. Hiszen nem a tudásvágy vagy a megigazulás akarása a hajtóereje, hanem az ismeretlen élmények felfedezésének, a tudat kitágításának szenvedélye.

„Ha a világegyetem egyetlen lyuk volna, azon keresztül jutva az újjászületés új síkján nem a mennyország, hanem az új izgalmak várnak rám” – mondja Dixi az Oláh Lehel-film egyik jelenetében.

Talán itt villan föl – legalábbis ebben a celluloidra vett árnyékvilágban – utoljára a sötétben káprázó jelenés; az „a mindig konkrét életveszedelmek között bolyongó, különös, ritka lény, aki az őrület határát súroló agytornáival, megzabolázhatatlanságával kilépett a konvencionális – az ő szavával »kispolgári« – keretek közül, behunyt szemmel repült a sötétben, a nép között élt, sőt annak – ahogy az idő múlott – egyre alsóbb rétegeiben… Különleges sors méretett rá, s most már látszik, hogy az úton, mely csak az övé, végigment olyan következetességgel, mint a bölcsek, a szentek, a bolondok és a bűnözők. Emléket hagyott, mintha csak ennyi lett volna a szándéka. Meghökkenünk, hosszan elgondolkodunk, ha ritka, furcsa lényét felidézzük. Mondd valamit, de a jelentést, a kulcsot már egyedül kell megtalálnunk.” – emlékezik rá Víg Mihály.

1antoine3.jpg

Dixi és Bereményi Géza - Fotó: Vető János

Legutóbb Bereményi Géza idézte fel alakját Vadnai bébi című regényében, a címszereplő Doxa nevű fiának írói projekciójaként, a kor (a szövegbeli hetvenes évek) közegellenállásával szembemenő lázadó szellemiség megtestesítőjeként. A Dixiből egy jelentésárnyalattal „arrébb” található Doxa név „a regénybeli pszichiáter szerint olyan véleményt jelent, »amely lehet, hogy igaz, de igazságát nem lehet teljesen megmagyarázni. A halandók vélekedése.«” „Őróla csak az ördög alkothat elemző képet” – gondolja még a Dobrovics névre hallgató Bereményi-alteregó, mikor szemétbe dobja a Doxáról szóló íráskezdeményt…” És akkor, ebben a fausti pillanatban akár elölről is kezdhetnénk az egészet…

Szerző: Papp Máté

A nyitókép Várnagy Tibor felvétele.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr4215632106

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.