1977-ben jelent meg Cseh Tamás és Másik János Levél nővéremnek című nagylemeze. Az én közegemben, vagy úgy is mondhatnám, a gimnazista baráti és ismeretségi körömben senki sem ismerte a két zenészt. A lemezen a levélforma előadásmódnak és a fiúk közvetlen hangvételének köszönhetően azt hittük, hogy a dalokban az ő saját életük eseményeit, motívumait jelenítik meg. A lemezborítón elolvashattuk, hogy „dalszöveg: Bereményi Géza”, de ezzel nem foglalkoztunk, ráadásul Bereményiről sem hallottunk még.
Egyik közeli barátom, aki a legnagyobb Cseh Tamás-fan lett a brancsunkban, és aki a többieknél tájékozottabb volt a magyar kortárs irodalom területén, egyszer elújságolta nekünk, hogy elolvasta Bereményi Legendárium című, 1978-ban megjelent könyvét, ami egy nagyszerű családregény, és mindenkinek ajánlja. A könyv körbejárt a baráti körben, és Bereményit, immár íróként, jegyeztük. Később újságcikkekből, interjúkból szereztünk tudomást Cseh Tamás és Bereményi megismerkedéséről és kapcsolatáról. Arról, hogy 1970-ben találkoztak először egy éjszakai kocsmai buliban, és másnap Cseh Tamás lakásán már elkészítették első közös számukat, majd Bereményi a gitáros szerzőtársához költözött, és megállás nélkül írták a dalokat.
Eleinte Bereményi „rögeszméje” miatt nem mutatták be nyilvánosan ezeket: ő úgy vélte, hogy addig jó a produkciójuk, ameddig amatőr szinten és csak egymást közt vannak, közönség elé lépve bemocskolódna az egész. Aztán 1972 nyarán Cseh Tamás mégis színpadra állt egy alkalommal a Huszonötödik Színházban. Később, Cseh Tamás már rendszeres koncertezései idején Bereményi, elmondása szerint azért tartózkodott a nyilvános fellépéstől, mert hamisan énekelt, és így „csak” szövegíróként, a háttérben maradt.
Miután a baráti körömben már Bereményit, mint Cseh Tamás egyenrangú társszerzőjét is számon tartottuk, úgy véltük, hogy a Levél nővéremnek szövegvilága Bereményi életének kivetülése, aztán kiderült, hogy nem. Fikció az egész, amely természetesen a szövegíró valós történeteiből is bőségesen merít, és a szereplők részben kitaláltak, részben létező személyek: létezett például Fáskerti elvtárs és a kacér Fáskertiné, akiket Bereményi személyesen ismert, valamint Szeberényi, akiről csak hallott, de érdemesnek találta megjeleníteni a meghasonlott életű, a poharat emelgető neves közgazdász figuráját.
János és Tamás eredetileg egy operát szeretett volna tető alá hozni első nagylemezén, Bereményi beszélte rá őket a megzenésített levélre, amelyben a két zenész, a levélírók egy budapesti srác két énjét szólaltatják meg. A címzett, a vidéken élő nővérük, Bereményi egykori idős szomszédja, Irén után kapta a nevét.
Érdekes, hogy Bereményi fiatalkorában a „háttérben létezés” szinte állandónak mondható. A hetvenes évek első felében a Pannónia Filmstúdióban dolgozott szinkrondramaturgként. Mivel a bölcsészkaron magyar-olasz szakon végzett, elsősorban olasz filmek szájra szinkronizálása volt a feladata. Miközben a mozinézők élvezték a magyar színészek hangján megszólaló olasz vígjátékokat és politikai krimiket, annak nyilván csak kevesen néztek utána annak, hogy a szórakozásukat egy bizonyos Rózner Gézának is köszönhetik. (Bereményi, született Vetró Géza akkoriban a nevelőapja családi nevét használta, a Bereményit később, az egyik könyvének kiadásakor vette fel.)
A hetvenes években fogott bele a forgatókönyvírásba. A moziba járók zöme egy-egy film kapcsán a színészeket és esetleg a rendezőt tartja számon, a forgatókönyvírókat kevésbé, így például az 1977-ben készült kitűnő, Veri az ördög a feleségét című vígjáték esetében Pécsi Ildikót, Pásztor Erzsit, és a rendező András Ferencet emlegették a nézők, a forgatókönyvíró Bereményi nevét inkább csak a szakma és a magyar filmek iránt rajongók tartották nyilván.
Az első albumot követően jöttek sorba a Cseh–Bereményi nagylemezek. Antoine és Désiré (1978), Fehér babák takarodója (1979), Műcsarnok (1981), és így tovább.
Hogy milyenek voltak ezek a lemezek? Csak beleszeretni lehetett mindegyikbe. Gyors és lassú tempójú nóták váltották egymást, amelyek a legkülönbözőbb zenei stílusokban (sanzon, tangó, keringő, rock and roll) készültek, néhány szerzemény a magyar nóták, a katonadalok és a békebeli slágerek világát idézte meg. Az egyszerű akkordmenetek, könnyen megjegyezhető dallamok mellett Bereményi teljesen egyedi szövegvilága, egy-egy történés 2-4 verssorban való filmszerű megjelenítése, a hétköznapi filozofikus bölcsességek, az édesbús hangulatok és az ironikus kiszólások valami teljesen újat hoztak a magyar könnyűzenében. Miféle műfaj ez?, kérdezgettük egymástól és magunktól. Megállapítottuk, hogy a műfaj neve Cseh–Bereményi, és a műfaj sajátja, hogy csak egy képviselője van, a Cseh–Bereményi páros.
Cseh Tamás és Bereményi Géza éppen egy generációval idősebb az én korosztályomnál. Eleinte, 18-20 éves korunkban nem értettünk mindent, amit Bereményi a szövegeiben „üzent”, sokszor éreztük csak az 1950-es, 1960-as éveket felvillantó történéseket, az azokat kísérő intellektuális tűnődéseit, az utalásait, aztán, huszonévesen, némileg felnőttebb fejjel már kikristályosodott minden. Alig telt el tíz év, és az én generációmat követő korosztály is felfedezte magának a Cseh–Bereményi világot.
Házibulikban a hagyományos rockzenék mellett rendre feltettünk Cseh Tamás-lemezekt is, és mindenki, alkoholos befolyásoltságától függően úgy ahogy dallamosan, vagy ordítva énekelte a szövegeket. Aztán új szokás ütötte fel a fejét a baráti körömben. Különböző élethelyzetekben, a szombat esti gyülekező helyszínén, a villamoson, közértben italvásárlás közben, de még Fradi-meccsre menet is valaki váratlanul bedobott egy sort: „kérdésem volna, pálinkát mérnek-e már…” „Éltek-e még, régi lányok?…” „Ács Mari szőke volt, ruhája barna volt…” „Sej, az Aranyhíd vendéglőnek ajtaja kitárva…” És a többiek menetrendszerűen gajdolták tovább. Volt úgy, hogy a kocsmában egy másik asztalnál kezdtek a fiatalok Cseh Tamást énekelni, a mi csapatunk pedig vidáman bekapcsolódott. Cseh Tamásról és Bereményi Gézáról már közös munkásságuk korai szakaszában tudható volt, hogy belépést nyernek a halhatatlanságba.
Bereményi Géza, élete során bármibe fogott, legyen ez prózaírás, dalszövegírás, forgatókönyv, filmrendezés, színház, minden téren kimagasló teljesítményt nyújtott. Azt hiszem, a széles nyilvánoságban azzal vált ismertté, hogy megírta az egyik legjobb magyar film, a Megáll az idő (1981) forgatókönyvét. Végleg kilépett abból a bizonyos háttérember szerepből.
A filmgyári stúdióvezető, Nemeskürty István jóvoltából 1985-ben saját forgatókönyvéből készíthette el az első játékfilmjét, a Tanítványokat, aztán megírta a Nagy generáció és a Szárnyas ügynök forgatókönyvét, majd következett a szintén maga rendezte, számos fesztiváldíjat nyert, a saját gyermekkora élményeiből táplálkozó Eldorádó (1988). Emlékszem, akkoriban az járt a fejemben, hogy van itt egy ember, aki hivatalosan soha nem tanult filmrendezést, mégis, a filmjei a magyar filmművészet legjobbjai között vannak. Aztán jött a Turné, a Hídember…
Bereményi színdarabokat is írt, és 1987-től kezdődően rendezett is színházban, elsősorban a saját darabjait állítja színpadra. 2012 és 2017 között a Thália Színház ügyvezető igazgatójaként dolgozott. Állandó munkája a prózaírás. Hogy csak a legfrissebbeket említsük, 2013-ban jelent meg a valóságalapokra épített, a történelmi 1940-es években és az 1970-es években játszódó Vadnai bébi című regénye, 2020-ban pedig az író tizenéves korszakát feldolgozó Magyar Copperfield.
1982 nyarán Cseh Tamás és Bereményi befejezték a közös munkát. Bereményi nem adta fel teljesen a dalszövegírást, többek között Udvaros Dorottya és a Básti Juli–Cserhalmi György páros nagylemezének dalaihoz írt szövegeket, majd következett a legnagyobb dobás: az 1980-as évek végén a Vígszínházban játszott Pantaleón és a hölgyvendégek című darabhoz készült Dés–Bereményi szerzemény, a Brazília új szöveget kapott Bereményitől, a Nagy utazás Presser Gábor előadásában a Sose halunk meg (1992) című film betétdalaként az ország egyik legnagyobb slágere lett. Bereményi 1989-ben újra felvette a fonalat Cseh Tamással, és az 1990-ben megjelent Új dalok című albumukkal folytatódott az együttműködésük.
Másik János bevonásával elkészítették a Levél nővéremnek a szövegében az új időkhöz aktualizált folytatását, ami 1994-ben került a lemezboltokba. Bereményi véleménye szerint a második jobb, mint az első. Hát, nem tudom… Az alkotó és az egyszerű zenehallgató véleménye végül is el is térhet akár. Én úgy vagyok ezzel a második résszel, mint Mike Oldfield korszakalkotó és csodálatos zeneműve, a Tubular Bells (1973) folytatásaival. Oldfield egykori nagy sikerén felbuzdulva elkészítette a Tubular Bells 2-őt, majd a 3-at, továbbá kiadott még más Tubular Bells variációkat is, mindegyik jó, de egyik sem übereli az eredetit, sőt, igazából elmaradnak attól.
Valamikor az 1980-as évek vége felé történt: Bereményi levelet kapott egy ismeretlen házaspártól. Azt írták, hogy 17 éves fiuk hosszú betegség után fél évvel ezelőtt elhalálozott, és utolsó kívánsága az volt, hogy küldjék el Bereményinek azt a pár sort, amit neki írt. „Ez az Ön jogos tulajdona”, állt a levél végén. A szöveg nem volt sorokba tördelve, de versformában íródott, páros rímekkel.
„Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked: vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék, csak csönd neked.”
Bereményi zavarban volt, nem tudta, hogy mit kezdjen a szöveggel, nem tudta, hogy vajon tényleg neki szól-e személyesen. Egyszer csak leült, és megírta a folytatását… A verse egy párbeszéd lett a fiúval. Az utolsó versszakot, amely a fiú versszaka, már Bereményi címezi a fiúnak.
A szöveget Bereményi elvitte Cseh Tamásnak, aki zenét írt hozzá, ez lett a Csönded vagyok amit, az énekes felvett a műsorába, és felkerült az Új dalok nagylemezükre is. Bereményi egyszer egy interjúban elmesélte, hogy megnézte a dalaik internetes letöltéseinek listáját, és döbbenten látta, hogy messze ez a legnépszerűbb, amit írtak.
Ez milyen szép. Cseh Tamás és Bereményi Géza magukkal viszik az ismeretlen fiút a halhatatlanságba.
Bereményi Gézával személyesen egyszer találkoztam. 2009 januárjában egy fiatal író barátommal találkozót beszéltünk meg a budai Tik-Tak presszóban, és ő mint kollégáját és barátját, elhozta Bereményit.
Olyan volt civilben, mint amilyennek elképzeltem, barátságos, szelíd, mosolygós. Miután leült, a kalapját maga mellé tette egy székre, és csendesen társalgott velünk. Megkérdeztem tőle, hogy hogy van a nagybeteg Tamás, mit tud róla? Azt felelte, hogy éppen a napokban látogatta meg, és sajnos nem tud semmi jót mondani az állapotáról.
Hétköznapi dolgokról beszélgetettünk, aztán óhatatlanul Bereményi került az esténk fókuszába. Kérdezgettük erről, arról, ő válaszolt, lényegében beszéltettük őt, s bár feltehetően nem igazán akarta volna, de ő vitte a szót. Történeteket mesélt, az írással és a filmezéssel kapcsolatosakat, és a magánéletét érintő sztorikat is megosztott velünk. A legjobbak természetesen a nem szalonképes kis színesei voltak. A mondandóját a tőle megszokott bölcs, finom humorral fűszerezte, váratlan poénokat szúrt közbe, dőltünk a röhögéstől.
Emlékszem, kiugrottam a mellékhelyiségbe, és hirtelen valami gyerekes öröm futott át rajtam. Mondatok sorjáztak a fejemben… Itt ül az asztalnál karnyújtásnyira tőlem az az ember, aki a Cseh Tamás dalok szövegét írta… Ja, és ő írta a Megáll az idő forgatókönyvét… Ja, és ő rendezte az Eldorádót… „Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál, hol van a tűz…” És ez is ő. És milyen baromi jókat mesél itt a kocsmában.
Remek ez az este.
Bereményit elhallgattam volna még másnap reggelig, vagy inkább napokig.
Kábé 4 órát töltött együtt a csapatunk, aztán szedelőzködtünk. Bereményit taxival hazadobtuk a barátommal, aztán ketten még elgurultunk a kedvenc kávéházunkba egy levezető italra. A taxiból kiszállva megkérdeztem a barátomtól, hogy szerinte elmúlt-e már éjfél, ő az órájára pillantva elmosolyodott, és azt mondta, hogy háromnegyed egy van. És már énekeltünk is:
„Jó ebédhez szól az, az a régi nóta,
háromnegyed egy van, háromnegyed egy van,
háromnegyed egy van.”
Boldog Születésnapot kívánok!
Szerző: Kabai József
Nyitókép: Fortepan / Erdei Katalin
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
