Volt egyszer egy beatkorszak

A ráadás – Santana a BS-ben tudta meg, hogy fia született

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

2020. augusztus 04. - beatkorSzaki

santana_1983.jpg

Egy picit fiatalabb vagyok, mint a „Nagy Generáció”, de a lemaradásomat hamar behoztam azzal, hogy korábban kezdtem a zenehallgatást, mint úgy általában az akkori fiatalok. Tízévesen azzal okoztam fejfájást a családomnak, hogy a Deep Purple Fireball nagylemezét kértem karácsonyra. Hála a Rózsavölgyi Zeneműbolt előtt ténykedő neppereknek, a Jézuska megoldotta a beszerzést, és hetvenegy telén karcosra hallgathattam a korongot Tesla típusú, mono lemezjátszónkon.

Aztán, ahogy felcseperedtem, egyre-másra fedeztem fel a korszak legnagyobbjait, míg végül eljutottam Woodstockig. Természetesen csak virtuálisan, mert a piros útlevelemmel akkoriban maximum az NDK-ig juthattam volna. A Purple-lemez jó cserealapnak bizonyult, így sikerült megkaparintanom a legendás, hatvankilences koncert egyik válogatását. Szinte önkívületi állapotba tudtam kerülni a Ten Years After játékától, a Canned Heat, Boogie-ját pedig egy tollasütőn pengettem ki a tükör előtt. Kis idő után már Jimi Hendrixet is játszottam cirokseprűn, és még azt sem jelentett gondot, hogy bal kézzel kellett imitálnom a szólókat.

De az igazán nagy felfedezést számomra egy fiatal mexikói gitáros jelentette, aki úgy elegyítette a latin dallamokat a kemény rockzenével, hogy ámulatba ejtette a félmillió nézőt, pedig Carlos Santana együttesének akkor még csak két számot engedélyeztek koradélután a nagy Who és a Creedence előzenekaraként. A Soul Sacrifice című instrumentális produkció akkora hatással volt rám, hogy 1974 nyarán csak azért mentem el dolgozni a vakáció alatt, hogy az így megkeresett pénzből megvehessem Santana akkor kiadott Welcome című lemezét.

A hippikorszak mega-koncertélménye elérhetetlennek tűnt a Tabán füves lejtőjéről nézve, mígnem a nyolcvanas években, az erodáló vasfüggöny résein keresztül hazánkba is beszivárogtak gyerekkorom ikonjai. 1983. május 13-ára pedig, újdonsült apukaként, jegyet váltottam az akkor egyéves Budapest Sportcsarnokba. A Santana-jegy elvitte félhavi fizetésemet, ráadásul a péntek 13 sem tűnt jó ómennek, amikor döntenem kellett, hogy a délutáni előadásra nevezzek be, vagy az estire, ahol esetleg már fáradtabban, kevesebb lelkesedéssel tolják le életük első magyarországi fellépését. Mivel a barátaim csak este értek rá, eldőlt, hogy a húsz órakor kezdődő koncertre váltok jegyet. De milyen jól tettem.

santana_plakat.JPG

Az 1983-as budapesti Santana-koncert plakátja. Design: Atrbreakers. Fotó: Neil Zlowzower.

A Watch Your Steppel indítottak, és már akkor látszódott, hogy szó sincs fáradságról. A két dobosból és több kongásból álló ritmusszekció olyan lelkesedéssel püfölte a hangszereket, mintha először állnának tízezer ember előtt. Talán az Oye Como Va ismert dallamai csendültek fel, amikor a sportcsarnok eredményjelzőjén megjelenő gratuláló feliratból ország-világ megtudhatta, Carlosnak megszületett a fia, Salvador. A bennfentesek még azt is tudni vélték, hogy a gyermeket Szabó Gábor barátja után, Gábornak fogja keresztelni. A hír hatására olyan ováció fogadta a gitárvirtuózt, aminek gondolatától még harminchét év távlatából is borsódzik a hátam. Ami ezután következett, leírhatatlan élményt jelentett mindannyiunk számára. Egy stadionnyi ember torkaszakadtából üvöltötte a vokállal együtt, hogy „Jingo, jingo rock”. Az Europánál elszabadult a pokol. Akik a lelátókra váltottak jegyet, tódultak a küzdőtérre, hogy részesei lehessenek az örömtáncnak, ami akkorra kialakult.

Tíz óra lehetett, amikor az utolsó számhoz értek. A Right Now amolyan kötelező ráadás volt, de az egybegyűltek nem érték be ennyivel, felharsant a „Még egyet, még egyet!” Természetesen ebben a hangulatban nincs az a zenekar, aki fogja magát és levonul, ezért kaptunk egy egyveleget, ami tökéletes lezárása volt a koncertnek. De a katarzis csak ezután következett. A személyzet már kihúzta a konnektorból a színpadvilágítást, és felkapcsolta a terem nagylámpáit, de a közönség nem tágított, nem akartuk, hogy vége legyen. Az eufória átragadhatott kispapa társamra is, mert mit sem törődve a protokollal, Carlos ezen az estén ünnepelni akart, ami nála a zenélést jelenti.

Így történt, hogy egy éjszakába nyúló jammeléssel olyan zenei élményt kaptam tőle, amit máig sem tudott senki überelni.

Szerző: Vándor Tamás

Nyitókép: Bolla László/budapestsportcsarnok.gportal.hu

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr5315736184

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása