1982-ben már világlátott kiscsajként kerültem vissza az általános iskola 7. osztályába, de ettől nem lettem bátrabb, nyitottabb. Klári, az osztálytársnőm mindenről tájékoztatott a leveleiben, mi történik itthon, például az Ifiparkban.
Hazatértem után egyszer megemlítette, hogy Schuster Lóri, a P. Mobil zenekarvezetője sashalmi, úgyhogy sokszor előfordul arrafelé. Rögtön ki is találtuk, hogy suli után átbuszozunk a Veres Péter útra, hátha… Szerettük a rockzenét és kamaszként fontos volt, hogy a kedvenc zenekarom egyik tagjával esetleg találkozhatom.
Lassan mindennapos programunkká vált, hogy oda-vissza buszoztunk Sashalom és az Örs vezér tere között. Aztán egyszer csak megláttuk őt a buszon. Volt nagy öröm, fülig ért a szánk. Óóóó, itt a P. Mobil vezetője egy karnyújtásnyira tőlünk! Farmerszerkó, hosszú haj, fekete bajusz, napszemüveg, ahogy kell.
Lestük őt, de megszólítani egyikünk sem merte. Csak vihogtunk zavarunkban, miközben győzködtük egymást, ki legyen, aki odamegy hozzá. Egyikünk sem merte. Hetek teltek el mire megint összefutottunk vele, mert az ingázást nem adtuk fel. Megint csak lopva lestük őt és bátorságot gyűjtöttünk. Végül, miután már nagyon közel volt a végállomás és féltünk, eltűnik előlünk a metróban, remegő hangon szólítottam meg:
‒ Szia Lóri, mi újság? Mikor lesz megint koncertetek a Budaiban? (Ezt a kérdést akkor menőnek tartottuk. Nem mintha Anyuék elengedtek volna, a bátyám pedig nem sűrűn vitt magával)
Lóri mosolyogva, készségesen válaszolt nekünk, a két kis csipogónak, bár a megilletődéstől később nem is emlékeztünk rá, mit mondott. Az Örs vezér téren aztán elköszöntünk tőle és boldogan indultunk haza. Menők lettünk, hiszen egy zenésszel „beszélgettünk”, de egy-két osztálytárson kívül ez senkit nem érdekelt. Később megritkultak a buszos ingázásaink arrafelé, de ha véletlenül találkoztunk, már ismerősként üdvözöltük egymást, bár továbbra sem mertem beszélgetésbe kezdeni.
Majd eltelt 40 év... a P. Mobil-rajongásom maradt. Bejelöltem a zenekar oldalát a közösségi médiában, nézegettem a koncertdátumokat, de továbbra is bátortalan voltam. Aztán egyszer, mikor a poszt alatt rákérdeztem, mennyi a jegy, Lóri reagált. ‒ Gyere el mindenképp és a koncert után várj meg! Ezzel a kéréssel ő törte meg a jeget. A koncert után beszélgetni kezdett velem. A családomról kérdezett, én meg arról, emlékszik e ránk, a két csitrire. Emlékezett!
Ez nagyon jólesett a lelkemnek. Azóta bátrabb lettem, sokszor és sokat beszélgettem Lórival, a zenekar tagjaival és a többi rajongóval is. Bár elég későn, de rá kellett jönnöm, azért, mert a színpadon állnak, nem megközelíthetetlenek.
A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2024-ben meghirdetett A hősöm és én című pályázatára érkezett.
Szerző: Ócsag Andrea
Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
