1980-at írtunk. Kellemes későnyári napra ébredtem a nyitrai koleszban. Szeptember 3-án, szerdán volt a nagy nap! Este LGT-koncert a kolesz közvetlen szomszédságában található kultúrházban. Már napok óta erre vártunk. Ha minden a terv szerint halad, este egy levegőt szívhatunk a kedvenc bandánkkal.

Négyen, komáromi magyar srácok, akik éltünk haltunk a magyar rockzenéért, pár napja kezdtük a tanulmányainkat a mezőgazdasági fősulin. Még nem a korlátlan információk korában éltünk, de a számunkra fontos hírek így is eljutottak hozzánk. Ezek közé tartozott, hogy este 7-kor kezdődik Nyitrán az LGT-buli.

Lassan peregtek a percek, mi pedig az együttes régi koncertjeiről dumáltunk. Az elsőről, amikor még csak 15 évesek voltunk. Még a Laux-szal, de már a Barta nélkül játszottak a komáromi Igmándi Erődben. Nagy élmény volt! Az utolsó pillanatig halogattam az ősöktől való elkéredzkedést, pedig gond nélkül elengedtek.

Olyan délután kettő körül a szívünk a torkunkban kezdett dobogni, amikor egy magyar rendszámú Robur fordult be az utcába. Felkeltünk a lépcsőről és megvártuk, amíg beparkolnak a rámpához. Kiszálltak a rozoga kék furgonból a roadok. Hosszú hajú, farmeres fazonok. ‒ Helló! ‒ köszöntünk rájuk. ‒ Sziasztok ‒ köszöntek ők is, és kicsit meglepődtek, hogy tökéletes magyarsággal szólítottuk meg őket. ‒ Segíthetünk behordani a cuccokat? ‒ Persze! ‒ csillant fel a szemük. Jó két órán át pakoltuk a felszerelést. Jól jött, hogy vízilabdás srácok voltunk, nem pedig nyámnyila könyvmolyok. Így is megszenvedtünk, főleg a dobkonténerrel gyűlt meg a bajunk. Azért megment.

Helyére kerültek a hangszerek, a hangfalak és megvolt beállítás. Mi dumálgattunk, söröztünk és vártuk a zenekart. Elsőnek a legújabb tag, Jánoska érkezett. Semmi nagyképűség, köszönt, pár kedves szó, beült a dobok mögé és bemelegített. Megkínáltuk egy sörrel, elfogadta, lassan kortyolgatta dobolás közben. A másodikat már nem kérte, méghozzá azzal az indokkal, hogy lelassul a keze. Tomi haverunk tudott valamennyire dobolni, Solti pedig megengedte neki, hogy ütögessen egy kicsit. Mi közben ott járkáltunk a színpadon, kezünkbe vettük a gitárokat, leültünk a billentyűs hangszerek mögé, kicsit majomkodtunk, utánoztuk a zenészeket.

Presser zongorája tele volt ragasztgatva kis cetlikkel, a nehezen megjegyezhető szövegek puskáival. Emlékszem, az Embertelen dal részletei mind ott voltak a zongorán. Megjött az Artúr és James is. Artúrnak az volt az első kérdése, hogy hol lehet venni azt a „kurvára finom halsalátát”? Elmagyaráztuk. Ő pedig elindult, hogy beszerezze. Öt perc múlva egy jó nagy adag salátával vissza is érkezett és nekiállt kajálni.

James annak ellenére, hogy Artúr megkínálta, nem kért a salátából. Utolsónak érkezett meg a Pici. A roadok egy kicsit feszültebbek lettek, mégiscsak itt a főnök. Eddig a szállást intézte. Viccesen megkérdeztem: ‒ Ez most melyik szálloda a szebbnél rosszabbak közül? Kicsit elmosolyodott, de nem igazán vegyült.

Leült a hangszerek mögé és a hangosítóval ‒ ha jól emlékszem, a Lobóval ‒ és beállítottak a cuccokat. Közben valamelyik konténerből előkerült egy-két nem árusítható plakát. Nekünk adtak egy-egy darabot, aláírták, de sajnos, a válás után az én példányom eltűnt. Már csak pár perc volt a nézők beengedéséig, úgyhogy leültettek minket a keverőpulthoz.

Nagyon nagy bennfentesnek éreztük magunkat.

Jöttek a Zoboraljai magyar falvak fiataljai. Hozták a magyar zászlókat és szólt a Ria, Ria Hungária. Ez nagyon bátor dolog volt, akkoriban még kisebb dolgokért is előkerült a Kádár-kolbász. Elsötétült a nézőtér és a srácok a húrok közé csaptak. Fergetegeset bazseváltak két órán át. A koncert után Lobó megkérdezte, hogy másnap megyünk-e a komáromi bulira. Akkor kezdtük a fősulit, még nem mertünk lelépni az előadásokról. Egyedül a Mikinek volt szabad délutánja, úgyhogy csak ő tudott hazamenni. És Komáromban is a keverőpult mögül hallgathatta végig a bulit.

Azóta eltelt több mint negyven év, de az a nyitrai buli a mai napig óriási élmény maradt volt mind a négyünknek. Rengeteg LGT-koncerten voltunk még így négyesben vagy akár külön-külön is, de ez volt az etalon.

Somlót 1992-ben egy Demjén-koncerten tudtam megszólítani, és arról érdeklődtem, mikor lesz a Tabánban a búcsúkoncert. Felvilágosított, hogy a Nyugatiban lesz. Természetesen ott voltunk. Karácsony Jamessel azóta többször is találkoztam. Egyszer megemlítettem neki, hogy volt ez a találkozásunk 80-ban. Meglepő lett volna, ha emlékezett volna rá. Aztán meghívtam őt az unokaöcsém szülinapjára meglepetésvendégként. Elfogadta, és még mindig olyan jól nyomta, mint fénykorában!                                                

Most, 62 évesen (2-szer annyi vagyok, mint akkor voltak az LGT-tagok) még mindig megmelengeti a szívem ez a sose halványuló emlék.

A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2024-ben meghirdetett A hősöm és én című pályázatára érkezett.

Szerző: Fazekas István

Nyitókép: Az LGT tagjai 1979-ben. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.