„Hogy mikor, hol és ki játszotta Magyarországon először az új zenét, ma már nehéz kideríteni. Hiányoznak a dokumentumok, legfeljebb a zenészek, rajongók bizonytalan emlékezetére támaszkodhatunk” – fogalmazott az első magyar rocktörténeti könyv szerzője, Sebők János 1983-ban. „Ezek szerint – folytatja – itthon először 1956 nyarán a balatonfüredi mólón hangzott fel a rock and roll egy recsegő hangszóróból. A varázslat csak néhány percig tartott, mert gondos kezek a sétáló üdülők megbotránkozó tekintetének és hangos nemtetszésének hatására elnémították a lázadó-lázító hangokat, 1956 őszén pedig sokkal vadabb hangok és véresebb események terelték el a figyelmet az új zenét kísérő jelenségekről” – olvassuk a Magya-rock. 1.-ben.

Január 31-én távozott a Földről Fenyő Miklós. Úgy hiszem, mindannyiunknak szüksége van egy kis időre, amíg elfogadjuk, hogy nélküle haladunk tovább, de a felfoghatatlant talán felfoghatóbbá teszi az a rendkívül sokszínű zene, amit egy jókora csomagban ajándékként hagyott itt nekünk. Életművének egyes részei kitörölhetetlenül a magyar társadalom lelkébe ivódtak, bizonyos más, fontos és értékes részletek fölé viszont – érthetetlen módon – a feledés fátyla borult. Ezek felidézésével szeretnék ideiglenesen elbúcsúzni Fenyő Miklóstól, a csodálatos szerzőtől, muzsikustól, a lenyűgöző előadótól.

Nem lett úszónős a felsőtestem mostanában, kérdezem Lucast a fürdőszobából. Lucas, mint George Lucas, A jedi visszatér, Howard, a kacsa. Az én Lucasom egy multiban középvezető, egy céges rendezvényen ismertem meg, amikor palacsintaportrét készítettem róla. Ilyen szépnek még senki se látta őt, ezt mondta, aztán összejöttünk. Ennek hét éve, azóta együtt, én locsolom reggelente a muskátliját. Ronda egy virág.

Egy régi Pick-Up magazint böngészve akadt meg a szemem egy rövid híren, miszerint 1983-ban néhány hónap leforgása alatt 400 ezer példány fogyott el abból a kislemezből, amelyen a Sandokan című dal magyar nyelvű verziója található a Neoton Família tolmácsolásában. Ez a hír adta az ötletet, hogy lajstromba vegyem azokat a televízióban vagy moziban 1990 előtt játszott külföldi filmeket, filmsorozatokat, melyek zenéi megihlették a magyar előadókat, zeneszerzőket, szövegírókat. Az eredeti nyelven felcsendülő, vagy magyar nyelvre fordított főcímzenék, betétdalok mellett készültek filmekbe teljesen új kompozíciók is.

1977-ben jelent meg Cseh Tamás és Másik János Levél nővéremnek című nagylemeze. Az én közegemben, vagy úgy is mondhatnám, a gimnazista baráti és ismeretségi körömben senki sem ismerte a két zenészt. A lemezen a levélforma előadásmódnak és a fiúk közvetlen hangvételének köszönhetően azt hittük, hogy a dalokban az ő saját életük eseményeit, motívumait jelenítik meg. A lemezborítón elolvashattuk, hogy „dalszöveg: Bereményi Géza”, de ezzel nem foglalkoztunk, ráadásul Bereményiről sem hallottunk még.

1987-ben az Ifjúsági Magazin az első beat nagylemez, az Ezek a fiatalok megjelenésének huszadik évfordulóján megkérdezte a húsz legismertebb kritikust, rádiós, tévés szerkesztőt, melyik volt az elmúlt húsz év harminc legjobb albuma. Ugyanerről kérdezték a tizenéves olvasótáborukat is, akik így véleményt mondhattak az apák rock and rolljáról.

Hogy kicsoda Kishorváth? Meg a Gróf? Hogy ti nem tudjátok, kicsoda Kishorváth meg a Gróf?! Hát jó, elmesélem akkor a legnagyobb szilágysági diszkóválságot, ami három hétig tartott, és ami után nem játszottak többé a falusi diszkókban rock-számokat, még éjfél után vagy közvetlenül zárás előtt sem. A kilencvenes évek legelején, jó, legföljebb a közepén játszódhatott ez a történet, és bár nem emiatt halt ki a diszkókból a rock-zene a Szilágyság falvaiban, mégis, amit el fogok mondani, szorosan összefügg a rockzene eltűnésével a táncparkettekről. És ez, gondolom, szerte Erdélyben ismerős jelenség volt, meg talán Magyarországon is, bár azt nekünk nincs honnan tudnunk, akkoriban nehézkes volt még az utazgatás Magyarba – útlevél, valuta, tartózkodási engedély, minden nyavalya kellett hozzá.

A világ mindenféle misztikummal van tele. A magyar pop- és rockdalok szövegének világában is számos titokzatos elem jött szembe velem, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni. Nehezen értelmezhető szövegrészletek, magyarázatra szoruló nevek, számok, vagy éppen az egész dalszöveg talányos volta. Ezek között akadnak olyanok, amelyeket ma sem értek, és vannak olyanok, amelyek titkáról idővel lehullt a lepel. Következzen néhány példa a hosszútávú memóriámból – nyilván jónéhány hasonló megbújik a honi slágerfelhozatalban.

Nálunk a hajnal nem jön, csak beszüremkedik. Mint valami makacs, szürke anyag, ami a falak közé ragadt, s most lassan elpárolog. A fény nem kelti életre a dolgokat, csak kijelöli őket: az ágyakat, a cipőket, a megfáradt testeket, amik már régen nem tudják, kinek a mozdulatait ismétlik.

A nyálában ébredt. Még nem csörgött a vekker, a szürkület is csak kaparászott az ablakon, az összes kiszáradt legyet kikopácsolva a keret réseiből a cinegék elől. Homályos volt minden, amikor megdörzsölte a szemét, nyirkos tűzijáték, rájött, hogy az álmában sírt könnyeket a valóságban is kisírta. Nem volt kedve gondolkodni, arcot mosott, a testén kívülről érkező folyadék végleg kirántotta a félálomból. Mielőtt megtörölközött, percekig nézte, ahogy szempillái összetapadtak, mint megnyálazott tűecsetek, ahogy állán csöpög a víz, pizsamája a mellei között, a szegycsont vonalán vékony csíkokban ázik át. Mutatóujjával idegesen végigdörzsölte fogait, megtörölte a száját, és csak nézte magát. Pillái két kerek üreget kereteztek, amik úgy sötétlettek, mint a leemelt csatornafedelek alól feltáruló zuhanás. Ha nincs szeme, hogyan látja, hogy nincs szeme? Felkapcsolta a villanyt, a máskor gyenge körte most fájdalmasan éles fénnyel égett. Ott volt a két kávébarna, csokoládébarna, mogyoróbarna, őzbarna, ahogy csak az elmúlt héten hívták, a két barna közepű kocsonyagömböcske, ahol lennie kellett.