Furcsa játékot űz velünk az idő. Néha elrejti, máskor véletlenszerűen elénk tárja az emlékeket. Vigyázni kell rájuk, mert az idő önkényesen szelektál, és ebben a hatalmas, hömpölygő zuhatagban végleg eltűnhetnek azok a pillanatok, amiktől „mégis szép, szép-szép, szép az élet”. Nem tudom kinek, mit mond ez a név: Non-Stop? Nekem ma is sokat jelent, de a történet kicsit régebben kezdődött.
Az 1971-es táncdalfesztivál végtelenül langyos dal-dömpingjében a jéghideg amerikai üdítő frissességét hozta el egy széles körben alig ismert zenekar, a Non-Stop. Hófehér ruhákban (ami sok-sok évvel később, egy másik fesztiválon, egy másik zenekarnak is bejött), és végtelenül laza előadásmódban vezették elő a Hét bolond című dalukat. A zene feszes „ropogós” rhythm and blues, a többértelmű szöveg szürrealisztikus, azonnal beindítja az erre fogékonyak képzeletét. Turai Tamás jó énekes, de a kiejtése egyeseknek enyhén „ángolosnak” tűnik, a tisztelt zsűri le is pontozza a produkciót.
Nem értek egyet az ítészekkel, de a következő adás alkalmával újra a tévé elé ülök, mert a banda egy másik dallal is indult a versenyen. Ez a Lélegző, furcsa hajnalon. A szöveg imponálóan költői, a lassú szám azonban tökéletes ellentéte az előzőnek. Egy ideig háttérbe szorul a ritmus, a kötelezően előírt iskoladarabokra hajazó zongora wampet követően csendesen búgó patakként csordogál a dal, míg eléri a refrénben a dramaturgiai csúcspontot, a „rontásunkra megfogant titkoktól” félő szerelmes kiáltását – és még ezt is tovább lehet fokozni, egy rövid, de mívesen összerakott gitárszólóval.
Bejön nekem ez a zene, a szövegek pedig még annál is jobban tetszenek. Keresem, hol lehetne őket élőben meghallgatni, de a még mindig a „szentháromság” (sőt, a szorítóba lépő nehézsúlyú LGT-vel kiegészülve, „négység”) uralta hazai beat-piacon kevés fény esik a feltörekvőkre. Egyszer végre összejön a találkozás, de egy vidéki művelődési házban megtartott ORI rendezvénynek szigorú írott és íratlan szabályai vannak. Az előzenekar (utálatos kifejezés, hiszen benne van, hogy ez csak egy kötelező előétel, amit gyorsan le kell tolni a vendégek torkán, hogy aztán szervírozhassák a főfogást, -zenekart) örüljön, hogy ott lehet a „nagyok” előtt, viselje a „Hé, nem ezért fizettem”, és hasonló beszólásokat, de mindenek előtt: meg se próbáljon úgy tenni, mintha egyenlők lennének. A Non-Stop is kap hideget-meleget a közönségtől ezen a koncerten, meg egy kevéske szórványos tapsot is, főleg, amikor elbúcsúznak a végén. Sajnálom őket, mert nem ezt érdemelték, de megfogadom, hogy valahol-valamikor elcsípem még őket, amikor kizárólag csak ők lesznek a színpadon.
1972. Nyár. Ott lent, (fent?) „A” Tónál, a Balcsin. Azt hiszem, minden az enyém. Otthon döcögősen, de már toljuk a beatszekeret, ami most persze másodlagos, mert ez – ahogy mondják: nem erről szól. Kis segítség az Express diákutazási irodával jó kapcsolatokat ápoló barátaimtól, egy kis névjegykártya alakú tikett formájában. Száz forintért – akkor a legnagyobb címletű hazai bankjegy – egy teljes hétig hivatalosan igénybe vehetem a balatonszemesi campingtábor összes szolgáltatását. Jogosult vagyok a táboron belüli szabad mozgásra, a kijelölt sátor, azon belül a sodronyos, kiszolgált matraccal és viseltes lópokróccal ellátott vaságy éjjel-nappali használatára. Alkalmi szexuális tevékenységnek a táborban való megvalósítása tárgyában irányelveket nem közölnek becsekkolásnál, amit én jóhiszeműen a szóban forgó cselekedet elfogadásának veszek. Mindenek előtt és felett: jogosult vagyok jól érezni magam. Igyekszem. A kártyácska felmutatásával napi egyszeri főétkezés is biztosított, és az ilyen csenevész fickó, mint én, persze bírja a szakács néni kitüntető figyelmét: „Jaj, de sovány vagy, édes fiam, kérsz még egy adag babgulyást?” Köszi, mami. És kaphatnék egy „ájzlert” is?” Mit? Ájzlert. Ischlert? Nem, az ájzler! Sima viccnek szántam, de két nap múlva az egész tábor „ájzlert” kér. Nem csak a lekvár ragadós.
Csókolom, ájzler van? – A balatonszemesi vasútállomás bisztrója 1972-ben. Fotó: Fortepan / Bauer Sándor
Amúgy megy a dili egész nap. És egész éjjel… Összefolynak a napok. Nem is tudom, mikor vagyok ébren, mikor alszom, és mikor csak álmodom? Csobbanás a tóba, fejelés a vízben, csajozás a parton, esténként nagy sörözések, másnapos ébredés minden nap – és persze, zene. Alkalmi társulatok, hamiskás, vagy egyszerűen behangolhatatlan gitárok, furulyák, konzervdobozok zörgetése hozza a ritmust. Szól az ének, saját dalok, világot váltunk (csak aprópénzre), néha egy endékás apuka (és két lánya) is beszáll közénk, nem gond. Az ő énekhangja borzasztó, de a sötétvörös, szeplős Roswithának és nővérének olyan előnyei vannak, ami vízpartközelben fiatal férfiszemnek egyáltalán nem hátrány. Letelik a hét nap, lejár a kártya. Haza kellene indulni, de valakitől hallom, hogy a kikötőből induló koktélhajón este a Non-Stop játszik ‒ meg a Komár, de ez most nem érdekes. Ilyen nincs, mióta várok már erre a napra, hát hagyjam ki? Szó sem lehet róla. Döntöttem, valahogy maradok. Rám mosolyog a szerencse. A móló felé indulók esti tömegében felismerem azt a lányt, akivel pár nappal ezelőtt… mindegy, azt a lányt. Ő is mosolyog, Non-Stopra? Persze. Akkor menjünk – „mégis szép, szép-szép, szép az élet.”
A hajókürt hangja beteríti a sötétséget, méltóságteljesen elindul az öreg hajó. Találok egy kis helyet odafenn, ahonnan látni is lehet, pont a színpadnak nevezett emelvénnyel szemben. És végre, jönnek a fiúk. Az egyik billentyűnél Zádor (ő a főnök), a dobok mögött Köves „Pinyó”, Benkő Robi a basszer, Závodi Janó (aki már akkor is Hendrix-hasonmás), jellegzetes kockás sildes sapkájában Victor Máté, a „Matyi”, utolsóként pedig, de elsőknek kijáró ováció mellett, Somló Tomi, „Arthur”. Belecsapnak. Végre, Non-Stop koncerten vagyok, erre vártam egy éve. Nincs csalódás, boldogság van. A dob-basszus a helyén, ahogy kell, Janó döngeti rendesen a gitárt, Matyi két gyönyörű fuvolafutam között cinkos mosollyal nyugtázza, amikor egy-egy lassú dalnál a srácok keze el-eltéved. De a show-t egyértelműen Somló viszi el. És nem csak a zenekari szünetben néhány számot eléneklő Komárral szemben.
Arthur jellegzetes énekhangja kategóriájában verhetetlen, de amit hangszeresként szép sorban lepakol, az hazai szinten példa nélküli. Látszólag unottan varázsol elő újabb és újabb instrumentumokat, de amikor kézbe veszi és megszólaltatja azokat: az maga a varázslat. Nem véletlenül járja évekig a világot artista-zenebohócként, tudja a titkot. Kezéből eszik a közönség, általa elevenedik meg a legendás Eötvös-szlogen a cirkusz-porondról: Van másik! És tényleg van. Mindig van. Hegedű, szájharmonika, szaxofonok, klarinét, fuvola. Mindezt természetesen, egyszerűen, és olyan flegmán, két rágógumizás között grimaszokat vágva, amiért Szabolcs vagy Borsod bányászok lakta vidékein gyakorta megrángatnának valakit – csakhogy Somlót mindenki szereti. Mind a mai napig, mint ahogy aki látta-hallotta, azt a Non-Stopot sem felejti el, soha.
Szerző: Völgyi Béla Tibor
Nyitókép: YouTube.com
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készült.
