Kéri Dániel: A kísérleti televízió adását nézik a járókelők, 1956. szeptember
Bárhogyan is nézzük, a Magyar Televízió története összekapcsolódik a Kádár-rendszer születésével, s ez korántsem véletlen egybeesés. Jóllehet, 1953-ban Budapest környékén meglehetősen szűk hallgatóságnak megindultak a kísérleti adások, de a Magyar Televízió első hivatalos adása mégis 1957. május 1-jére datálódik. Mivel az 1956-os forradalom leverése óta – mint azt a Filmhíradó meg is jegyezte – ez volt az első olyan eset, hogy több százezres tömeg vonult utcára, ezért a közvetítés különös súllyal bírt. A televízió adta technológiai látványosságnak kellett mozgóképen legitimálnia az új rezsimet, s ezt a tömegek részvételével lezajlott politikai rítust kellett eljuttatnia Magyarország minden lehetséges zugába. Mint Kalmár Melinda megjegyzi, a berendezkedő Kádár vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány rögtön megértette azt, hogy a kommunikáció, a média uralása fontos eszköz a hatalom átvételére és megszilárdítására a modern társadalomban, így a sajtópaletta szélesítése, a rádió és a televízió fejlesztése szüntelenül napirenden volt.
1958 februárjában a Magyar Rádió Idegen Nyelvű Főosztályán meg is fogalmazódik a terv, hogy az új rádióműsorok foglalkozzanak a mindennapokkal, vigyék „közelebb” a rádiót a hétköznapi emberek problémáihoz. Így születik meg 1959-ben A Szabó család című sorozat, mely egy átlagos angyalföldi família hétköznapi problémáival szembesítette hétről hétre a hallgatókat. Dacára annak, hogy a korszakban meglehetősen drága volt egy televíziós készülék, az 1957-től működő MTV gyorsan népszerűvé vált. A Központi Statisztikai Hivatal jelentései szerint 1963-ra több mint ötszázezer tévét adtak el, ami a korszakban komoly számnak számított, pláne ha hozzászámítjuk, hogy a mai „magányos tévézéssel” szemben kedvelt volt a közös tévézés, melynek során összegyűlt a nagycsalád vagy tömbházban az egész emelet. Részben ezt örökíti meg Herskó János vígjátéka, a Két emelet boldogság (1960) című film. 1963-ban a Televízió elkészíti első saját gyártású, a Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) németekkel szembeni (!) heroikus ellenállásának fiktív „kamaradrámáját”, A Tenkes kapitánya című tizenhárom részes sorozatot, mely óriási siker lett.
Ki mit tud?, 1962
Ám a Magyar Televízió „legnagyobb dobásai” az 1960–1970-es években a saját készítésű, részben vagy egészében zenés szórakoztató műsorok voltak. Olyanok, mint a Ki mit tud? (1962, 1963, 1965, 1968, 1972, 1977), a Táncdalfesztivál (1966, 1967, 1968, 1969, 1971, 1972, 1977) vagy utóbb – a könnyűzene előretörését ellentételezni szándékozó – a népi kultúrára és hagyományőrzésre apelláló Röpülj, páva! (1969, 1970). Mindhárom műsor, de különösen az első kettő, generációk számára vált fogalommá, hisz utóbb nevessé vált színészek, zenészek, énekesek, illuzionisták köszönhették pályájukat a televízió akkoriban semmi mással össze nem hasonlítható mediális hatásával. Az a tény, hogy az állami művelődéspolitika teret engedett ilyen szórakoztató műsoroknak, nem jelentette azt, hogy lemondott volna a – magas kultúrát favorizáló – közművelődési szándékairól (irodalmi adaptációk, színházi közvetítés, színvonalas tudományos ismeretterjesztés, komolyzenei hangversenyek), csak azt, hogy kihasználta a könnyűzene hihetetlen népszerűségét, mely indirekt módon legitimálta a rendszert. A hivatalos nevén a Magyar Televízió I. Táncdalfesztiválja című, az Erkel Színházban felvett döntő időpontja például augusztus 20-án, az „új kenyér”, majd az 1949-es alkotmánynak emléket állítva az „Alkotmány ünnepe” volt.
Könnyűzenei szempontból azért is jelentős esemény az 1966-os adás, mert – mint neve is mutatja – a szervezők műfajilag nem tudták, nem akarták elkülöníteni a Kappanyos András által esztrád típusú – könnyed témájú, érzelmek közhelyes kifejezésére szolgáló – könnyűzenét az akkor már kialakult magyar beatzenétől. Jóllehet, megjelenik az Illés, a Metro, de a szcenikai elrendezés a versengő előadókra szükségszerűen ráerőlteti a szóló sanzonénekes pozícióját, amennyiben a – jócskán kibővített – Stúdió 11 foglalta el a színpad legnagyobb részét. Vámosi János, Koós János, Toldy Mária vagy Kovács Kati esetében ez nem okozott problémát, hisz ők zenekari kísérettel fellépő szólóénekesekként jelentek meg, ám az Illés vagy a Metro zenekarok esetében a mából nézve elég szerencsétlennek tűnt az, hogy Koncz Zsuzsa „lenn” énekelt a proszcéniumban, míg az őt kísérő Illés „fenn”, a nagyzenekar háta mögött. A Metro esetében pedig az énekes Sztevanovity Zorán le sem jött, hanem együtt játszott a zenekarral, így maga az attrakció a színpad hátsó és felső részébe szorult. A megosztott 2. díjat nyerő Még fáj minden csók című Szörényi–Bródy szerzeményt előadó Illés zenekar is ugyanígy „fenn” játszott, s a felkonferálás is úgy hangzott, hogy Szörényi Levente és az Illés zenekar (vagyis szólóénekes és a kíséret, holott ez egy együttes volt).
A II., 1967-ben megrendezett, a hallgatóságot nemzetközi környezetbe helyező adás (amit több szocialista országban is átvettek, míg a rádióközvetítést Münchenben is lehetett fogni, a műsorvezető Takács Mária és Varga József pedig németül és oroszul is köszöntötte a publikumot) változtatott ezen, amennyiben elismerte a beategyüttesek „zenekar” jellegét. Az egyik esetben a felirat arról tudósít, hogy Neményi Béla és S. Nagy István Drága bakter úr című számát énekli Neményi Béla, kísér az Atlantis együttes, de a zenekar – egyébként elég látványosan egy, a dobfelszerelés elhelyezésére készített gördülő szerkezeten érkezik – együtt játszik a színpad elülső részében. A beatzene elfogadása folytatódott, amennyiben az 1968-as táncdalfesztiválon az Illés zenekar Amikor én még kissrác voltam című dala nemcsak – Koós Jánossal és Mary Zsuzsival megosztott – 1. díjat nyert, de e mellé még öt különdíjat is kaptak, továbbá a – Sztevanovity Zoránnal és Harangozó Terivel megosztott – 2. helyezést elért Színes ceruzák című kompozíciót is Szörényi és Bródy jegyzi, s azt az Illés kíséretében adta elő Koncz Zsuzsa. Amíg 1966-ban és 1967-ben az együttesek szinte kivétel nélkül öltönyben léptek fel, addig 1968-ban a nyertes Illés már a Beatles Bors őrmesterére apelláló ruhában lépett a pódiumra, bár Koncz Zsuzsát már zakóban kísérték, de nyakkendő nélkül. Az 1968-ban, a Nem bújok én többé már a subába című dallal Ki mit tud?-ot nyert Hungaria együttes, mely utóbb indulhatott ugyanebben az évben a táncdalfesztiválon is, ahogy Csomós Péter megfogalmazta, tudatosan a népi motívumkincs felé fordult, afféle „magyarosch Beatles”-nek öltözött.
A Hungaria az 1968-as Ki mit tud?-on
Kappanyos András esszéje amellett érvel, hogy a Táncdalfesztivál című lokális médiaesemény egyfajta kísérlet volt a kultúrapolitika részéről arra, hogy az egyre népszerűbbé váló beatzenekarokat „domesztikálja”. A megszelídítés politikája persze nemcsak a Fal keleti oldalára volt jellemző. Ám míg a domesztikáció Nyugaton eladhatósági szempontokat, vagyis a profitot tartotta szem előtt, addig az államszocialista országokban, de Magyarországon bizonyosan, az ifjúsági kultúra kordában tartásának egyik legfontosabb eleme lett. Ha jól belegondolunk, a budapesti Erkel Színházban valóban esztrádra emlékeztető díszletekkel, kellékekkel megjelenített világa meglehetősen idegen volt a beat „vad” imázsától. Heller Ágnesnek egy 1969-ben megjelent bírálata épp azt emelte ki, hogy egy valódi beatkoncerten a közönség „együttkiabálása” vált az önkifejezés elsődleges eszközévé, melyből az következik, hogy a könnyűzene világában – szemben a klasszikus zene alaphelyzetével – csökken, sőt szinte megszűnik a távolság az előadó és a közönség között. Nos, ebből a közeledésből semmit sem lehetett látni, az Erkel Színház erre eleve alkalmatlan volt, a televízió nyilvánossága pedig végképp megakadályozta a beatzene nyilvános megjelenését. Ám az ifjúsági kultúra nemcsak a politikai hatalomnak tűnt veszélyesnek (gondoljunk csak az ez idő tájt koholt galeri-perekre), de veszélyeztethette az idősebb nemzedékek idegrendszerét is. Ebből a szempontból a tévés táncdalfesztiválok – a politika faktorát nem számítva is – sterilizálták a populáris zene világát, amennyiben a koncerteket jellemző kiabálást, éneklést, tapsolást, mozgást tudatosan leválasztották az előadásról. Az államszocializmus kapcsán hajlamosak vagyunk mindent a politikai döntéshozók számlájára írni, holott ez esetben szerintem legalább ilyen súllyal esik latba a rutinná vált társadalmi normák megsértése is. Kovács András Extázis 7-től 10-ig című filmjében a megszólaltatott idősek számára az „ellenség neve” a dob. Az a dob, amely a vadságot és a hangerőt asszociálta számukra. Nem is csoda, hogy az 1966-os táncdalfesztiválon az Illés dobosa, Pásztory Zoltán csak egy totálképen tűnik fel, nehogy mozdulataival sokkolja a „korán fekvő Magyarországot”.
Fotók: Az első két kép A magyar televíziózás nagy pillanatai című cikkből származik, mely a Mai Manó Ház oldalán jelent meg. Az általuk felhasznált képek eredeti forrása: a fotomuveszet.com és a stefan2001.blogspot.hu. A harmadik fotó forrása: MTI.
Szerző: K. Horváth Zsolt
Felhasznált irodalom:
Heller Ágnes, Egy film tizenévesekről – negyvenéveseknek, Új Írás, 9. évf. (1969) 7. sz., 99-104.
Ignácz Ádám, A populáris zene megítélésének változásai a kádári Magyarország ifjúsági sajtójában – az első 15 év (1957–1972), Médiakutató, 2013. tél, 7-17.
Kappanyos András, Az ellenkultúra domesztikálása: Táncdalfesztivál, 1966–1968, in Populáris zene és az államhatalom, Ignácz Ádám (szerk.), Budapest, Rózsavölgyi, 2017, 54-71.
A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.
