Volt egyszer egy beatkorszak

„Számomra az önkifejezés fontosabb volt mindennél” – interjú Huzella Péterrel

2018. május 29. - beatkorSzaki

huzella_peter.jpg

Szabó Kata:
A hetvenes évek elején hol és milyen dalokat játszottál?

Huzella Péter: 
Mindig kezemben volt a gitár, és saját dalok mellett főleg Jeszenyin- és Weöres Sándor-megzenésítéseket játszottam KISZ-klubokban. Egy ilyen vállalati KISZ-klubja volt a Középülettervező Vállalatnak (KÖZTI) is a Kecskeméti utcában. Három évig dolgoztam a KÖZTI-nél építészként, és ott is úgy éreztem, hogy annyira nem találtam meg a helyem a világban, viszont gyakran hívtak fellépni, aminek viszont örültem már akkor is. Többször játszottam az ÁÉTI klubjában is, a Krisztina körúton.

Akkoriban zajlottak a Ki mit tudFórumok is. Ezekre a rendezvényekre azok járhattak, akik elindultak a Ki mit tud?-előselejtezőkön, de nem jutottak tovább. Cserébe így is játszhattunk budapesti és vidéki helyszíneken, nagyobb kultúrházakban, gyárak közelében, és sokat foglalkoztak a zenei továbbképzésünkkel is. Busszal vittek minket mindenhová, körülbelül havonta, még valamennyi pénzt is kaptunk érte. Ez az egész ORI-s szervezés volt. Hasznos volt abból a szempontból, hogy fenntartotta a zenészek közötti kapcsolatot, ráadásul olyan érzésünk lett tőle, mintha lenne közönségünk, pedig valójában nem volt olyan nagy. A műsorokat általában Antal Imre vezette, mindig volt közönség, és mindig volt zsűri is, hiszen ez hakni pénzkereseti lehetőség volt a KISZ-es kultúrvezetőknek, meg a műsorvezetőknek is, de mi is kaptunk minimális gázsit, és azért jól esett az embernek, hogy pár száz forintot kap egy fellépésért.

Szólóban többször játszottam még a Fővárosi Művelődési Házban, sőt, a hetvenes évek elején már zenés tévéműsorban is felléptem, a címére sajnos nem emlékszem, csak arra, hogy zenélt benne a Kati és a Kerek Perec is.

Egyik alkalommal éppen a Kalákát kísértem el Tatabányára, mint vendég mentem velük a bányászklubba. Közönségként már korábban is jártam Kaláka-koncertekre, van is róla egy régi fénykép, ahogy a színpadtól nem messze üldögélek a Vízivárosi Pinceklub lépcsőjén. A hetvenes évek elején nekik már komoly repertoárjuk volt Weöresből, Petőfiből, Csoóri Sándorból, Simon Istvánból, Jeszenyinből. Több fesztiválon szerepeltek már akkor is, például 1973-ban a berlini politikai fesztiválra is őket küldték, a hetvenes évek elején a Ki mit tud?-ra pedig már azért nem engedték őket, mert túlságosan ismertek voltak. A VÁZA-klubosok egyébként a Kalákát nem nagyon szerették, valamiért pénzéhesnek is gondolták őket, pedig ők is csak azt a megszabott ORI-gázsit gázsit kapták meg, mint a többi zenekar. Csak ugye ők már a hetvenes évek elején is hivatalosan elismertek voltak, ezért kicsit irigyelhették is őket. Könnyen kaptak engedélyt, hiszen jó zene volt, és a politikai tartalmat sem lehetett olyan könnyen belemagyarázni, mivel megjelent irodalmi műveket zenésítettek meg. 

Szabó Kata:
Mikó viszont szerepelt a Ki Mit Tud döntőjében, még 1968-ban, a Sebő-Halmos duóval indultak egy kategóriában.

Huzella Péter:
Igen, Mikó is korán kezdett zenéket szerezni, már általános iskolás korában írt egy operát. Aztán, amikor Dani leérettségizett, rögtön megalakult a Kaláka. Egyébként, gimnáziumba már együtt jártunk a Gryllus-testvérekkel, ráadásul egy háztömbben is laktunk. A gimiben Dani a párhuzamos osztályba, Vili meg alattunk járt. Kezdetben négyen voltak az együttesben, Veress Panka énekelt még velük. Amikor az érettségije után Vilit behívták katonának, akkor jött az együttesbe Radványi Balázs. Aztán amikor Mikót felvették a Színművészeti Egyetemre, az ő helyére jött Dabasi Péter, majd őt váltotta Kobzos Kiss Tamásés végül Jorgosz Tzortzoglou volt előttem az utolsó beugrótag.

Tatabánya után, 1975-ben egyszer csak felhívott Dani, hogy ha gondolom, beszállhatnék az együttesbe, mert problémák vannak a negyedik taggal. Én persze nagyon megörültem, az egyetlen kifogásom az volt, hogy nekik bass-bariton hangja volt, nekem meg tenor, de azt mondták, hogy pont ezért lesz jó.

Még harminc sem voltam, amikor a Kalákával hihetetlen sikereket értünk el. De az első nagy áttörés onnan jött el, amikor 1975 őszén a Sanzon matiné című, vasárnap délelőtti rádióműsorba is bekerültünk. Fáy András intézte ezt el, aki akkoriban a Magyar Rádió könnyűzenei osztályán dolgozott. Azt mondta, hogy: „Gyerekek, amit ti csináltok, az modern sanzon”. Neki rengeteget köszönhetünk. Boldogok voltunk, hogy egyáltalán elfogadtak minket, mivel amit csináltunk, azt mi sem tudtuk sem könnyűzenének, sem komolyzenének mondani, így valóban nehéz volt kiindulópontot találni, és erre még rátett az, hogy a rockzenészeknek pedig óriási rajongótábora volt, nekik sorban készültek a rádiófelvételeik és a lemezeik.

Szabó Kata:
És a sanzon címkével egyetértettél? Te mit gondolsz sanzonnak? 

Huzella Péter:
Én sanzonnak azt mondom, ahol valami nagyon gyenge, vagy a szöveg, vagy a zene, viszont erős az előadó. Az előadónak mindig erősnek kell lennie, csak úgy működik ez a műfaj. És onnantól hétköznapi szövegek is tudnak ütni, lásd például Jacques Brel dalait.

Szabó Kata:
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalathoz nehezebb volt eljutni? 

Huzella Péter:
Az MHV-nál akkoriban Tóth Attila vezetésével alakult irodalmi szerkesztőség, és Tóth azt mondta, hogy az énekelt vers az ő irányításuk alá tartozik. Rajtuk keresztül adhattuk ki A fekete embert, A pelikánt meg a Villon-lemezt is. Az első két lemezért viszont nagyon meg kellett küzdeni, mivel akkor még nem volt olyan szerkesztőség, ahova be tudták volna sorolni ezt a zenei irányzatot.

Megint más volt az, amikor a Rádióban rendelt tőlünk az irodalmi osztály dalokat vagy kísérőzenét, és azokat mindig csak a hozzájuk tartozó stúdióban tudtuk felvenni, ahol viszont nem volt lehetőség többsávos felvételre, ezért nem lettek túl jó minőségűek az ottani anyagok. Viszont így közreműködhettünk több hangjátékban és irodalmi műsorban is. Ez akkoriban volt, amikor Dorogi Zsigmond az irodalmi osztály főszerkesztőjeként nagyon jó oratorikus kompozíciókat szerkesztett huszadik századi és kortárs költők verseiből.

De a nagy fordulatot a zenés-irodalmi estek körében az hozta meg, amikor találkoztunk Latinovits Zoltánnal a Rádióban, és ő azt mondta: „Ezt a hangot kerestem egész életemben”. A színészkirály szájából ez több volt mint dicséret. „Ahova titeket hívnak, mondjátok, hogy szívesen megyek én is, ahova meg engem, én is mondani fogom, hogy mi lenne, ha a Kalákával mennék.” Ettől aztán padlót fogtunk. Ezek után sorban jöttek a közös műsoraink, a rádiófelvételeken kívül az Egyetemi Színpadon, klubkoncerteken és szerte az országban.

Latinovitsnak volt egy szépen kicsiszolt blokkja, mi meg igyekeztünk hozzá alkalmazkodni. Ő egyedül keresett annyit, mint mi négyen, de a klubvezetőknek ez simán belefért, nem volt kérdés. Hihetetlen figura volt, én nagyon kedveltem őt. A kora délutáni indulásokkor duzzogva, fejét mélyen a szőrmegallérja alá dugva ült a kocsiban, és szidta ezt meg azt, estére meg a világ legkedvesebb emberévé változott. Volt vele botrányunk is, egy gimnáziumban, amikor üvöltve rontott be a megbeszélésre azzal, hogy ő márpedig nem fog „neonfény alatt Adyt szavalni”. Miközben mi meg pont azelőtt mentegettük, hogy: „Áh, semmiféle felháborító ügye nem volt múlt héten a FÉSZEK-ben”. Egyébként, Latinovits dolgozott a Sebő együttessel és a Tolcsvay-trióval is.

Fotó: Huzella Péter Archívum.

Készítette: Szabó Kata.

A teljes interjú szövege itt olvasható.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr9114011016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása