A pol-beat (vagy folk-beat, városi dal, protest-song) elnevezésű műfaj egyik legjelentősebb nemzetközi rendezvényét 1970-től 1990-ig Kelet-Berlinben rendezték meg. Az utolsó kettő kivételével minden évben magyar meghívott – zenekar vagy szólista – is fellépett itt. A Világifjúsági Találkozó (VIT) keretén belül RLX. néven szerveztek hasonló jellegű fesztivált a keletnémet fővárosban, 1973-ban, így abban az évben nem volt külön Rote Lieder. Az ezen a blogon megjelenő írások kereteit „szétfeszítené”, ha a közel két évtized eseményeit évenkénti bontásban taglalnám, ezért a korabeli sajtóban megjelentek alapján igyekszem összefoglalni a szerintem legfontosabb – főleg magyar vonatkozású – történéseket.

Természetesen voltak hasonló jellegű seregszemlék a szocialista táborban, de talán a berlini volt a legnagyobb volumenű rendezvény. Szocsiban már 1967-től rendeztek nemzetközi dalfesztivált, amit két évvel később politikai dalfesztiválként hirdettek meg. Ezt nem tartották meg minden esztendőben, és itt verseny is volt, nem csupán bemutató, mint Berlinben. A szovjet üdülővárosban 1969-ben Nagy Márta és Ötvös Csaba személyében leendő operaénekeseket delegált Magyarország, 1975-ben Csizmadia Sándor lett díjazott, 1977-ben Berki Tamás szerepelt jól, 1979-ben a Muszty–Dobay duó, majd 81-ben a Voga–Turnovszky duó ért el sikert. (Egyébként az operaénekeseken kívül az itt felsoroltak mindegyike a berlini fesztivál vendége is volt.)

Emellett Csehszlovákia mindkét tagköztársaságának volt politikai dalfesztiválja a 70-es évek elejétől – Martinban, illetve Sokolovban –, illetve a bulgáriai Blagoevgrádban is találkoztak a dalosok 1975 és 1989 között.

Hazánkban az 1967-ban rendezték meg az I. Pol-beat fesztivált – több nem is volt –, majd 1973-től évente Székesfehérváron gyűltek össze a műfaj képviselői a Fiatal Dalosok Találkozója elnevezésű rendezvényen.

A berlini politikai dalfesztivál ötlete az Október-klub elnevezésű keletnémet csoport tagjaihoz kötődik, akik az 1966-os alakulásukat követő évben a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója tiszteletére vették fel ezt a nevet. Ezután minden évben koncerttel ünnepelték születésnapjukat, melyre hívtak előadókat külföldről is. A Gerilla együttes 1968-ban vett részt ezen az eseményen, majd a következő esztendőben szintén őket hívták meg a Tolcsvay Trióval együtt.

Ez a születésnapi ünneplés „nőtte” ki magát fesztivállá 1970-re, amikor már 15 ország delegáltjai szerepeltek Berlinben. Két évvel később 21 ország 24 formációja adott műsort az NDK fővárosában, 1981-ben pedig már 33 nemzet több mint 60 képviselője szerepelt a programban, ami egyébként hagyományosan mindig az Október-klub műsorával kezdődött.

Ahogy változott a világpolitika, úgy változtak a seregszemlén a témák és a „hangsúlyok”: az első néhány évben a vietnámi háború elleni tiltakozás volt porondon, aztán ahogy az amerikaiak elhagyták az országot, 1974-től már Chiléért „szólt a dal”. A Dél-afrikai Köztársaság apartheid rendszere folyamatosan „szégyenpadon” volt, majd a 80-as évek elején Nicaragua és Salvador szabadságharca is megjelent a dalokban. Téma volt Banglades függetlensége, vagy Che Guevara halála. A két évtized alatt 25 chilei – többségében emigrációban élő – előadó és zenekar muzsikált Berlinben, volt köztük több olyan együttes is, amely hat különböző évben szerepelt a fesztiválon. Kubából összesen 22 formáció érkezett, Vietnámból és Nicaraguából is jött 14-14 csapat a két évtized alatt, a Dél-afrikai Köztársaságból pedig 12 előadót láttak vendégül a keletnémetek.

De nem csak a világpolitika szolgáltatott témát. Volt olyan előadó, aki egy 1970-es göteborgi autógyári sztrájkról emlékezett meg, az USA-ból érkező Larry Long pedig arról énekelt 1981-ben, hogy a farmerektől az állam elveszi a földjeiket, hogy erőműveket építsenek. 1984-ben újszerű színfoltként volt látható az osztrák Első Általános Elbizonytalanodás nevű együttes, amely a nyugati társadalom hiányosságára építette rockkabaréját. Voltak olyan zenészek, akik társadalmi-politikai verseket zenésítettek meg – a Kaláka műsora 1974-ben jórészt József Attila, Ady Endre és Nagy László versekből állt –, és voltak, akik közéleti dalokkal, mindennapos problémákról, életérzésekről szóló saját szerzeményekkel álltak ki a színpadra.

Magyarországról az első fél évtizedben a Gerilla, a Kaláka, a Monszun, az Orfeo, Boros Lajos, Csizmadia Sándor, Dinnyés József, valamint a Muszty–Dobay duó volt Berlin vendége. Aztán a VIT-hez kapcsolódó 73-as rendezvényen már a népzenéből „merítkező” vonal képviselőjeként megjelent a Vízöntő – akit a 70-es évek második felében a Gépfolklór és a Kormorán követett –, a 80-as évek első felében pedig country előadók (a 100 Folk Celsius vagy a Rodeo is felléptek a keletnémet fővárosban.

Érdekes döntés volt a Fóti Gyermekváros Folt nevű 11 fős csoportjának szerepeltetése 1985-ben, és a Voga–Turnovszky duóval 1987-ben együtt utazó székesfehérvári Faxni együttes vendégeskedése is több mint különös. A nem sokkal a berlini szereplése után önállóságát elvesztő 25. Színház színdarabokkal – például Jancsó Miklós és Hernádi Gyula Vörös zsoltár című darabjával – volt résztvevő 1977-ben, és ugyanabban az évben a KISZ Központi Művészegyüttesének Folk Pódium csoportja Trunkos András, Vas János és Boros Lajos „pol-folk szatírájával”, a Fehérlófia című darabbal vendégszerepelt.

A már említett emlékoldalon található adatok szerint hazánkból voltak többször utazók – a Kaláka például az 1973-as rendezvénnyel együtt összesen ötször is szerepelt, a Muszty–Dobay kettős 1974 és 1976. között mindhárom évben fellépett –, voltak, akiknek a „jogutódai” (Orfeo, illetve Vízöntő) is Berlin vendégei voltak. Berki Tamás „Gerillaként”, valamint szólóban is többször szerepelhetett a fesztiválon, és a nyolcvanas évek elején vendég Árpádi László is visszatért az évtized közepén a Kamara Rock Trióval. A német nyelvű honlap szerint az utolsó magyar szereplő az „énekmondó” Kátai Zoltán volt 1988-ban, aki korábban sokáig Dinnyés Józseffel együtt lépett fel, majd a Mákvirág együttesben muzsikált.

Ez a stíluskavalkád azonban a természetes fejlődés része volt, amit a Magyar Ifjúságban, 1974. június 7-én megjelent gondolatok is megerősítenek:

„A pol-beat sok-sok forrásból merített az elmúlt esztendőkben: a dallamokban megtalálható a hazai és a közép-európai folk, a beat, a rock, a blues, a menetdal és sok miden más.”

Sőt az 1981-es berlini fesztiválhoz kapcsolódóan az előbb említett lap azt írta, hogy „csupán a kemény pop és a nemes komolyzene hiányzik a fesztivál műsoráról.”

De a zenészek nemcsak hivatalos küldöttként voltak kint, hanem önszorgalomból is kiutaztak tanulni, tapasztalni: Csizmadia Sándor például 1975-ben nem fellépőként járt Kelet-Berlinben, hanem megfigyelőként, és magnójával felvételeket készített az előadásokról. Sőt, a korabeli sajtóban megjelentek szerint a pécsi József Attila Művelődési Házban élménybeszámolót is tartott február 27-én, bemutatva a rögzített felvételeket. De szervezetten, turistaként is el lehetett jutni a dalfesztiválra, például 1978-ban az Express Ifjúsági és Diák Utazási iroda két 5 napos turnust is hirdetett Berlinbe, repülős utazással, 1800-2400 forint közötti áron.

Az egyhetes fesztivált különben február elején-közepén rendezték meg, és több színhelyen zajlottak a koncertek: a Köztársasági Palota, a Kongresszusi Központ, az Állami Operaház és a Népszínház voltak a fő helyszínek, majd a rendezvénysorozat után a kiválasztott résztvevők egy része országjárásra indult az NDK városaiban. Például az Orfeo ilyen turnén vehetett részt 1972-ben. A chileiekkel, a skótokkal, az olaszokkal, a szovjetekkel és a norvégokkal ötnapos koncertkörutat tettek, legalábbis a Népszabadság 1972. április 23-án kelt beszámolója szerint.

A Muszty–Dobay duó is kiválasztott volt valamelyik évben (talán 1976-ban), és az élményekről Dobay András a következőképpen számolt be nekem:

„A kiválasztottak egy Ikarussal beutazták az NDK-t, fellépések voltak a helyi színháztermekben. A turnén végig a kubai Moncada együttessel baromkodtunk a hosszú, éjszakai buszozások alatt, végigénekeltük az összes Beatles slágert úgy, hogy a »sit« szavak helyett »shit«-et kellett énekelni az I am the Walrus című dalban. »Shitting in an English garden waiting for the sun...« Ők annyira befolyásosak voltak otthon, hogy Raúl Castro személyes meghívót küldött nekünk a Havannai VIT-re. Mi pedig bementünk a KISZ Kulturális osztályvezetőhöz, vittük a levelet, hogy most szuper, meg hogy mit hogyan. Pándi elvtárs elismerte, hogy nekik is elküldte Castro elvtárs a meghívólevelet, de mivel politikailag megbízhatatlanok vagyunk, ezért nem mehetünk ki a VIT-re.”

A fesztiválról a helyi rádió és televízió bőségesen tudósított, emellett az Amiga kiadó minden évben válogatás-nagylemezt jelentetett meg a legsikerültebb élő felvételekből. Így kerültek rá néhány esetben magyar nyelvű kompozíciók is a korongokra, köztük olyan dalok, amelyeket hazai kiadású lemezen nem hallhatunk. A fesztivál jelképe a vörös színű doboló veréb volt, ami 1974-től a lemezborítókon is megjelent. A Világ Ifjúsága 1978 áprilisában megírta, hogy abban az évben a keletnémet televízió több mint 400 percet közvetített a fesztiválról, s ebből több mint 30 perc a magyar delegáció – Berki Tamás, a Gépfolklór és a Voga–Turnovszky duó – műsorából volt.

Az Amiga, illetve az Eterna kiadók jóvoltából az 1968-as és az 1969-es „születésnapi” rendezvényről piacra került egy-egy válogatás nagylemez, amelyeken Gerilla-dalok is szerepelnek. Érdekesség, hogy az 1968-os albumon Tolcsvayék Ne menj el című kompozíciója hallható a Berki Tamásék előadásában, egy évvel később pedig egy népdalt – Kőrösfői kertek alatt – énekelt lemezre a Gerilla. Tolcsvayék – akiknek az 1969-os berlini kirándulás volt életük első repülőútja – itt rögzített Tánc című szerzeménye pedig egy harmadik keletnémet kiadó – a Verlag Junge Welt Berlin – és a szovjet Melogyija közös kék színű flexi-disc-jére került rá.

Az 1970-es eseménysorozatról kiadott nagylemezen József Attila 1932-ben írt A kanász című versét dolgozta fel a Gerilla. Ennek a versnek az az érdekessége, hogy több mint fél évtizeddel később ismét megjelent a magyar könnyűzenében, igaz nem Magyarországon, hanem Romániában. Csutak István, a későbbi Garabonciás frontembere is megzenésítette a költeményt, és ez a változat teljesen eltér a Kaláka verziójától. Szerencsénkre, ez a kompozíció tévéfelvételen megmaradt az örökkévalóságnak, hiszen elhangzott a sepsiszentgyörgyi Tavirózsa Fesztiválon, 1977-ben.

1972-ben a Kaláka együttes egy Bari Károly-vers megzenésítésével – Téli este – került fel a lemezválogatásra, majd három évvel később a Muszty–Dobai kettős egy Pablo Neruda-verssel szerepelhetett az 5. Festival des politischen Liedes című korongon, sőt ez a dal helyet kapott azon a válogatáson is, ami az 1970 és 1976 között elhangzott legjobb dalokból szemezget. A 25. Színház alig másfél perces produkciója került rá az 1977-es korongra. A lemezborító szerint egy József Attila verset – a Hetedik te magad légy – rejtenek a barázdák, azonban a felvételen nem a költő sorai hangoznak el, hanem a Most jöttem Erdélyből és a Hej-Páva elegye másfél percben. 1984-ben ismét a Kaláka volt a korongon Lakodalmas népdalokkal, majd két évvel később a Szélkiáltó együttes Lesz-e menedék című kompozíciója került felvételre. Egyébként ez a dal már 1985-ben napvilágot látott a Dallal a békéért című magyarországi LP-n, ami az egy évvel korábbi debreceni békedalpályázat díjnyertes szerzeményeit mutatja be.

A korabeli sajtóban megjelent beszámolók szerint a magyar előadókkal rádiófelvételek is készültek Berlinben: még 1970-ben, a nem sokkal később nagyon fiatalon elhunyt Csaba Judit Görög fohász és a Békedal című szerzeményét vette fel az ottani rádió, és a Gerillával is rögzítettek nyolc felvételt. A Vízöntő 15 perces Szegénylegény kantátája is felvételre került a rádióban 1973-ban, és a Szélkiáltó Népszínházban tartott koncertről is készült rádió- és tévéfelvétel 1986-ban.

Milyen hozadéka lett a fesztiválnak az egyes előadók jövője, pályafutása szempontjából? – tehetjük fel a kérdést. Erre is felsorolok néhány kiragadott példát: Koltay Gergely 1979. szeptember 1-jén arról számolt be az Ifjúsági Magazinban, hogy a Kormorán együttest Berlinben látta meg egy tübingeni klub egyik szervezője, és ezt követően hívta meg a zenekart az NSZK-ba, az V. Tübingeni Folk-, Jazz-, Rock- és Kamarazene Fesztiválra.

A Fóti Gyermekváros Folt nevű együttese összebarátkozott az Október-Klub néhány tagjával 1985-ben, és ennek az lett a „gyümölcse”, hogy a magyar formáció következő évben megjelent kislemezének „A” oldalán a keletnémet szerzők által komponált Add hát kezed került felvételre.

A Kaláka első 40 éve című könyvben olvasható, hogy Gryllus Vilmos az egyik berlini fesztiválon találkozott először az általa később többször használt charango nevű hangszerrel, aminek használatát egy chilei zenész mutatta meg neki.

Az 1971-es fesztiválon vendégként ott volt Vas János Panyiga is, aki egy UHER magnóval felvette a zenei anyagot, és az itteni élmények is szerepet játszottak abban, hogy megalakult az Orfeo zenéscsoport, amely a következő évi fesztivál egyik magyar vendégszereplője volt:

„És itt, Kelet-Berlinben találkoztam először a chilei Quilapayún együttessel is, amelyik valami elképesztő hatású zenét játszott. Nem feltétlenül népzenét, de abszolút folkalapút. Népi hangszerekkel, népi éneklésmóddal, főként politikai-társadalmi tartalmú dalokat. Mindenki lehidalt tőlük. Dabasi akkor a Monszunban játszott, és szinte egyszerre mondtuk, hogy »Édesapám, ezt kell csinálni!«. Ismertük már persze Sebőéket, meg akkor már a Kaláka is elindult, de azért ez más volt. Úgyhogy hálából, hogy kivitt a Monszun, aljas módon lenyúltam az egyik alapzenészüket, és Dabasival addig susmorogtunk, míg 1971-ben létrejött az Orfeo zenészcsoport”

– nyilatkozta Vas János a Hangok és ütemek 4. című kötetben. Sőt, Csizmadia Sándor is arról számolt be nekem, hogy a chilei zenekarok lenyűgözték, és ő is kiemelte a Quilapayún zenekart, valamint Isabell Parra énekesnőt, és az olasz emigrációban élő Inti Illimani együttest. A Hungaroton egyébként több nagylemezt is megjelentetett a dél-amerikai formációk műsorából: a Quilapayún zenekarnak 1978-ban jelent meg hazánkban lemeze, 1981-ben Új chilei dal címen egy válogatás album került piacra, az Inti Illimani zenekarnak pedig 1973-ban és 1980-ban is készült magyar kiadású korongja.

Érdekesség, hogy az Inti Illimani az 1978-as Szolidaritási Rockfesztivál mindkét napján – október 14-én és 15-én is – színpadra lépett Budapesten. Az első napon a Locomotiv GT és a V’ Moto-Rock volt a húzónév, a másodikon a Piramis és a P. Mobil. Természetesen a korabeli sajtó a chilei banda sikeréről számolt be, bár azt nehéz elképzelni, hogy a Som Lajos, illetve Schuster Lóri bandájára váró rajongók minden percét élveztek a vendégzenekar szereplésének.

Olvashatunk arról a korabeli beszámolókban, hogy a sok éven át az NDK-ban élő Árpádi László németül is énekelt a fesztiválon, és az 1970-ben a még gimnazista Csaba Judit „Engels kedvenc dalát” ugyancsak németül adta elő, de ez inkább kivételnek számított. Az érkező művészek többnyire saját anyanyelvükön énekeltek, ahogyan azt a fesztiválok legjobb dalait tartalmazó Amiga-korongokon is hallhatjuk.

Mivel a sokféle nyelven előadott dalokat nem értette a közönség, se a többi résztvevő, ezért a politikai „szálnál” talán jelentősebb voltak az itt megélt élmények. Csizmadia Sándor arról számolt be nekem, hogy ő sokat töltekezett az utazásból, és Muszty András is a bulijelleget emelte ki:

„Mint politikai dalfesztivál rohadtul nem érdekelt bennünket, hiszen mi mezei versmegzenésítéseket, meg saját dalokat énekeltünk magyarul, így nem tudták, hogy ez nem »polbít«. Ami a lényeg! Óriási dolog volt egy ilyen fesztivál. A politikai része kamu volt a legtöbb bandának, de tudtunk találkozni, együtt zenélgetni nyugati bandákkal, írekkel, dél-amerikaiakkal. No meg olcsón vettünk hangszert, cipőt, és futotta a napidíjból arra is, hogy az 1 márkás Bockwurst helyett 10 márkáért ebédeljünk a Hotel Stadt Berlinben."

Szerző: Hortobágyi Gábor

Nyitókép: A Kaláka 1975-ben. Fotó: Fortepan / Szabó István Gábor

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.