Volt egyszer egy beatkorszak

Hangépítész és kertember – interjú Kiss Ferenccel

(részlet)

2019. február 12. - beatkorSzaki

 kiss_ferenc1.jpg
A magát mostanában „hangépítésznek” és „kertembernek” nevező nép- és világzenész a táncházmozgalom hőskorában kezdte zenei pályáját az Orfeo együttesből átalakult Vízöntőben, illetve a Kolindában, hogy később, egy új, immáron klasszikussá váló felállással működő Vízöntővel majd másfél évtizedes, páratlan pályafutást fusson be, majd szabadúszó zeneszerzőként és az Etnofon Zenei Társulás vezetőjeként (emellett kiadóvezetőként, fesztiválszervezőként és újabban rádiós szerkesztőként) képviselje továbbra is az általa folktemporainnek elnevezett zenei szellemiséget.

Papp Máté:
Az irodalmon túl a zene hogyan került előtérbe, gondolom, gyerekkorodban szívtad magadba az első impulzusokat?

Kiss Ferenc:
Igen, az ének, a zene gyerekkoromtól kezdve elválaszthatatlan része volt az életemnek, olyan evidensen, mint a lélegzetvétel vagy a táplálkozás. Anyám mindig énekelt a konyhában, ha jó kedve volt, ha rossz; apám társaságában pedig állandóan énekeltek, amikor összejöttek ezek a költők-írók. Kormos Pista mondjuk nem tudott énekelni, de például Czine Mihály nagy nótafa volt, nem beszélve az Erdélyből áttelepültekről. Ha hosszabb ideig borozgattak együtt, előkerültek a dalok, meg apám hegedűje, amit még apja hozott neki a nagyszőlősi vásárból. Vetélkedtek is egymással ezek a szellemi úttörők, hogy ki melyik népdalváltozatot ismeri, melyik a jobb, „ez fiszfasz”, „ezt nálunk nem így éneklik” és a többi. „A Somogyinál mégsincs szebb!” – mondta Somogyi Tóth Sándor… Nyitott füllel voltam jelen, aztán később, kamaszkoromban már nekem is kellett valamit produkálni, igaz, ezt utáltam, mert kötelező jellegű volt, apám kérésére: „Ferkó fiam, azt a Vivaldit mutasd már meg ezeknek a műveletlen költőknek!” De aztán elkezdtek énekelni, és nekem mint a cigányprímásnak – ha ismertem a dalt, ha nem – követnem kellett őket. Aztán amikor az új népzenei mozgalom táncházas szakasza elindult, azok a dallamok revelációk voltak mindenki számára, amiket én már ebből a közegből nagyrészt ismertem: széki, mezőségi énekek, somogyi pásztornóták. Akkoriban már citeráztam és furulyáztam is, és persze jobban is élveztem, ha produkálni kellett valamit. Gimnazista fejjel már Kalákára jártam, 1973 körül, a Kapás utcába; ott is elhangzott néha népdal, illetve akkoriban a versmegzenésítéseik is sokkal népdalszerűbbek voltak. Ebben az időben alakult a Sebő együttes is. Hivatalos is voltam az „alakuló gyűlésükre”. Apám egyik tanítványa, Kósa László néprajzkutató írt nekem, hogy a röpüljpávás Halmos Béla és Sebő Feri együttest alapít, menjek el a Kaláka klubba, ha érdekel. De végül nem mentem el, mert tavaszi szünet közeledett, és Debrecenbe indultam a nagyszüleimhez, és az ottani régi barátok is vártak. Így kimaradtam a Sebő-együttesből, amit utólag már mondhatok szerencsének, mert engem kezdettől fogva jobban érdekelt az a megszólalási mód, aminek ugyan feltétele az eredeti zenei világ ismerete, de a saját képemre való átformálással együtt, mert azt tartottam akkor is, amit most, hogy ez a kultúra akkor él, ha használjuk. Komolyzenei ismereteim alapján a zeneirodalmat nagyjából átláttam, meg az akkori populáris zenékkel is képben voltam, nyilvánvalónak éreztem, hogy bele kell kontárkodni, hozzá kell nyúlni mindenhez, ami inspirál, az sem baj, ha majd esetleg a végeredmény nem érdekel senkit.

Papp Máté:
Ehhez képest mennyire fogadták nyitottan az általad is képviselt kísérletező attitűdöt?

Kiss Ferenc:
Egy zenei zsűritag mondta egyszer egy néptánc fesztiválon, hogy „a Kiss Feri már megint belehugyozott a tiszta forrásba.” De a közönség egyáltalán nem fogadta nehezen ezt a hozzáállást, mondhatom, hogy bárhol játszottunk, ott siker volt. Bár ez a vonulat, amit én is képviseltem, mindig az árnyékos oldalon kapott szabad utat az autentikus vonal mellett, kevésbé volt reflektorfényben; aztán később ugye rájöttek, hogy ez a világzene, aminek divatja is lett. Ez persze nem baj, csak az én felfogásom szerint, ha az ember ahhoz a kulturális kincshez nyúl, ami mélyen megérintette, azt nem árt alaposan ismerni. Ez kapcsolatban van azzal is, amit a földről, a kertről mondtam, hogy azokat az embereket, akik ezt az egészet létrehozták, és akik a magyar nyelvet századokon át megőrizték (ugyanis ez soha sem az arisztokrácián múlott), azokhoz bensőségesen kell közeledni, át kell látni, legalábbis meg kell figyelni az életfelfogásukat, ahhoz, hogy az ember hiteles legyen. Ugyanakkor nem szabad kizárni a kortárs irányzatokat sem. Ma kicsit elszaladt a ló ezzel a világzenével, mert ha egy kannát belerak a hangszerelésbe egy dzsesszzenész, az már world musicnak számít – így persze jobban eladható a termék. Aztán nagyon sok tehetséges fiatal van, akik kikerülnek a Zeneakadémiáról; kiválóan játszanak autentikus népzenét, és elkezdenek saját számokban gondolkodni, de azt érzem sokszor, hogy csak egyfajta homályosan körülhatárolható késztetés van bennük, hogy valami mást csináljanak, de nincs mögötte sem műfajtörténeti ismeret, vagy olyan értékekről való tájékozottság, amelyek már korábban megszülettek, így kicsit öncélúvá, esetleg brandépítéssé válhat a dolog. Könnyen bele lehet esni a marketinges kelepcébe, főleg, hogyha nincs átélt, igazi kötődés az alapanyaghoz.

Papp Máté:
A formációkban, ahol megfordultál, hihetetlen fluktuáció volt tapasztalható, korántsem homogenizálódtak annyira a különböző belső zenei késztetések. Hogyan alakultak az átmenetek, miképpen állandósult egy-egy tagság a Vízöntő vagy a Kolinda esetében?

Kiss Ferenc:
A Vízöntő elődje az Orfeo volt, rájuk figyeltem föl, amikor a Ki mit tud?-on, politikai dal kategóriában második helyezettek lettek, egy betyárdal feldolgozást adtak elő. De hát meg volt szabva, hogy Boros Lajosnak kell nyernie. A zenekar 1972-ben emlékeim szerint kivált az azonos nevű, elsősorban színházi csoportosulásból, amit később Studio K néven vitt tovább Fodor Tamás. Utána keresztelkedtek át Vízöntővé, mert az alapító tagok mind a vízöntő havában születtek: Dabasi PéterVas János „Panyiga”Lantos Ivánvalamint Balázs János. Aztán a Panyigával való zenei konfliktusaink miatt kiváltunk, aztán Zsigmondy Ágival, Jorgossszal és Kamondy Ágival megalapítottuk a Kolindát. Ez a felállás viszont szétment, amiben egyébként Szabó Andris hegedűs is benne volt. Tulajdonképpen az én hibám vagy lépésem miatt bomlottunk fel – Panyigával elég összeférhetetlenek voltunk –, de Lantos Iván is muzsikált egy évet vendéglátósként külföldön, ez is elősegítette a széthúzást. Aztán Iván azt a pénzt, amit hazahozott, egy hangerősítő cuccra költötte és hívott, hogy csináljuk tovább a zenekarosdit, én pedig vittem a Kolinda nevet. Dabasi is visszajött, aki átmenetileg a Kalákában játszott. Ezzel az újjáalakult formációval kaptunk meghívást Belgiumba, ahol szinte kézről kézre adtak minket. Egy folk kocsmában volt a törzshelyünk, ahová bejáratosak voltak különféle szervezők. Átmentünk Párizsba is egy koncertre velük, ahol szintén felfigyeltek ránk, és ajánlatot tettek egy lemezfelvételre 1975 telén. Három évre szóló szerződés volt, így felmerült a lehetőség, hogy külföldön egzisztáljunk. Én viszont lelkileg is rossz állapotban voltam, mert az egy hétre tervezett belgiumi turné egy hónapos lett, a lemezt viszont felvettük közben, aminek nagyon örültem, végül mégis azt mondtam, hogy nem csinálom tovább és visszamentem a még működő Vízöntőbe 1976-ban.

Papp Máté:
Mi volt az oka ennek a – látszólag – visszalépésnek?

Kiss Ferenc:
Jobban tetszett nekem az itthoni közeg, a néptáncosok világa, és hadd ne részletezzem, hogy milyen előnyei származtak egy ismert zenésznek itthon csajozás terén… Aztán a Vízöntővel tudtuk csinálni az önálló programunkat is a tánckar műsorai mellett, ráadásul ott találkoztam életem párjával, egyszóval otthonosabbnak éreztem magam. A visszatérésem után a Vízöntő többször átalakult: mikor Panyigával megint összerúgtuk a port (ma már persze barátok vagyunk), végül elment és én lettem a zenekarvezető; akkor kezdtem én alakítgatni a csapatot, így a kísérleti szellemiség miatt sok mindenki megfordult nálunk Lengyelfi Miklóstól Trunkos Andrásig és Dévényi Ádámig. Egy idő után szintén Nyugat-Európában kaptunk lehetőségeket, de azt már valahogy nagyobb kedvvel csináltam, nagyobb felelősség is volt rajtam. Most már más lenne a helyzet, mert ha megnézed a most itthon nagy sztároknak számító előadókat – akár Lajkó Félix, akár Palya Bea, akár kis Csoóriék zenekarai vagy a Téka – közismertek, élen járóak mind a mai napig, de külföldi koncertturnéjuk nincs, a Muzsikás is, ha kimegy valahova, az inkább állami, kulturális kiküldetés. Ez nem a menedzserek hiánya miatt van, hanem mert a térségünk felszabadulásával egy csomó más régióból való izgalmas zenekart hívhatnak el külföldre. Egyébként ebben a szocialista „építőtáborban” a magyarok utazhattak, a jugók is, meg a dzsessz miatt a lengyelek, de Örményországból például csak táncegyüttesek mozdulhattak meg. Egyrészt tehát ma túlkínálat van, úgy válogatnak a szervezők, ahogy akarnak. A nyugati zenészszervezetek sokkal erősebbek, mint itthon, egy angol impresszárió kikéri magának, hogy már tizedjére hívjanak meg egy magyar bandát. A mi fénykorunk, a hetvenes évek kihunyása egybeesett ezzel a folyamattal, ez is volt az egyik oka a Vízöntő feloszlásnak, a másik pedig a zenekar belső válsága, aminek csak az egyik apró tényezője volt, hogy Cserepes elkezdte a saját karrierjét építeni. A Vízöntő amúgy nem szűnt meg, az Olaszországban élő Hasur János tartja életben, kilépésemkor rá hagyományoztam a nevet.

Fotó: Kultúrpart.

Az interjút Papp Máté készítette.

A lábjegyzetekkel is ellátott teljes interjú ide kattintva érhető el.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr2114622406

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása