Vas János Panyiga elsősorban az Orfeo zenészcsoport és az abból kinőtt Vízöntő együttes alapító-vezetőjeként vált ismertté, de ott volt a Monszun létrejötténél, játszott a Gerilla, a Kolinda, a Mákvirág és a MALÉV Kamarás zenekarokban is. Néprajzosként a nyolcvanas évektől egészen a megszűnésig stabil tagja volt a Néptáncosok Szakmai Házának, az utóbbi években elsősorban a Táncház Egyesületben dolgozik. 2012-ben Hej, betyárok! – Betyárok a népi kultúrában címmel jelent meg könyve.
Jávorszky Béla Szilárd:
Az Orfeo alapját egy fiatal balos képzőművészekből álló bábegyüttes jelentette. Ti hogyan keveredtetek melléjük?
Vas János Panyiga:
Lantossal – annak ellenére, hogy négy évvel idősebb, mint én, és ez abban az életkorban még sokat számít – jó barátok voltunk, rendszeresen zenélgettünk, egy körben mozogtunk. 1970 őszén emlékeim szerint ő jött azzal, hogy itt van ez a társaság, az Orfeo szerelme című darabra készülnek, és ahhoz keresnek zenészeket. Lantosnak vélhetően Györe Imre szólt, aki a színművet írta, és akit korábban én is ismertem, mert pár megzenésített versét elénekeltük. Merthogy 1970. november 7-re a Szilágyi Gimnáziumban jó pár balos színezetű osztálytársammal, például a később orfeós Oszkay Csabával, összeállítottunk Úgy ünneplem, ahogy akarom címmel egy meglehetősen balos műsort, benne Györe Imre és Nyerges András verseivel. Persze, majdnem betiltották. Szóval innen ismertem Györét, aki ekkor egy Che Guevaráról szóló drámát írt, aki Orfeóként leszáll a szerelméért az alvilágba, és megküzd a halállal. Ehhez szerettek volna zenét. Megismerkedtünk a bábozókkal. A darabban én mondtam az Énekes szövegét, ott volt a későbbi orfeós Elek Laci, Takács Feri, szilágyis gimnáziumi évfolyamtársaim. Aztán elénekeltem néhány nótát gitárral a bábosoknak, mondták, hogy klassz, úgyhogy jártam velük. A második műsorba már énekesként épültem be. Úgyhogy 1970 karácsonyán együtt buliztam velük a szentendrei közös házban.
Jávorszky Béla Szilárd:
Hogyan jutunk el az Orfeo zenekarig?
Vas János Panyiga:
Úgy, hogy mindig utáltam egyedül fellépni, ezért 1971 elején elkezdett motoszkálni a fejemben egy zenekar gondolata. Malgottal sokat vitatkoztunk erről, azt akarta, hogy szólista maradjak, de a végén beadta a derekát, és csináltam egy olyannak szánt együttest, mint a chilei Quilapayún. Lantos épp külföldön vendéglátózott, de hívtam Dabasit, Berki az akkori barátnőjét, Zsigmondi Ágit ajánlotta, aki addig a bábcsoportban működött és a kommunában lakott, Angelusz beajánlotta Nemes István Egont, akit én is régóta ismertem a horányi Vörös Meteor telepről, az Orfeo környékén forgolódó Forgács Zsuzsi (azóta neves író) pedig a dobos bátyját, Andrást (ma író, dramaturg, rendező). A végén Kamondy Ági is odakeveredett, majd Lantos is visszajött. Így alakult ki 1972 elejére a héttagú Orfeo zenekar, amit amúgy mi Orfeo Zenészcsoportnak hívtunk.
Jávorszky Béla Szilárd:
Miből állt a repertoárotok?
Vas János Panyiga:
Magyarítottunk néhány Quilapayún-számot, átvettünk és átdolgoztunk néhány dalt Sebőéktől és a Kalákától, meg persze saját nótákat is játszottunk. Egyéb dalokat is összeszedtünk, a különböző történelmi társadalmi mozgalmak repertoárjából. 1972 februárjában meghívtak a berlini Rote Lieder fesztiválra, ahol nagy sikert arattunk. A fesztivál után pedig, jutalmul – más előadókkal együtt – egyhetes országos turnéra vittek bennünket.
Jávorszky Béla Szilárd:
De hát a szövegeket nem is értették…
Vas János Panyiga:
Sok külföldi vett részt ezen a fesztiválon, svédek, olaszok, spanyolok, chileiek. A dalok előtt mindenki nagyjából elmondta, hogy miről énekel. Ha nem is értették, azért tudni lehetett, hogy miről szólnak a dalok. Viszont ebben az időszakban már rengeteget veszekedtünk a zenekarban. Mi ugyanis mindent megvitattunk. Igazi demokratikus zenekar voltunk. Ahogy Zsigmondi Ági mondogatta, háromszor annyit pofáztunk, mint amennyit zenéltünk. Mindenkinek megvolt a maga véleménye. Erre a fesztivál utáni plusz egyhetes NDK-turnéra Egon és András már nem is jött el, mondván, dolguk van idehaza, egyetemi vizsgáik vannak (mindketten filozófiát hallgattak). Pedig nagy nevekkel játszottunk együtt, mindenekelőtt a példakép chilei Quilapayúnnal, és az azóta Kubában nemzeti sztárrá vált Silvio Rodríguezzel. Ja, és a turné végén sztrájkot szerveztünk, mert nem akarták odaadni a pénzünket. Mikor bejelentettük a főrendezőnek, hogy ha nem fizet, nem lépünk fel másnap Drezdában, hisztérikus rohamot kapott, de egy óra múlva kipengette a pénzt. Aztán hazajöttünk az Orfeóval, és megtörtént a nagy szakadás.
Az interjút Jávorszky Béla Szilárd készítette.
A teljes interjú szövege ide kattintva érhető el.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
