Letegezhetem vajon?

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

2020. július 18. - beatkorSzaki

fortepan_47032.jpg
Vagy azért azt mégsem lehet, maradjunk inkább annál, hogy elnézést, adna egy aláírást? Mert tetszikezni biztos nem kell, azt sejtem, de mondjuk az is elég fura lenne, hogy Földes úr, pláne Hobo bácsi. 88-ban vagyunk szerintem, lehetnénk ugyan 91-ben is, de a színpadon Póka basszusgitárossal átellenben, a rendezői balon Tóth János Rudolf gitározik, a szakállas Fuchs László billentyűzik, a doboknál meg Döme Dezső, előnyös testtartásban, szóval igen, 88 lesz az, még pont Kádár-korszak, ha az utolsó utáni pillanatai is.

Én tizenhét vagyok, de ha tavasz van, akkor még csak tizenhat és fél, ő negyvenhárom, és tudjuk, hogy egy tizenhét évesnek mindenki egyformán csak öreg, aki harminc elmúlt. De attól még autogramot csak jó lenne kérni, most már tényleg, hónapok óta tervezzük, mert jövünk a Mikuval, a szomszéd legjobb baráttal minden vasárnap a Lágymányosiba, Hobo-klubba. Ide elengednek otthonról különösebb macera nélkül, végül is itt lakunk egy sarokra, csak át kell menni a Fehérvári úton a zebrán, a Rege presszó mellett, ahol a zongoránál Sovánka Terézia, ki van írva a bejáratnál, megénekli majd a főhősünk is két év múlva az Éjszakai Budapest Bluesban, de most, 88-ban nekünk még nincs éjszakai Budapest, csak átmegyünk a zebrán, egy sarok, és tíz nullaötre otthon is vagyunk, a Lágymányosiban még lengenek a cinek az utolsó tus után, amikor mi már mossuk a fogunkat pizsamában.

Csak azt az aláírást, azt kellene megszerezni valahogy, ha már itt vagyunk minden vasárnap. Eleve ez is milyen már, hogy klub, hogy minden vasárnap, és mindig más a műsor, pedig ugyanaz a zenekar. Nem olyan, mint nekünk majd, amikor a 21. században rocksztárt akarunk játszani, hogy van tizenkét dalunk kézben, és egy ötvenöt perces szett után úgy jövünk le a színpadról levegő után kapkodva, hogy haver, ezzel most még a Metallicát is zsebre vágtuk. Nem. Itt két és fél óra az ügy, igaz, van is mit elővenni, mert kint van már hét lemez (de ha nem tavasz van, hanem ősz, akkor nyolc is), közte két dupla, az egyik a Vándor az úton, a Doors-átiratokkal, a másik meg a klasszikus Vadászat, de én a mai napig félek bevallani, hogy nem az a kedvencem, hanem az Esztrád, és titkokban mindig azt várom, hogy hátha élőben is megszólal a 6:3. És ha az nem is szokott, a Két Latabár legalább igen, ott a legviccesebb a Fuchs Laci, övé a pálya, szinte csak a zongora szól, nevet mindenki a teremben, aztán ha hirtelen jön a Másik Magyarország, egy pillanat alatt elkomorul minden, pedig nincs hozzá vetítés, ledfal meg stroboszkóp, még színes fényekre sem emlékszem, csak pár fehér lámpára, zenére meg szövegre.

Minden vasárnap, héttől tízig, közte félórás szünettel. Na, akkor például meg lehetne próbálni azt az aláírást, úgyis kimegy mindenki, a zenekar az öltözőbe, a közönség a büfébe meg cigizni. Mert bent azt nem szabad, pedig egyébként akkor még mindenhol szabad, csak itt az a helyzet, hogy ülünk a nézőtéren, mint a színházban, hátul és középen székeken, legelöl meg, ahol mi is mindig vagyunk, párnákon a földön, és azokat biztos felgyújtanánk a parázzsal. Tánc sincs, vagy ugrálás, a legkomolyabb mutatvány az évek alatt, hogy a Majernyik Zsolt, az osztálytárs, aki később mérnök lett (és alkoholista én… – kellene folytatni Katona Főnökkel, de igazából még ez sem jött össze a rock and rollból, tetszik vagy sem), szóval hogy a Majernyik egy oldalt álló szekrény tetejére mászik fel, és az Apák rock and rollja alatt megvadul, berúgja sarokkal az ajtaját, de megússza anélkül, hogy kiküldenék a teremből. Pedig olyan már akkor is előfordul, nemcsak a hatvan- meg a hetven-, de a negyvenhárom éves Hobóra is figyelni kell előadás közben, nem részegen beordibálni, hogy játsszátok már a Kőbánya Bluest. És hát mi lesz, ha én meg csak úgy letegezem egy aláírásért?

Szóval akkor majd jövő héten inkább, addigra kitalálom, hogy is kellene ezt. Vagy majd két hét múlva, vagy jövőre, vagy valamikor máskor, amikor már kikopunk a Lágymányosiból, lesz helyette Rock Café a Dohány utcában, aztán Total Car és később Bahnhof a Nyugatinál, oda már fellépni is megyünk, nem csak közönségnek, és aztán E-Klub, Wigwam, meg Süss Fel Nap, Kultiplex, és végül A38 és Dürer is, amikor végre, huszonkét évvel később, 2010 nyarán Székelyudvarhelyen, a Székelyföldi Rockmaratonon egymás után játszunk, mi meg Hobo, és én egyszerűen odasétálok hozzá a színpad mögött, hogy szia, nagy tisztelőd vagyok, aláírnád nekem ezt a stage passt?

pass_ok.jpgA szerző stage passa, amelyet Hobo dedikált.

Persze, parancsolj, mondja. És én nem is akkor lepődöm meg igazán, hogy ez ennyire könnyű lett volna, hanem majd még nyolc évvel később fogok, amikor 2018-ban a győri Rómer Ház színpadáról lelépve egy srác, ránézésre olyan tizenhét körüli, odabiccent: köszönjük a koncertet, jók voltak, jöjjenek legközelebb is!

Pedig simán letegezhetett volna.

Szerző: Vörös András

Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr8115974956

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.