Volt egyszer egy beatkorszak

Minden lépcsőn ültünk már...

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

2020. augusztus 16. - beatkorSzaki

dedikalt_edda-kep_jakobetz_laszlo_1980.jpg
1980 forró nyara volt. A játszótéri focizásban kitikkadt fiúcsapat a kilencemeletes panel lépcsőházában keresett menedéket. Leginkább a harmadik szinten ültek le, mert ott laktak a lányok... Igaz, ők a Hungariát szerették, de egy napon ismeretlen, dallamos rockzene szűrődött ki az ajtajuk alatt.

Minden perc egy nehéz nap,
Minden nap egy hosszú év,
Mögöttem már annyi érzés,
Előttem még oly sok év.

Néhányan tudták, hogy ez az Edda! Könnyen érthető szövegek, lírai részekkel keverve – addig nem volt itthon ilyen. Hamarosan mindannyian dúdoltuk, majd énekeltük a később országos hírűvé vált sorokat. Tetszett, mert kifejezte a gyerekkorból kilépni készülő srácok érzéseit. Az akkor még Budapesten kevésbé ismert, munkaruhás zenekarral azonosulni akartunk, ezért elhatároztuk, írunk nekik, küldjenek aláírt fényképet. A remény csekély volt, hiszen sok efféle kérés futhatott be hozzájuk. Talán már el is felejtettük a dolgot, amikor vaskosabb borítékot hozott a postás. Kinyitása után nagy öröm ért minket, hiszen valóban dedikálták a miskolci („180 km, néha több”) zenészek az együttes képét. Kisebb problémát okozott, hogy csak a hátukat láthattuk... Nosza, elő az Ifjúsági Magazinnal (a címüket is ott találtuk meg), amit mindenki havonta megvett az újságosbódénál, és úgy már könnyebben ment az azonosítás.

A fotókból többet is küldtek, így akik kaptak, ma is nagy becsben tartják őket. Eredeti kézjegye keveseknek van Slamótól, Alfonztól, Zsöcitől, Attilától és Buqsytól.

A következő (az utolsó önfeledt) nyár is hasonlóan telt el, hiszen az Edda Művek kiadta második nagylemezét – változatlan népszerűséggel. Akinek nem volt lemezjátszója vagy 90 forintja, annak átvettük magnókazettára és szakadtra hallgattuk... A koncertre járások ezután kezdődtek. Addig túl voltunk már a Ballagáson (filmben is) és kezdtünk kopogtatni a felnőtt lét kapuján. Megsirattuk John Lennont és nem értettük az emberi elmét... És azóta is nosztalgiával várjuk a postást, aki már nem akar leveleket hozni...

Ezúton köszönjük az öt vidéki „fémszívű fiúnak”, hogy akkor gondoltak ránk és többeket elindítottak a zenei pályán. Hiszen a Latinka Sándor utcai ház azóta is arról ismert, hogy hazánkban ennél több neves rockzenész sehol nem lakott egy időben. Ambrus Zoli (Isten nyugosztalja), Maróthy Zoli, Fekete Zsolt, Csajági László Franky és a krónikás Maróthy Gyuri. Ők mindannyian a rock and roll szülöttei, így vagy úgy.

Egész biztos másképp alakult volna az életü(n)k, ha nincs az Edda (vagy a Hobo blues), és ha nincsenek kopaszkutyák és fekete bárányok…

Szerző: Jakobetz László

Nyitókép: A szerzőnek dedikált Edda-plakát

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr7215974880

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása