A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az egyetlen vidéki zenekarnak sikerült kiharcolnia magának a sztárkultuszt: a „bakancsos” Edda Műveknek. Szövegei kivétel nélkül az „egek felé kiáltottak”, a romantikus elvágyódás, a társtalanság és a szabadságigény csendült ki belőlük, ami tökéletesen passzolt a korszakban felnövekvő tizenévesek lelkivilágához. Az 1983-ban feloszlott, majd a Pataky Attila által 1985-ben – teljesen más felállásban – újraindított zenekar lemezeladásait tekintve azóta kétségkívül az egyik legsikeresebb hazai rockbanda: szinte valamennyi albuma bearanyozódott, közülük kettő gyémánt-, kettő platinalemez lett.
Az Edda elődjének tekinthető Griff együttest 1973-ban alapította két miskolci egyetemista, hogy az ösztöndíj mellé némi plusz jövedelmet szerezzenek, majd ezt a régióban haknizó, bálokon, ötórai teákon, műsoros esteken népszerű slágereket játszó együttest 1974 elején átkeresztelték Eddának. A későbbi frontember és névtulajdonos Pataky Attila csak valamikor 1974 évén vette át a sokadig énekestől a mikrofont, majd három évvel később megnyerte magának az épp zenekar nélkül maradt dalszerző-gitáros Slamovits Istvánt, akivel 1978-ra gyökeresen átalakított az együttest. Ekkor jött létre az Edda később legendássá vált „bakancsos ötös fogata”: Pataky Attila (ének), Slamovits István (szólógitár), Barta Alfonz (billentyűsök), Zselencz László (basszusgitár) és Csapó György (dob).
A lokálisan már sztárnak számító Edda 1979 márciusában mutatkozott be a Közgáz Klub Rockreflektor című műsorában, majd szeptemberben a Piramis előzenekaraként ott volt a Nagy bulin – debütáló kislemeze (Minden sarkon álltam már/Álom) anyagát is itt rögzítették. Az 1979. júniusi első önálló fővárosi fellépés azonban szervezési hibák miatt valóságos fiaskó lett: aznap a Piramis koncertezett a Kisstadionban, így mindössze százhetvenhat fizető néző lehetett szem- és fültanúja az eseménynek. A nyár végén az újabb Ifiparkbeli koncerten viszont már telt ház fogadta őket, és alig fél év alatt megszerezték előbb a közönség, majd a tömegkommunikáció szimpátiáját. A Popmeccs év végi szavazásán Pataky Attilát választották az év egyéniségének, kislemezük azonnal a slágerlista élére ugrott, majd az 1980 májusában megjelent bemutatkozó album rövid idő alatt bearanyozódott, és végül több mint kétszázötvenezret adtak el belőle.
Az Edda hihetetlen gyors berobbanásának titkát azóta is sokan próbálják megfejteni. Kétségkívül jó időben érkeztek: a kemény rock hulláma még tartott, de a Piramis már túl volt a csúcson. A közönség pedig vágyott az új hangokra. Ráadásul viselkedésükben, közönségkapcsolataikban, nyilatkozataikban rendre hangsúlyozták vidékiségüket, munkás származásukat (Edda Művek, lemezborítók, overall). Csöves életérzéseket énekeltek meg (Engedjetek saját utamon, Egek felé kiáltottam, Minden sarkon álltam már, Álom), s bár színpadi mozgásukban, show-jukban bőven volt P. Mobil-utánérzés, Pataky kétségkívül karizmatikus frontembernek bizonyult, Slamovits pedig nem csak remekül gitározott, de kiváló rockdalokat írt.
1981/82-ben az Edda sikert sikerre halmozott, ekkor született a Hűtlen, a Kölyköd voltam vagy az Elhagyom a várost című sláger, és még az időközbeni tagcseréket sem sínylették meg. 1983-ra azonban a két vezéregyéniség, Pataky és Slamovits között egyre erőteljesebb lett a súrlódás, mind nagyobb a nézeteltérés. Slamo szeretett volna továbblépni az addigi eddás stíluson, Pataky viszont inkább a jól bevált, anyagilag biztosabb vonalnál akart maradni. Hamarosan szerzői jogvita is támadt kettejük között, ami végül szakadáshoz vezetett. A „bakancsos” Edda hivatalosan 1983. december 17-én lépett utoljára színpadra (egy szervezői malőrből adódóan két nap múlva volt még egy lekötött fellépésük Gyöngyösön, ahonnan ráadásul hazafelé a mikrobusszal beborultak az árokba).
Pataky ezt követően elment Norvégiába vendéglátózni, majd hazatérte után ugyanazon a néven teljesen új (és nála vagy tíz évvel fiatalabb) tagokkal újra nekilendült. És kitartó munkával, meg-megújuló nyomulással, kiváló üzleti érzékkel és morális szempontokkal nemigen törődő rámenősséggel (nevezzük úgy: érdekérvényesítéssel) elérte, hogy az elmúlt harmincpár évben ez a zenéjében, szövegében és hozzáállásában nem nagyon megújuló csapat végig a felszínen tudott maradni.
Ez azonban, ahogy mondani szokás, már egy másik történet.
Fotó: Fémforgács, Fortepan/Makovecz Benjamin.
Szerző: Jávorszky Béla Szilárd
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
