Volt egyszer egy beatkorszak

Elfelejtett szó – Apa az LGT Búcsúkoncertjén

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

2020. december 30. - beatkorSzaki

fortepan_40679.jpg

Édesapámmal egy üveg bor társaságában ültünk a teraszon, miközben retro-dalokat harsogott a rádió. Fiatal korom ellenére magam is rengeteg ilyen zenét hallgatok. Ezeken nőttem fel apa mellett. Pár évvel ezelőtt még a hosszú haja is megvolt. Rápillantottam. Ritmusra kocogtatta a pohár oldalát.

– Ezek voltak ám az idők – sóhajtott.

Lejjebb csavartam a hangerőt, és érdeklődve pillantottam rá. A nyolcvanas, kilencvenes évekről szóló élményeit mindig irigykedéssel hallgatom. Úgy mesél, mintha csak tegnap történt volna.

– Tudod, ha csak a felét megcsinálod mindannak, amit én a te idődben, búcsút mondhatnék a nyugodt alvásnak.

Felnevettünk. Aztán a következő történetet mesélte.

– Egy forró, nyári péntek délután ültünk nagyjából nyolcan-tízen az egyik régi osztálytársam, Tomiék házában. Iszogattunk, sztorizgattunk, aztán valahonnan felbukkant az öcsém izgatottan.

– LGT lesz Pesten ma este. Nem megyünk el? – összenéztünk.

– Mikor megy a következő vonat?

– 10 perc múlva.

– Honnan indultatok? - vágtam közbe.

– Nagykanizsáról, szóval az a járat volt az utolsó, amivel elértük volna a koncertet – nagyot kortyolt a poharából, majd folytatta.

– Mit lehet tenni, fogtuk magunkat – és a még meglévő 10 liter bort –, és rohantunk az állomásra. Az odaút felettébb jó hangulatban telt. Az ital nagy része elpárolgott köztünk, ahogy a kabinban zötykölődtünk.

– A koncerthelyszín a Nyugati pályaudvar volt. Mire odaértünk, besötétedett, és a zenekar már egy ideje rákezdett. Egy csapat szakadt sráchoz csatlakozva végigmentünk a felállított kerítés mentén. Találtunk is egy rést alul, ahol épphogy csak be lehetett férni. A többiek előre is mentek. Mikor rám került a sor, négykézlábra ereszkedtem, és valami ragacsos tócsába tenyereltem. Nem nagyon törődtem volna vele, ha nem azon kellett volna átkúszni a másik oldalra. Ráadásul a hajam is állandóan a kerítésbe akadt.

loksi_front.jpgA Locomotiv GT Búcsúkoncert című lemezének borítója.

– Menjetek – mondtam nekik. – Én találok más utat.

Visszamentem a bejárathoz, ahol egy biztonsági őr álldogált egymagában. Zsebre dugott kézzel szólítottam meg:

– Szép este.

– Szép bizony.

– Jó kis koncert.

– Az ám – nézett rám féloldalas mosollyal.

– Jó volna bent mulatni.

A kezemet nyújtottam neki, amiben egy ötszázast markoltam. Elvette, ásított egyet, úgy tett, mintha nyújtózkodna és közben utat nyitott maga mögött.

 – Na, de apa! – néztem rá tettetett rosszallással. – A többiekkel hol találkoztál?

– Sehol. Az első pár percben fel-alá bolyongtam, na de gondolhatod. Tű a szénakazalban. Hogy találsz meg ekkora tömegben bárkit is? Nem zavartattam magam tovább. Akkorra már erősen éreztem az elfogyasztott bort. Előrefurakodtam hát az első sorokba. Elvégre mulatni mentünk! Ugráltam ott egy ideig, majd észrevettem egy hölgyet tőlem nem messze. Ő is magában volt. Odatáncoltam hozzá, és végigtomboltuk a koncertet együtt. Azt sem tudtam, hogy hívják. Fergeteges hangulat volt. Az ismertebb szövegeket teli torokból üvöltöttük. A lassú számoknál összekapaszkodtunk, ahányan csak értük egymást. A visszatapsolások végén egy mozdony hajtott be a vágányra, átszakítva a kifeszített szalagot, majd megállt a színpad mögött. Sosem felejtem el.

loksi.jpgA Locomotiv GT Búcsúkoncert című lemezének belső CD-borírója

Aztán elkezdett szétoszlani a tömeg, én is elindultam hát a Nyugati felé. Hajnal volt, az első vonatunk nagyjából reggel hét körül jött volna, tudtam, hogy itt összefutok majd a többiekkel, de arra a látványra nem számítottam, ami a fedett csarnokba érve fogadott. A közeli három padon a csapatunk három férfitagja aludt szétterülve, a négy lány pedig mellettük, a földön. 

– Igazi úriemberek – kacagtam.

– Én is leborultam a földre a közelükben, és azonnal elnyomott az álom. Olyan másnaposak és fáradtak voltunk, hogy átaludtuk a vonat indulását. Valamikor a nap derekán kezdtünk magunkhoz térni. Összeszedtük a cuccainkat, majd a nagy sürgés-forgásban az öcsém hirtelen megállt Tomi előtt. Hitetlenkedve kiáltott:

– Te meg hogy nézel ki? 

– Én? Láttad már magadat!? – nevetett.

Mindannyian összenéztünk. Rajtam kívül mindenki ruhája feketén csillogott az olajtól.

– A tócsa! Ezek szerint nem véletlenül volt a kerítés alatt. Még szerencse, hogy te nem ott másztál be.

– Az hagyján. Hazaérve a lányok rögtön nekiálltak kézzel kisúrolni az összes cuccot, mielőtt Tomi szülei hazaértek volna – mosolygott apa. – Mi meg hajszárítóval szárítottuk őket! Épphogy csak végeztünk. Nem semmi egy nap volt. 

– Szinte hihetetlen sztori.

– Akkoriban minden más volt. Szabadok voltunk, őrültek, boldogok. Mertünk élni. Mertünk mások lenni. Nem volt ekkora kockázat, mint manapság. Nem volt Facebook, ahova kikerülhetett volna rólad valami kellemetlen bulis fotó. Ettől függetlenül remélem, neked is lesz bőven mire emlékezni, mikor majd így ülsz a gyerekeiddel.

Elnéztük a távolban lenyugvó napot, aminek az utolsó sugarai csillogva tükröződtek a hullámzó Balaton felszínén, mikor a rádióban felcsendült az Elfelejtett szó.

Szerző: Stróbl Eszter

Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr3115975942

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása