Magyarország nem egy dixie-nagyhatalom. Ha az lenne, akkor a trónját minden kétséget kizárólag a Benkó Sándor által 1957-ben alapított Benkó Dixieland Band foglalná el. Viszont jobbján, afféle trónkövetelő kihívóként a Molnár Dixieland Band állna.

A sikeres formációt Molnár Gyula klarinétos hozta össze 1964-ben, Szegeden. Mindkét zenekar hamar népszerű lett, és nem csak a dzsessz ezen ágának rajongói körében. A korai Kádár-kor jobban megtűrte és engedte az eredetileg New Orleans színes bőrű közösségében kialakult, az 1920-as évekre nagyvárosi fehérek dekadens szórakozásává vált zenét, mint a beat és rock értelmezhetetlen üvöltését. A dixieland nem a legfiatalabb, lázadó korosztály muzsikája volt, némileg idősebbek (bár nem öregek) hallgatták, akik nem csápoltak kikelve magukból egy koncerten, és nem kiabálták, hogy „Gyulát a pártba!”.

Ide a Magyar Rádió nagyhatalmú dzsessz-zenei szerkesztőjének, Kiss Imrének a segítségével jutottak el. A zsűri egyik tagja pedig az a világhírű Albert Nicholas volt, aki Louis Armstrong zenekarában is klarinétozott. Az ő támogatásával kapták meg az Európa Klasszis díjat.

Fontos említeni a Drezdai Nemzetközi Dixieland Fesztivált, ahol először 1982-ben jártak Molnár Gyuláék, és ahová még tizenháromszor hívták őket. Amikor az első fellépésükön Garay Márta, aki a zongorista és énekes volt a zenekarban, a koncert zárószámaként megszólalt a jamaikai énekesnő, Millie Small gyerekhangján, elénekelve a My Boy Lollipopot, a háromezer fős közönség felbolydult, állva tapsolt és ünnepelt. (Megjegyzem a stílusok összeérésének egyik jó példája ez a dal, mivel a ska zene egyik első jelentős nótájának tartják. A Molnár Dixielenden túl számtalan, a hetvenes-nyolcvanas években regnáló brit ska zenekar is feldolgozta, többek között a Bad Manners, My Girl Lollipop szöveggel.)

Drezdában a következő években már tíz-, húszezres tömeg várta a szegedi bandát. Annyit érdemes megemlíteni, hogy itt nem Molnár Dixieland, hanem Szeged Oldtimers néven léptek fel. Ezt Kiss Imre javasolta, mert szerinte a németeknek a Molnár szó nem jelent semmit, ráadásul nehezen ejtik ki. Bár vicces félreértést is okozott, mert a műsorvezető egyszer „Szeged Oldtimers aus Budapest” felkiáltással konferálta be a zenekart.

Számtalan keleti fellépés és turné mellett a nyugati kirándulások is egyre megszokottabbá váltak az együttes számára. A banda tán Hollandiában volt a legerősebben jelen, ahol a hetvenes és nyolcvanas években nagyjából harminc nagyszabású dzsesszfesztivált rendeztek évente, nem egyszer száz fellépővel. Túlzás nélkül állítható, hogy Hollandia Európa dixie nagyhatalma volt, és úgy voltak vele, hogy meghívják Keletről Dr. Molnárékat. Kissé kételkedtek ugyan a tudásukban, de úgy voltak vele, hogy biztosan jó gyerekek lehetnek, kell nekik is teret nyújtani. Amikor azonban műsorukkal „lejátszották” a színpadról a többieket, az értő közönségnek leesett az álla. Molnár Gyula virtuóz klarinétjátéka mellett Garay Márta itt is kitett magáért. Amikor ugyanis Ella Fitzgerald hangját utánozva kezdett el énekelni, jött az ujjongás és az állva tapsolás, akárcsak Drezdában.

A kalandozások a nyolcvanas években – némileg átcsúszva a következő évtizedbe –érték el a csúcspontjukat. Akkoriban a Molnár Dixieland Band itthon is évi nyolcvan-száz koncertet adott. Pályafutásuk alatt mintegy ötven alkalommal jártak külföldön, gyakorlatilag az összes szocialista országban, és majd’ mindegyik nyugati államban. Felléptek Németországban, Svédországban, Norvégiában és Belgiumban, Novoszibirszk és Toledo a két legtávolabbi pont, ahová eljutottak.

A szibériai városba egy, a Szovjetunióba szervezett egyhónapos turné keretében kerültek. A magyar Interkoncert és a Szovjet Goszkoncert szervezésében, 1985-ben megvalósuló körutat meglepően profi módon szervezték meg az elvtársak. A zenekart két fiatal kísérte és istápolta, egy magyarul jól beszélő, Galja nevű ukrán színésznő és egy orosz fiú, Vologya, aki tudott angolul. A helyszínek a zenekarvezető visszaemlékezése szerint fenomenálisak voltak. Főként felújított színházakban és kultúrtermekben léptek fel, plüss fotelokkal a nézőtéren, és mindegyik helyszínen Steinway zongora várta őket.

Persze a zenekart szándékosan vihették ezekre a kirakat-helyekre, mert a szovjet kultúra irányítói be akarták bizonyítani, nagy hangsúlyt fektetnek a dolgozó nép kulturális igényeinek kielégítése. Ahogy az akkori szlogen is kifejezte:

„Kultúra jeszty! – Van kultúra!”

A Molnár Dixieland Band vitte magával a hangosítását, többek között a rendkívül értékes Peavey erősítőket, melyeket először féltettek, de minden helyszínre épen és biztonságban érkezett meg a cucc. Kazahsztán, Üzbegisztán és a többi déli szovjet állam nagyvárosaiban léptek fel, mindenhol viszonylag nagy sikerrel, bár adódtak néha félreértések. A program meghirdetése a helyi szervezőkre hárult, és a dixieland zene mibenléte nem mindenkinek volt egyértelmű, így megesett, hogy magyar esztrádműsorként hirdették meg az előadást. A helyi közönség már ismerte például Koós Jánost, aki rendszeresen turnézott arrafelé, így most is valamiféle tánczenére számítottak. Így előfordult, bár ritkán, hogy a koncert végére elszivárogtak a nézők.

Aztán elérkeztek a Novoszibirszkbe, Szibéria kellős közepére. A városról tudni érdemes, hogy mellette építették fel, afféle zöldmezős beruházásként a szovjet tudományos élet központját, Akagyemgorodok néven. Ez egy viszonylag szabad, a tudósoknak teret adó környezet volt, amely saját dzsesszklubbal is rendelkezett.

Molnárék értő hallgatóság előtt zenéltek itt, a hely hangulatát pedig a következő történet is jól példázza. Az előadás után egy rajongó tudós odajött a zenekarhoz és a nála lévő, magyar kiadású Molnár Dixieland Band lemez borítójára kért autogramot. Molnárék erősen elcsodálkoztak, hogy került ez hozzá. Mint kiderült, egy konferencián volt Leningrádban, akkor látta meg egy lemezbolt kirakatában. Ugyanis a KGST-kereskedelem jegyében oda is exportáltak lemezeket.

Érdekes módon Molnáréknak sem Leningrádban, sem pedig Moszkvába nem volt fellépésük. Azonban a zenekar tagjai megfigyelték, hogy az országon belül, ahogy nyugatabbra haladnak, nagyban megváltozik a kép. Egyre nyugatiasabb környezet, egyre több az áru a boltokban, egyre kevesebb a szegénység. A turné befejező két állomása Kijev és Lemberg volt. Ez utóbbiban már a mi Szegedünkhöz hasonló, szecessziós légkör fogadta őket.

Az amerikai Toledo Szeged testvérvárosa, jelentős magyar diaszpórával, így adott volt, hogy előbb-utóbb egy ilyen, európai hírű csapatnak el kell utaznia oda is. Viszont az amerikai turné teljesen más volt, mint a szovjet, itt már nem volt igazi szervezés, nem volt Galja és Vologya. Egy helyi hölgy vállalta a zenekar fogadását, elszállásolását és ellátását. A magyar közösség egymás között elosztotta, hogy ki, mikor, milyen ételt visz a tagoknak. A szállás elég kényelmetlen volt, többek között azért, mert egy eladás alatt álló épületben volt megtalálható, ahol a nyári kánikula ellenére nem működött a klíma. A fellépeseknek nem kultúrházak és színháztermek adtak helyet, hanem ahová épp meg tudták szervezni, legyen az jacht-kikötő vagy templom. A legjobb egy helyi kocsma volt, mely saját dixieland zenekarral is rendelkezett, így hangulatos közös koncert kerekedett azon az estén.

A zenekar mindenhol teljes erőbedobással és lelkesedéssel adta elő repertoárját. Így a turnét pozitív élményként megélve jöttek haza. Főként, hogy a kirándulásnak volt egy megható pillanata. Egy napon – mint anyaországból érkező zenészeket – felkérték őket, hogy a templom lépcsőjén állva, játsszák el a magyar himnuszt.

A kilencvenes évek végére szép lassan alábbhagyott e stílus iránti érdeklődés, így a külföldi turnék is elmaradtak. De ez nem magyarországi jelenség, Hollandiában talán, ha három dzsesszfesztivál maradt, azok is kisebb volumenűek.

Dr. Molnár Gyula viszont, 2025-ben, 81 évesen is szervezi az itthoni fellépéseiket, melyekből csak igen kevés akad évente. Azonban az egy-másfél órás koncertet minden alkalommal aktívan, teljes erőbedobással játssza végig. Életét, zenei pályafutását kereknek érzi. Talán egyetlen hiányérzete maradt, hogy sosem jutottak el az „őshazába”, New Orleansba. Ha ez esetleg bekövetkezne, akkor sem lenne teljes a kép, mivel Garay Márta 2022-ben elhunyt, így ő már csak az égi páholyból nézhetné kollégái sikerét.

Szerző: Magyar Ernő

Nyitókép: Dr. Molnár Gyula archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.