Volt egyszer egy beatkorszak

Bitliszkettő! ‒ Sötétkamra, a rock and roll-idő előhívása (3.)

2022. augusztus 26. - beatkorSzaki

fortepan_23176.jpg
Fényképeket rejtő cipősdobozokban kutatok. Ha kinyitom őket, rám ömlik a múlt ezer emléke, és a sokszor gyűrött, szakadt szélű fotókon megjelenik minden, ami történt, ami fontos volt, vagy annak tűnt. Közöttük, bennük keresem az időt. Nyissuk hát ki a sötétkamra ajtaját, lépjünk be a szentélybe ‒ fixálók és más titokzatos varázsszerek közé ‒, ahol megszülettek, életre keltek ezek a fényképek! Hívjuk elő a rock and roll időt!

„Beatles 2!”  Ez volt a válaszom az énektanárnő kérdésére. Arra, hogy mi leszek, ha egyszer nagy leszek. Amint elült az osztálytársaim harsány hahotázása, Klárika néni felhúzta a szemöldökét: Igen? Akkor mostantól nem vagy tagja a kórusnak. Beszélt még valami olyasmiről, hogy nagyot csalódott bennem, meg hogy ezzel a „hülyezeneimádó” szemlélettel nem sokra fogom vinni az életben, de az igazat megvallva nem igen figyeltem oda. Alig vártam a tanítás végét jelző csengőt, hogy hazarohanjak, és a Tánczenei koktél műsorából magnóra rögzíthessem Lennonéktól, a Lady Madonnát. A felvétel sikerült, viszont örökre bezárult előttem a karéneklés lehetősége. Sőt, a Nyugatról jött új zenét szívből gyűlölő tanárnő ‒ aki „üvöltő dervisek”-nek titulált minden beatzenekart – azzal büntetett, hogy év végén (általános megdöbbenésre) négyesre értékelte az éves munkámat. Jóval később, már aktív zenészként sokszor megkérdezték tőlem, ugye nekem mindig ötösöm volt énekből? Mit mondhattam volna ilyenkor? Persze, kivéve, amikor külön jelentkeztem a hatosért…

fortepan_106544.jpgA haza minden előtt! - karének a miskolci 6. számú Általános Iskolában. Fotó: Fortepan / Hunyady József

Sokszor eszembe jut ez a kis epizód, ami oly jellemző volt a hatvanas évekre, és úgy többnyire az ének-zenei nevelésre. Miközben úton-útfélen lehetett hallani a „Bartók országa vagyunk”-szlogent, és Alaszkától Japánig megismerte a világ a – valóban egyedülálló ‒ Kodály oktatási módszert, addig itthon, a kiemelt zeneiskolákon kívül furcsa kettősség volt megfigyelhető. Egyrészt ment a népdal-műdal vonulatra épített koncepció, azon túl pedig ‒ főleg vidéken ‒ még mindig erősen odafigyeltek rá, hogy a megtanulandó énekek tekintélyes része ideológiailag is szinkronban legyen az akkori egypártrendszerrel. A hatvanas évek végét írtuk. Nevetséges, anakronisztikus helyzet volt, hiszen amíg szovjet mintára készült, idejétmúlt mozgalmi indulókat énekeltettek velünk, addig Bob Dylan, Joan Baez, Simon & Garfunkel, Pete Seeger és a többiek, valóban napi aktualitással bíró társadalmi és politikai dalokkal mozgattak meg százezreket. Ők tényleg nyitogatták a világ békeszerető fiataljainak a szemét. Természetesen itthon is akadtak nyitott tanárok, akik megérezték az idők szavát. Irigykedve hallgattam az utcabeli haveromtól, hogy egy fiatal, új énektanárt kaptak, aki ‒képzeljem el! ‒, a dzsesszről és a beatről is szokott beszélni az órákon. Legutóbb Aretha Franklin- meg Rolling Stones-lemezt hallgattak! Nálunk, Miskolcon. Őrület!

Persze, az írás elején idézett „bitliszkettő” kijelentés komoly volt. A kórusból való „kiűzetés” után még inkább. Eljött a hangszerválasztás ideje, és rögtön szembesülnöm kellett azzal, hogy bár a beatzene legfontosabb instrumentuma egyértelműen a gitár (pontosabban: a GITÁR), nem tudom miért, de valahogy húzódoztam tőle. Alighanem azon ritka hazai rock/blues-zenészek egyike vagyok, akik a mai napig sem képesek néhány akkordnál többet tisztességesen lefogni a hangszeren, gitártudásom valahol megállt A börtön ablakában és A felkelő nap háza című örökbecsű opuszok tábortűzszerű előadásában. A basszusgitáron kevésnek találtam a négy húrt (ha tudtam volna, hogy idővel sokkal több is lehetséges lesz, de ugyebár a HA, mint olyan, a zenében sem focizik), a zongorán túl soknak a billentyűt, a fuvoláról pedig csak annyit tudtam, haránt helyzetben az egyik oldal felé fújják, de hogy melyik felé, azt már nem.

Az ugye megvan, amikor apuka bemegy a zeneiskolába, és érdeklődik, melyik hangszeren tudna a gyermeke leghamarabb megtanulni. ‒ Zongora? Az nagyon nehéz hangszer, húsz év.  Nem jó. – Hegedű? Bizony az sem könnyű, tizenöt év. ‒ Valamelyik fúvós? Azok sem egyszerűek, legalább tíz év. Apuka megtörli a homlokát. – Dob?  Üljön le, meg lehet várni!

ferm_1969_miskolc-avas_promo1_kornyeiattila_schwarczandras_karacsonyjanos_drimalistvan_kornyeicsaba_1.jpgA Ferm zenekar Miskolcon, az Avasi-kilátó lábánál. Forrás: Drimál István archívuma

Nos, a viccet ugyan nem ismertem, viszont elsőre dobos szerettem volna lenni. Megkönnyítette a döntést, hogy a nagyobbik nővérem barátjának zenekara, a Miskolcon világhírű Watkins – akik a város első ifjúsági parkjának becézett Panoráma sörözőben főállásban is játszottak egy ideig az Avasi-kilátó lábánál ‒ a házunk manzárdszobájában próbált. Régen elhunyt dobosuk, Mazsi, ha tudta volna, hány órán át nyúztam-püföltem jobb sorsra érdemes felszerelését, a házbeliek legnagyobb szörnyülködésére. Aztán az eltört, eltűnt dobverőkből csak rájött, hogy valaki garázdálkodik a hangszere körül, és kizárásos alapon beazonosított mint elkövetőt. Nagydarab, megértő mackó volt. Nem zűrözött (meg, ugye nálunk is próbáltak), hanem nekiállt megmutatni a legszükségesebbeket: kéztartás, ütőfogás, papamama, egyesével-kettesével, stb. Megyegetett is, aránylag egész jól, amikor beütött a krach. A zenekar talált jobb próbahelyet, ahol viszont engem már nem illetett meg a „Juditöccseakiscsávó, hagy zörögjön” előjog, ott maradtam egymagam az üres szobában, saját dobfelszerelésről meg álmodni sem mertem. Pedig, szegény beatipari tanonc-jelölt azzal főz, ami van. Iskolai ünnepélyek, tömegsport megmozdulások alkalmával fontos szerepet kap(ott) a menet elején, közvetlenül a tamburmajor mögött menetelő emberke, aki a nyakába akasztott dobot ütemesen verve adta meg a felvonulók számára a tempót. Ez voltam én, beatzenészi karrier helyett verhettem a pergődobot, meg a port. Feladni? Na, azt azért nem!

fortepan_58454.jpgÚttörők a veszprémi Óváros téren. Fotó: Fortepan / Nagy Gyula.

Miskolcon abban az időben rengeteg helyen lehetett beatzenét hallgatni, bár inkább táncoltak rá a fiatalok. Hétvégenként „megyünk rázni”, „gurulunk csörögni” felkiáltással indultak/indultunk neki a buliknak. Művelődési házakba, üzemi rendezvényekre mentünk. Oda, ahol az üdítőitalokon kívül „természetesen” legfeljebb sört csapoltak hivatalosan, de aki ismerte a dörgést, főleg a pult mögött lévőket, annak némi felárért belecsusszant egy-egy feles ‒ rum, kommersz cseresznye, barack is. Aminek gyakran meg is lett az eredménye, vagy inkább a hatása: az italtól megizmosodott tudatú legények vélt vagy valós sérelmeiket, szerelmi csalódásaikat az udvarokban, mellékhelyiségekben rendezték le. Irtózatos mennyiségű sörös- és pofonládák cseréltek gazdát, olykor-olykor odabent a táncparkett is küzdőtérré vált, ilyenkor a főrendező két karjával kaszálva jelezte a zenekarnak, hogy állj!

A lányok sikongattak, néhány vétlenül odakeveredő közülük is kapott a pofonokból, meg azok is, akik „itt nem lesz verekedés” felkiáltással mentek be porondra. A küzdelemben érintett felek innen-onnan erősítést kaptak, ment a matek rendesen, amíg vagy győzött az egyik csapat, vagy megegyeztek a döntetlenben az elfáradt harcosok.

Igazán brutális, maradandó sérüléseket okozó verekedések azért nem igen voltak, működött a csibészetikett: a földre került, magát megadó ellenfelet nem bántjuk! A fiúk leporolták a ruhájukat, rágyújtottak, ittak egyet a nagy ijedtségre és mentek vissza táncolni. Folytatódott minden, mintha mi sem történt volna. Egymással szemben, egysoros vonalban álltak fel a fiatalok a terem két oldalán: itt a lányok, ott a fiúk, a zenekar rákezdte és újra is indult a buli. Shake, shake, shake, záróráig, egészen este nyolcig. Esetleg kilencig. Az egyik buliból hazafelé gyalogolva csak úgy spontán, a zenei élmények hatására, plusz némi alkoholtól felbátorodva kijelentettem, hogy a „gitáros gyerek nem jól dzsanelta”, és rákezdtem a Creedence Clearwater Revivaltől a Bad Moon Risingra. Megálltak a haverok. Azta, öcsém, de baró, miért nem énekelsz? Hoppá, másnap már úgy keltem fel, hogy…

Folyt. köv.!

Szerző: Völgyi Béla Tibor

Nyitókép: Fortepan / Fortepan

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr3217909117

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása