1973-ban nemcsak a legendássá vált júniusi Diósgyőri (pop)fesztivál hozta lázba a fiatalokat Miskolcon, hanem a november első hétvégéjén, a sportcsarnokban megtartott „Szuper koncert” is, amin négy ismert és népszerű magyar zenekar lépett fel. A felfokozott érdeklődés nem véletlen, hiszen a fővároson kívül ritka alkalom volt egyidőben látni és hallani a hazai progresszív és dzsessz-rock vezérhajóit, a Minit és a Syriust, ráadásul amiatt is „történelmi eseménynek” számított a koncert, hogy ezt megelőzően nem volt még ilyen jellegű megmozdulás ezen a helyen.

Meseszerűnek tűnt, hogy a sokáig mostohagyereknek számító rockzene is betehette lábát az 1970-ben az I. Junior ökölvívó EB-vel megnyitott Miskolc Városi Sportcsarnok, alapvetően nem könnyűzenei eseményekre tervezett szentélyébe. Addig is voltak kisebb-nagyobb, nem sporthoz köthető rendezvények a falakon belül, így a Ki mit tud? selejtezőjét is itt tartották, de rockkoncertet ezen a helyen kevesen mertek elképzelni akkoriban. Az intézményt vezető Menyhért Lászlóról közismert volt, nem az a „bólogatójános”, aki gondolkodás nélkül teljesít minden felülről érkezett ukázt, hanem karakán direktor, aki egyfelől tudott nemet mondani, másrészt nyitott volt az új kezdeményezésekre is. Regnálása alatt egy sor, újdonságszámba menő sporteseménynek adott otthon az épület, mint mondjuk az FTC sikerével zárult legelső Képes Sport teremfutball torna, vagy itt debütált Magyarországon ‒ a világbajnok Pospisil fivérek közreműködésével ‒ a kerékpáros-futball is. Ám a rockkedvelők számára a novemberi szuperkoncert volt a legnagyobb ajándék, aminek megrendezésében alighanem szerepet játszhattak az intézményvezető tizenéves, rockimádó fiai is.

A Magyar Televízió Ki mit tud? című vetélkedőjének elődöntője Miskolcon 1972. május 4-én, Stereo együttes, az énekes Csepregi Éva. Fotó: Fortepan / Rádió és Televízió Újság

A ’73-as év egyértelműen „A” júniusi Popfesztiválról szólt Miskolcon, de a nyár gyorsan elmúlt és már nagyon ki voltunk éhezve egy újabb nagyszabású bulira, így nem kis örömmel pillantottuk meg október közepén az első koncertre invitáló plakátokat. Olyan márkás nevek szerepeltek rajta, mint a Syrius, Mini, Apostol és Tolcsvay. Utóbbi ugyan kakukktojásnak tűnt a három másik, döntő részben progresszív, dzsessz-rock mellett elkötelezett zenekar társaságában, de „virágozzék minden virág” alapon a folk-rock virággyerekeit sem illik kifütyülni – gondoltuk.

Nem is volt rá alkalom.

Ugyanis, amint elfoglaltuk a küzdőtérre kitett székeket az első ‒ és az este folyamán nem utolsó ‒ meglepetéseként nem akusztikus gitárerdő, netán Tolcsvay Béla, sokdioptriás szemüvege és hatalmas bajusza mögül előbukkanó arcának látványa uralta a nagyszínpadot, hanem egy számunkra újszerűnek ható óriási méretű dobcucc. A cájg átlátszó volt, egyesek azonnal el is nevezték „üvegdobnak”, ami persze nem igaz, de ettől még a tekintetekben ott maradt a csodálkozás. Ezt pedig csak fokozta egy tekintélyes méretű Hammond orgona, ami Tolcsvay-koncertekről nem igazán volt ismerős, úgyhogy egyre kíváncsibbak lettünk, mi lesz itt?  Mi következik? Aztán előkerült egy műsorvezető, és közölte a nagyérdeművel: Tolcsvayék nem tudtak eljönni (naná, hiszen ekkor már javában folytak a tárgyalások a Fonográf együttes létrehozásáról, amiben Tolcsvayék érintettek voltak felerészt – csak mi még akkor ezt nem tudtuk), viszont van szerencséje bejelenteni Magyarország legfrissebb szupergruppját, a Skorpiót! Általános ledöbbenés fogadta a bejelentést. Egyrészt, már mindenki kíváncsi volt Frenreisz Karesz eddig csak hírből és rádióból ismert új csapatára, másik oldalról viszont a Mini-fanokban erősen dolgozott a tüske, amit Papp Gyuszi szúrt a szívekbe, amikor az év elején hűtlenül elhagyta a „Gőzöst”.

Frenreisz Károly 1972-ben, még a Locomotiv GT tagjaként. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Mielőtt azonban bárki elkezdhetett volna „árulózni”, berontott a banda. A Karesz védjegyévé vált üdvözlő mondat ‒ „Jóóóóóestét kívánok, Hölgyeim és Uraim, színpadon a Skorpióóó!” ‒ után fergeteges tempóban zúdult ránk a vérbeli hard-rock. A letaglózó tempójú nyitószám, A rohanás után sorban jöttek az első album dalai szinte szünet nélkül, és a kezdetben fanyalgók azon kapták magukat, hogy egy idő után kezük-lábuk önkéntelenül is a zene ütemére jár. A Miért kell elfeledni mélabús lassújára az érzékenyebb lelkületűek elmorzsoltak néhány könnycseppet, hogy aztán a következő dalban rácsodálkozzanak, lehet ‒ ráadásul milyen jól ‒ énekelni a dobok mögül is, mint ahogy ezt Fekete Gabi teszi. Papp Gyuszinak is hamar megbocsájtottunk, mert akkora szólót tolt a Minden nap megtörténhet velem alatt, hogy többen John Lordot kezdték el emlegetni mellettem.

Persze az „olaszos vonalvezetésű” (így mondták) Szűcs Totya, a lányok kedvence is odatette magát rendesen. És, ugye Karesz, a „nyershúsevő”, az all-round zenészek prototípusa, a színpadra született zseni, a show-t végig kézben tartó eredeti egyéniség. A Gershwin-feldolgozással, (Rhapsody in Blue) a legkényesebbek zenei igények is kielégítve, a Szevasz, haver meg – nos, zárószámnak éppen megfelelt.

Túl sok időnk nem maradt gyorsértékelésre, mert rövid beállást követően a kisebbik színpadon indított is a Syrius. Csak, nem „AZ” a Syrius, és ez bizony nem kis csalódást okozott. Pataki Laci még az orgona mellett csücsült, és káprázatos improvizációkat mutatott be, Veszelinov Andris is szorgalmasan püfölte a bőröket, de „Boss” Baronits mellett új arcok kerültek a frontvonalba. Hol van Orszáczky Jackie, hol van Ráduly Misi? Körbenéztünk, de ugyanolyan értetlen arcok néztek vissza ránk, senki sem tudta az igazságot. Nem tudtok, hogy ez a két korszakos egyéniség elunva a mellőzöttséget meg a hazai hivatalok packázásait, az értelmetlen harcba belefáradva idegen földön képzelték el jövőjüket, ezért nemcsak a Syriusból távoztak, de az országból is. Elvesztettük őket, nélkülük pedig sosem lett már olyan a zenekar, amilyen előtte volt.

A Syrius együttes tagjai az 1973-as Diósgyőri popfesztiválon. Balról:: Baronits Zsolt, Pataki László, Tátrai Tibor. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás.

Egy maximális mesterségbeli tudással rendelkező együttes szólalt meg a színpadon, de semmi plusz, amivel egy produkció többé válhat, amitől nem egyszerűen „Jó” lesz, hanem a „Lelkedet megérintően jó”! És ez nem mindegy. Akik egyszer is hallották a klasszikus, „ausztrál” Syriust (vagy azt a felállást, amikor Tátraival bővült ki a csapat), azok számára ez a novemberi este ott a sportcsarnok csengő-bongó arénájában nagyon kevés volt ‒ bántóan kevés.

A mérsékelt siker és udvariasan halk tapsok után ez számukra sem lehetett kérdés.

Ezután épp csak sikerült ledönteni némi hangulatfokozót, a másik színpadon ugrásra készen állt a Mini, a másik olyan zenekar, amelyikre igazán vártunk. A meglepetés itt sem maradt el, hiszen abban az évben már a harmadik összeállításban láthattuk őket Miskolcon. Ádi, a Török, (aki örök időkre örök!) az elmaradhatatlan fuvolájával, a ritmusszekció – Nagyi és Nemecsek) is változatlan, de ki lesz a billentyűs, miután januárban Gyuszkó, a nyár végén pedig a helyére lépő Gallusz is kiesett a csapatból? És hol a billentyű? Mert az nem volt a színpadon, de nem is lett, mert Ádi visszatért a régi balatoni hippi időket idéző felláshoz, és orgona helyett újra gitár(os)ra váltott, annyi különbséggel, hogy a gyerekkori barát, Závodi Janó helyett a Syriusból éppen távozó, sportnyelven szólva, szabadon igazolható Tátrai Tibi pengette a hathúrost.

A műsoron érezhető volt, hogy rövid idő alatt kellett összerakni, és túl sokat nem próbáltak koncert előtt a fiúk, de hát az ő szintjükön így is fölényes biztonsággal abszolválták a bulit. Az Asztalhoz leültemmel azonnal megalapozták a hangulatot, a badacsonyi forró éjszakák, nagy borozások utáni hajnali fürdőzések emléke azokat is megfogta, akik talán sosem találkoztak ezzel. Majd jött az Apák és fiúk, Ádi és Tibusz közös balladája ‒ a szívbe markoló, filozofikus emelkedettségű szöveggel, Tátrai velőtrázó, sikolyokat előcsalogató gitárszólójával és a katartikus befejezéssel. Aztán a kihagyhatatlan Gőzhajó, parádés hangszerszólókkal, csúcspontján az élete legjobb formájában lévő Nemecsek elképesztő dobszólója, a Mini-koncertek rituáléjának megfelelően, a szájból induló hosszú fújtató-csővel változtatva a dobok hangját.

Hangulat a tetőfokon, de még nem volt vége az amúgy nem túl hosszú programnak, befejezésül felcsendült a Vissza a városba is. Kicsit furcsa volt egy éven belül a harmadik összeállításban, a dal harmadik verziót hallani ‒ ugyanaz szólt, de mégis más. Ádám az Ősi Erő hangján szólt hozzánk, hívott magához, hogy vele együtt mi is átnézhessünk a tegnapon túl. Messze, ó, messze visz az út! Vége. Egy haverom apró kazettásmagnójával felvette ezt a harminchat percnyi zenecsodát, és még sokszor visszahallgatta ezt a felejthetetlen koncertet.

A szerző kockás kabátban, és trapézszárú bársonynadrágban a Miskolci Sportcsarnok épülete előtt.

Mi jöhetett még? Az Apostol, meg a jóféle dzsessz-rock, Blood, Sweat & Tears meg hasonlók. A szünet igen hosszúra nyúlt, a büfé készlete is fogyott, de megvártuk. Nem kellett volna. Lehet, valaki rosszul tájékoztatta őket, de a fiúk táncikálós műsorral készültek, miközben az egyre jobban fáradó, fogyatkozó, de kitartó közönség egészen mást várt tőlük. A cérna akkor szakadt el, amikor ez a kiváló képességű muzsikusokból álló banda rákezdett Elton John aktuális slágerére. A Crocodile Rock volt aznap az utolsó szám, amit félig még meghallgattunk. Kifelé menet valaki azt találta mondani, jól jegyezzük meg ezt a napot. Lehet, hogy ez volt az első ilyen koncert a miskolci sportcsarnokban, de az enervált Syriust, és a könnyebb út felé kacsingató Apostolt elnézve, most kezdődik el a hazai progresszív zene és a dzsessz-rock lassú kivéreztetése. Kemény jóslat volt. A Syrius néhány évig vegetált, majd sorozatos tagcserék után végleg eltűnt, az Apostol a boldogságtól nehéz búcsút vett és dzsessz-rockról slágerre váltott. A Mini viszont ötvenöt éven át, Török Ádám haláláig, töretlenül a saját útján maradt!  

Szerző: Völgyi Béla Tibor

Nyitókép: A Miskolci Sportcsarnok 2011-ben.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.