A zenekarok tagjai gyakran hasonlítják közösségüket egy családhoz, hiszen sokkal több időt töltenek egymás társaságában próbákkal, utazással, koncertekkel, lemezfelvételekkel, mint a családtagjaikkal.
A csoportdinamika kijelöli, ki kivel van jóban, kit tud elviselni szobatársként vagy éppen ki az, akit nem. Ki horkol, kinek büdös a lába, ki dohányzik, ki nagy csajozó, ki szereti az alkoholt, és így tovább. A zenekar és a csapat, a technikusok és segítők mindent tudnak egymásról. Sokszor jóval többet is, mint azt bármelyikük szeretné.
Milyen összetevők elengedhetetlenek ahhoz, hogy egy zenekar megalakuljon, működjön, befusson és sikeres maradjon? Elsősorban elkötelezett tagok kellenek. Akik hisznek abban, hogy sikeresek lesznek és van erejük átjutni a rengeteg akadályon. Kell zenei tudás, jó, ha akad tehetség, rátermettség, érzék. Szükség van egyre jobb hangszerekre, berendezésekre és szállítóeszközökre. Emberekre, akikben megbíznak, akik segítenek és mindezt működtetik. Kapcsolatokra és temérdek pénzre. És a legfontosabb: rajongókra!
Mi az, ami mindezt keretbe foglalja és összetartja? A próbaterem. Az otthon. Ahonnan elindul és ahova hazatér a zenekar. Otthon és haza. Az otthon az, ahol otthon érzed magad. Bármilyen kicsi, hideg vagy éppen elviselhetetlenül forró és még az erősítők is fűtenek, de te becsukott szemmel is tudod, hol van a villanykapcsoló és a kiégett villanykörte ellenére is pontosan beletalálsz a vécécsészébe.
Az Edda Műveknek a miskolci Béla utca 5. volt az otthona három évig. A három legfontosabb évig. Mert amíg Attis a fővárosban kavart, addig Slamó megírt három lemeznyi zenét és szöveget, amit Zsöci és Talfi, a két képzett zenész késszé formált, Buksi pedig rácsapta a lüktetést a bordó Premier dobjával, később Tüsi tette ezt a Gretsch cuccával…
Közben Zsöci Mama, Irénke néni főzött a sáskahadnak, vagy, ha nem volt ideje, bekészített több tálcányi szendvicset. A legendás 1981-es Edda Művek‒Új Skorpió turné alatt Frenreisz Karesz is így köszönt be a Béla utcába: „Szia Zsöci Mama, mit főztél?” És emelgette a fedőket, hogy beletunkoljon a szaftba. De szinte az egész hazai zenei szakma megfordult itt.
Egy szociológiai tanulmány arról értekezett, hogy minél hangsúlyosabb egy városban a nehézipar jelenléte, annál keményebb zenéket szeretnek az ott élő fiatalok. Elég, ha csak az angliai Birminghamre gondolunk: onnan indult a Black Sabbath, oda gyökerezik a fél Led Zeppelin és a komplett korai Judas Priest.
Nekünk az Acélváros az Edda Műveket adta. És a követőiket, hiszen számtalan országos hírű csapat indult Miskolcról. Nem véletlenül tartott fenn évekig klubot itt a P. Mobil, dalt is írtak a városról, ami ma is elhangzik szinte mindegyik koncertjükön. Az összes fővárosi zenekar rendszeresen járt ide. Itt rendezték 1973. június 10-én az első hazai popfesztivált. Miskolcon koncertezni napjainkban is rang és kihívás.
Mert a hazai közönség nem nyalóka.
Bokor Attila, a Color dobosa mesélte nekem, hogy amikor hazaköltözött Amerikából, egy benzinkúton éjszaka összefutott Pataky Attilával, aki magához ölelte és azt mondta: „Emlékszel, Attilám, milyen nehéz volt?” A debreceni Color 1977-ben megnyerte a Ki mit tud? verseny zenekari kategóriáját és a Metronóm ’77 fesztiválon ezüstérmesek lettek. De amit az Edda Művek művelt 1978-tól, az példátlan a hazai rockéletben! Úgy történt meg az őrségváltás, hogy nem bántottak senkit: a közönség emelte magasra a csapatot és tartja ott azóta is. Hiába volt a lekezelés, a gáncsolás és a rosszindulat. Érezte már valaki vidékiként a fővárosban, hogy például a tájszólása miatt kinevetik? Kínos. Nem annak kellene feszengeni, akin röhögnek…
Itt a helye, itt és most, hogy az összes vidéki zenekar nevében köszönetet mondjak. Mert az Edda Művek adott hitet és erőt például négy soproni srácnak, akik rongyosra hallgatták az Edda Művek lemezeit és eltökélték, hogy ők is véghez viszik. Négyszáz kilométerre Miskolctól. És sikerült. Ez a Moby Dick.
Még néhány szó a vidékiségről: ha bármikor, akár tini rajongóként, akár később kollégaként kopogtunk be az Edda Művek öltözőjébe, ugyanazzal a közvetlenséggel fogadtak minket, ahogy hajdanán. Gyertek át, egyetek-igyatok, hogy vagytok? Ha találkozunk, ma is mindig megöleljük egymást például Zsöcivel, aki már 1980-ban példakép volt a fazonjával és a hangszerével és most is mindig szakít pár percet, hogy beszélgessünk, bárhol, bármikor találkozunk. Mert ilyen maradt! És a többiek is.
Az Edda Műveknek a Béla utcai próbateremben az otthona. Edda Művek Miskolc, ahogy Pataky Attila ma is minden koncerten többször elmondja.
Szerző: Rozsonits Tamás
Nyitókép: Fortepan / Kanyó Béla
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
