A pult beszögellésénél vetette meg a hátát, tehát nem a falnál, éppen szemben állva mindenkivel, miközben a javukat akarta, s nyakában egy gitárral lázasan gondolkodott, hogy mi illik most ide. A körmendi Bástya Presszó – vagy, ahogy a helyiek nevezték a Bastille – csurig, pedig senki nem mondta, hogy itt lesz Cseh Tamás, bár sejteni lehetett, a közeli Kőszegen koncertezett aznap és ilyenkor mindig felhőket kavar, viharos szelet, s jönnek vele az övéi, mint egy hógörgeteg. A hívei, a katonái, a tisztjei, az egyszerű bakák és a fehér babák.

A kinti részen, a söntésben, a háta mögött Böbe baba trappol a pulthoz és adja ki a vigasztalásokat, ebben tehát hasonlít az Énekeshez. Aki megértőn mosolyog, kicsikét hunyorítva kacsint az őt bámulókra, de nem úgy, mint mindenki nevelőapja, a „paprikáskrumplis”, aki elvárt valamit cserébe a zsíros cupákokért, a lehetőségért, hogy senki nem hal éhen, hogy teljesnek mondott az osztály létszáma, amivel lelkiismeretesen foglalkoznak, olykor az elvártnál és reméltnél is lelkiismeretesebben, talán éppen valaki most is jegyzetel. Fejben biztosan. Fejben tartják az ilyeneket és eszük az nincs hozzá, de fejben ott a lista maradéktalanul.

A belső helyiség asztalainál csillogó szemű fiatalok ülnek, olyan a csacsogó szeretetük Tamásnak, mint a hűs habok. Itt vannak a kőszegi lovász lányok, itt van Zápor, Szürke Szellő és Fénylő Harmat is. Duruzsolnak, nézzétek, milyen jól áll neki az a mélykék tengerész pulóver. A fiúk vagy lefejelnék, vagy hasonlítanának rá, de pontosan tudják, hogy hasonlítani az égből beesőkre nem lehet, legföljebb kicsit átfényleni tőlük. Így marad a lefejelés, de csak önmagukat. ‒ Nem azt ígérted, hogy kevesebbet iszol ‒ szólal meg valaki a szemközti széken, ami nem nyikorog, tehát helyette, ezek stabil, vaskeretes bőrülések. Könnyű megülni. De a harcosfélék inkább állva harcolnak, állva meghalni a férfidolog, mint tudjuk a savanyú dunyhák között méltatlanul hánykolódó Petőfi óta.

„Négy napja már, hogy nem ettünk, és Lee Van Cleef csak ennyit szólt…” csap a húrok közé Cseh Tamás és hejjegni kezd, és minden olyan más lesz. Az is, amiről sosem hittük volna, hogy lehet még más. Aztán a hirtelen megízlelt szabadságérzéstől, hogy mégis lehet, mindenki hejjegni kezd: „Hej, hejhejhej, hejhej hej!”

Lee ilyen fiú.

Hirtelen óriási igény támad a vigasztaló szavak után a velük egyenértékű italokra. Böbe fárad, Jani, a férje besegít, feneketlen kút, nagy lehet a baj, ha ekkora örvényt kavar néhány ellenálló, szembeszél mondat:

„Oregonban, hogy vállon lőtték – bár látszott rajta, hogy fél nagyon –, csak ennyit szólt: Hej, hejhejhej, hejhejhej! Lee ilyen fiú. Egy utcasarkon megdögleni, hogy előreküldesz négy másikat, ilyet csak Lee tudott.”

A belső helyiségben néhányan fölállnak, nyaknyújtózva, lányok mosolya fölé magasodva, a söntésben páran közelebb lépnek a dalhoz és a dalászhoz, a fáradtan is szép arcú irritátorhoz. Igyál valamit velünk Tomi! Hessegető biccentés a válasz, imitt sértődés, ugye megmondtam kezdetű megkérdőjelezések, amihez furcsán, ámde valódi szándék nélkül igazodik a dal is.

„Északra iszkoltunk, mint a beteg kutyák, egy lucskos telet csak átvacogni, hej, hejhejhej, hejhejhej, négy beteg kutya. Egy utcasarkon ácsorogtunk, amikor karomba markolt és azt mondta Dick: Hej, hejhejhej, hejhejhej. Nézd! Ugye, Lee az ott?! Fényképész lett, az járta róla. nevettünk, ha ez szóba jött: Hej, hejhejhej, hejhejhej. Nem, ez nem lehet Lee! Utánaszóltunk, de elsietett. Sose felejtem azt a csinos zakót…”

Megy a találgatás, hogy a dalvégi mosoly akkor most cinkos, vagy cinikus? Megfejteni a megfejthetetlent? Mivégre? Hát megvigasztalt, nem? Reményt adott, igen! Ja, hogy megoldást nem? Harcolj meg érte, Édesem!

A csacsogás odabent az idő múlásával és a túlélő italok fogyásával avasodni kezd. Még nem láttam zakóban. Nem is fogod. Pláne olyanban nem, amin hovatartozó kitűző van. Hacsak nem indián. Síksági. Lakota. Füst a szemében.

A szemem tele füsttel, odalépek, megöleljük egymást, mutatok valamit a nyitott ajtón túl, ahol megütközik a kitóduló füst a befelé igyekvő szerényen villódzó csillagok fényével. Aztán a fülébe súgom:

„Tamás, a taxi, nézd bent áll, ez a taxi visz egyenest Budapestre a Bartók huszonötbe. Tamás, tűrd fel a gallért!...”

Nem szól semmit, csinos zakója későbbi időkben sem nagyon lett, legföljebb néhanap. Az ajtóban még megáll, mosolyogva visszaint, jó éjszaka volt.

„Egy dühödt angyal az égből, a földről a tengerbe szaladt.”

Szerző: Fodor Sándor

Nyitókép: A szerző archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.