A Kádár-korszak második felében a lemezkiadás és -gyártás könnyűipari sikersztori volt. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat berkein belül az idén ötven éve alapított Dorogi Hanglemezgyár mintegy két évtizedes fennállása alatt, nagyjából hetvenmillió hanghordozót – kis- és nagylemezt – készített. A Volt egyszer egy beatkorszak szerzőivel az évforduló alkalmával egy kirándulást szerveztünk, megnézni, mi maradt az egykori üzemből. Idegenvezetőnk az a Szentgyörgyi Pál volt, aki az első pillanattól az utolsóig részese volt a cég életének, először karbantartóként, később pedig telephelyvezetőként. Valamikor 1995-96 tájékán pedig ő tette rá a lakatot a bezárt gyárra.

Korunkban a coming of age sztorik vagy magyar változatban felnövéstörténetek kifejezetten divatosnak számítanak, legyen szó zsánerfilmekről és -sorozatokról (Állj mellém!, Az, A Legyek Ura-sorozat) vagy szerzői drámákról (Eufória, Sráckor, Lady Bird). Ennek a történettípusnak van hagyománya a magyar filmtörténetben is Szabó István Apájától és Gaál István Sodrásbanjától a kortárs Larryig (Bernáth Szilárd) és a Fekete pontig (Szimler Bálint).

A Kádár-korban egy kezdő zenekarnak nem sok lehetősége volt komoly cuccot összeállítani. Hangszerek, hangosítás, kiegészítők, mind-mind befektetést kívántak, mely egy akkori átlag fiatal számára nem volt könnyen megoldható.

Benkő Róbert 1969 elején került az akkor már öt éve működő, eredetileg Phantoms nevet viselő Non-Stop együttesbe, amelyben számos, a későbbiekben országosan ismert zenész, így Somló Tamás, Victor Máté vagy Závodi János is játszott. A zenekar többször fellépett országosan ismert sztárzenekarok előtt, folyamatosan járták az országot, sikerrel szerepeltek több táncdalfesztiválon, az 1971-esen a Lélegző furcsa hajnalon című dallal második helyezést értek el, azonban sajnos nem kaptak lehetőséget nagylemez készítésére. Benkő 1973-ban kikerült a zenekarból, ám ekkor már egyébként is a dzsessz felé fordult a zenei érdeklődése. Most a kezdeti évekről, az első stúdiózásról, a Kexről mesélt nekünk, és arról is, hogy miként haverkodtak össze az Omega tagjaival. Mit jelentett a zenekaron belül a vérstáb és mi a baj a tánczenével? Ez is kiderül.

A lengyel könnyűzene képviselőinek az ötvenes években megkezdett magyarországi országjárását folytatva eljutottunk a hetvenes évekig, amikor továbbra is érkeztek hozzánk Lengyelországban népszerű formációk, de nálunk valahogy kevés zenekar produkciója érte el a rajongók és a sajtó ingerküszöbét.

Blaskovics László a hódmezővárosi zenei élet fontos alakja. Már a zeneiskolában fúvószenekarban játszott, ebből lett a Blaskó Dixieland. Bármerre járt is az országban, mindig talált a zenéléshez társakat. Miért tiltotta ki a zenekarát az igazgatónő a gimiből? Kitől kapták kölcsön a triciklivel szállított hangszereket, mi volt Varga Miklós beceneve a Grog zenekar énekeseként és miként működtek együtt a Molnár Dixieland Banddel? Ezekről is beszélgettünk vele.

A Kádár-korban, Szegeden működő zenekarokról szóló írásom első részét azzal zártam, hogy a diszkó megjelenése okozott némi zavart a zenekarok életében, az élőzene konkurenciát kapott. Így aztán néhányan úgy döntöttek, hogy „élő” diszkót csinálnak. Több nevenincs együttes jelentkezett ekkor, kifejezetten diszkó stílusban. Azonban ezek közül kiemelkedett a Fanti zenekar, amely korábbi beat- és rockzenét játszó tagokkal állt fel. Ők nem saját dalokat játszottak, hanem ismert diszkó-világslágerek előadásával táncoltatták meg a szórakozni vágyó közönséget. Ezt általában művelődési házakban, vagy valamilyen vállalati klubban tették.

Patek Levente a marosvásárhelyi rockkultúra fontos tanúja és résztvevője. Mesélt nekünk a lemezjátszóról, amit az angyal hozott, a villanyoltás utáni vadulásokról és arról, hogy milyen dalokat adott elő Zalatnay Sarolta a csodaszép, szecessziós Kultúrpalota vendégeként.

A Csehszlovákiában kiadott magyar nyelvű Új Ifjúság 1973. áprilisi 24-ei számában az Omega tagjainak véleménye olvasható a többi szocialista országban tevékenykedő zenekarok magyarországi ismertségéről, népszerűségéről.

Hazánk Budapest-központúsága közismert. Természetesen igaz volt ez a Kádár-korszakban is a könnyűzenére és a kultúra egyéb területeire. Pedig a vidéki nagyvárosokban számtalan zenekar működött, még ha közülük csak kevesen jutottak el az országos hírnévig.