Blaskovics László a hódmezővárosi zenei élet fontos alakja. Már a zeneiskolában fúvószenekarban játszott, ebből lett a Blaskó Dixieland. Bármerre járt is az országban, mindig talált a zenéléshez társakat. Miért tiltotta ki a zenekarát az igazgatónő a gimiből? Kitől kapták kölcsön a triciklivel szállított hangszereket, mi volt Varga Miklós beceneve a Grog zenekar énekeseként és miként működtek együtt a Molnár Dixieland Banddel? Ezekről is beszélgettünk vele.
Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével? Gyerekként milyen zenei hatások értek?
1957. december 4-én születtem Hódmezővásárhelyen. Amatőr szinten nagyon sokan zenéltek a családból, szerettek énekelni. Édesapám elektrotechnikus volt. Most is előttem van, hogy milyen operaáriákat énekelt otthon. Amikor nyugdíjba ment, elkezdett kántorkodni Albertirsán, ugyanis ott volt az utolsó munkahelye. Egész jól megtanult orgonán játszani. Amikor a legjobban be volt fogva, akkor három faluban kántorkodott. A húgom zenetanárként ment nyugdíjba. A polgári foglalkozásom szerint én is trombitatanár vagyok, de az életem során nem ezzel foglalkoztam.
Mikor jött a zenekar alapításának ötlete? Miért pont a dixieland stílust választottátok?
A zenei általános elvégzése után a vásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumba jártam. A gimiben tanult egy pesti fiú, Göbölyös László, akinek diplomaták voltak a szülei. Tudott hozni egy csomó olyan lemezt, amikhez egyszerű földi halandók itt, Magyarországon, nem juthattak hozzá. Mi 15–16 éves korunkban olyan zenéket hallgattunk, hogy Miles Davis, a Weather Report vagy Chick Corea. Kaptam kölcsön Göbölyös Lacitól egy Louis Armstrong-lemezt, amit felvettem magnóra. Fül után elkezdtem tanulni azokat a számokat is.
Amikor elsős gimnazista voltam, volt egy rockzenekarunk. Ezzel az együttessel a kollégiumban játszottunk, ahol nagy őrjöngés volt erre a zenére. Akkor még ez nagyon újnak számított, hogy ott játszott egy rockzenekar. Az akkori igazgatónő, „Manyó”, kitiltott bennünket. Saját szerelésünk nem volt, azt a Nevada basszusgitárosa, Takátsy Sándor „Giovanni” adta kölcsön úgy, hogy egy triciklivel hoztuk el a házától a kollégiumig. Volt, hogy Steiner Béla bácsi, a gimnázium énektanára a kórussal olyan darabokat adott elő, mint a Guantanamera, és minket kért fel, hogy kísérjük őket. Ott is basszusoztam.
Osztálytársam volt Megyeri József, aki klarinéton tanult. 1975-ben mondtam a Megyerinek, mit szólnál, ha alapítanánk egy dixieland zenekart, neve már van. A zeneiskolai fúvószenekarból úgyszólván öt perc alatt megalakítottuk a zenekart. Az akkori felállásunk: Megyeri József klarinét, Keresztes László harsona, Fónay Tibor nagybőgő, Blaskovics László trombita. A zongoristákkal mindig hadilábon álltunk, az első zongoristánk, aki hosszabb időt játszott velünk, Oláh Emőd volt. A családjával valamikor középiskolás korában költöztek Hódmezővásárhelyre, azt megelőzően konzervatóriumba járt cselló szakra, később a jazzkonzit is elvégezte ének szakon.
Hogy jött a Blaskó Dixieland név?
Hallottam a rádióban, hogy van ilyen, hogy Benkó Dixieland. Nekem nagyon tetszett, azt gondoltam, ha már van ilyen, hogy Benkó, lehetne olyan is, hogy Blaskó Dixieland. Zenekar még nem volt, de a nevet beleírtam a padomba, hogy Blaskó Dixieland.
A középiskola befejezése sok esetben a diákzenekarok végét szokta jelenteni. Hogyan alakult tovább a Blaskó Dixieland sorsa, illetve a te zenei pályád?
Az érettségi után jött tizenegy hónap katonaság Szegeden, ott megint újraszerveztük az együttest. Utána a Műegyetemet kezdtem el Budapesten. Nemcsak én, a zenekar minden tagja is ott tanult tovább. Úgyhogy akkoriban ott működött a zenekar. Azután abbahagytam az egyetemet és visszajöttem Vásárhelyre. Ahova az élet sodort, ott mindig kiegészültünk tagokkal és csináltuk tovább, emiatt nagyon sokan megfordultak a zenekarban.
Mesélnél a pesti évekről? Milyen körülmények között működött ott a Blaskó Dixieland?
Az egyetem egy teljesen amatőr időszak volt: nem kaptunk pénzt a zenélésért, de az egyetem támogatta a zenekar fellépéseit. Kapcsolatban voltunk az egyetemi KISZ Bizottsággal, „Béni” (Tóth István) és „Szamóca” (Szabó István) főállásban ott dolgoztak, a kulturális területtel foglalkoztak. A műegyetemnek nagyságrendileg tízezer nappali hallgatója volt: az egy város volt a városon belül. Ennek ellenére nem volt másik zenekar az egyetemen belül, amely aktívan működött volna, fellépéseket tudott volna vállalni. Ennek köszönhetően nagy helyeken sikerült megfordulnunk a Blaskó Dixielanddel: a közgázon volt egy nemzetközi dzsesszfesztivál, és meghívtak minket is játszani. Rajtunk kívül olyanok léptek fel, akiknek nagy nemzetközi hírük volt, hozzájuk képest mi egy kis amatőr zenekar voltunk. Abból a szempontból nagyon előnyös volt, hogy mikor visszakerültünk Vásárhelyre, ezekre a helyekre sokkal nehezebb volt utána bejutnunk – még akkor is – ha szakmailag fejlődött a zenekar.
Hogyan kerültetek kapcsolatba a karrierjét akkor kezdő Varga Miklóssal?
Amikor a katonaságnál újraszerveztem a zenekart, akkor megkérdeztem: ki tud gitározni. Egy Tóth József nevű fiú jelentkezett, és hozzátette, hogy volna is kedve zenélni. Neki volt akkoriban egy Grog nevű zenekara Esztergomban, ami őrlángon működött, amíg ő Pesten tanult. Több olyan fellépésünk is volt, ahol közösen játszott a két zenekar. Ők elhívtak minket Esztergomba, mi pedig az egyetemi rendezvényekre hívtuk el a Grogot. És, hát Varga Miklós volt a Grog énekese. Mindenki csak Johnny-nak hívta abban az időben. Egy közös koncerten, a műegyetemi kollégiumban meghallotta Johnny-t egy pesti zenekar, és elhívták énekesnek. Itt indult a karrierje. Így Varga Miklós éppen a Blaskó Dixieland ismeretségén keresztül szerezte meg a kezdőlökést.
Az egyetemi rendezvények mellett külföldre, az akkori keleti tömbhöz tartozó országokba is eljutottatok. Hogy emlékszel ezekre az utakra?
A Műegyetem KISZ Bizottsága kulturális delegációkat szervezett, ennek keretében jutott ki a zenekar Bulgáriába, a Szovjetunióba és Lengyelországba. A lengyel útra a Solaris együttessel mentünk. Lehet, hogy a Szkénében, a Műegyetem színházában próbáltak ők is. Ott nagyon neves, ismert színészek és rendezők is megfordultak abban az időben. A fővonalhoz képest kicsit alternatív lehetőség volt nekik is. Mi a színházi résszel nem foglalkoztunk, de a Szkénében felléptünk többször. A lengyel úton velünk volt M. Kecskés András pantomimművész is, akkor ő nagyon menőnek számított. Még az is előttem van, hogy az Egy kiállítás képeiből csinált egy koreográfiát, ennek voltunk a része mi is, talán Wroclawban.
A legmeghatározóbb emlékem erről az útról, hogy az egy nagyon nehéz időszak volt a lengyelek számára, amikor 1981 körül kint voltunk. Megmaradt bennem például, mikor bementünk egy húsboltba, és teljesen üres volt, csak a kampókat láttad. Olyanra is emlékszem, hogy egy aluljáróban megszóltak minket. Nem voltak tőle elragadtatva, hogy a magyarországi KISZ-t képviseljük ott. Nekem az akkor furcsa volt, mert ezt a társadalmi forrongást mi itt, Magyarországon nem érzékeltük.
1981 végén visszajöttél Hódmezővásárhelyre, Budapest után miként sikerült a szülővárásodban folytatni a zenélést?
1982-ben ismét újjászerveztem a Blaskó Dixielandet Vásárhelyen, viszont 1981-ben én bekerültem a szegedi Molnár Dixieland Bandba is. Az nagyon sokat dobott a Blaskó Dixieland színvonalán: a menedzselés szempontjából és szakmailag is. Nagyon érdekes együttműködés volt ugyanis a két zenekar között. Molnár Gyulától rengeteget tanultunk. Gyula a világ élvonalába tartozott, és abszolút nem volt féltékeny. Nem úgy élte meg, hogy rivalizálna a két zenekar. Nagyon okosan úgy gondolta, hogy ha mi minél jobbak vagyunk Vásárhelyen, az nekik is jó. Mert ha valaki nem ér rá, akkor nehéz találni olyan beugrót, aki ehhez a műfajhoz ért: gyakorlatilag a két zenekar megyén belül rendszeresen kisegítette egymást.
Volt olyan fellépés, ha a mi klarinétosunk nem ért rá, akkor a Gyula jött el helyettesíteni. Fordítva is igaz volt: Kiszin Miklós egy évig kint volt Amerikában, az egész egy év alatt a Fónay Tibi helyettesítette. Volt olyan, hogy a Mucsi Árpi – a Molnár Dixieland harsonása – helyettesített nálunk egy francia turnén. És fordítva: Sallai Laci állandó beugró volt a Molnár Dixielandban, mert Mucsi Árpi a szegedi szimfonikusoknál is játszott, ha egybeesett a két zenekar fellépése, akkor helyettesíteni kellett. Sokáig úgy játszottunk a Molnár Dixielandban, hogy ketten voltunk vásárhelyiek Kalocsai Gézával.
A teljes interjú ide kattintva olvasható.
Szerző: Sulyok Csaba
Nyitókép: Kalocsai Richard
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
