„A művészpályáknak általában két változata lehetséges: van, aki egész életében ugyanazt próbálja mind tökéletesebben megvalósítani – és van, aki állandóan változik és megújul. Az Omega pályafutása kétségtelenül az utóbbi változatra példa. Átlagosan 3-4 évenként – és 3-4 lemezenként váltanak irányt, megtartva régi rajongóikat s újabbakat is toborozva egyúttal.” – olvassuk a Képes Újság beszámolójában az együttes 1984-es sajtótájékoztatójáról.[1]

Az Omega pályafutására vonatkozó megállapítás az együttes tagjai által többször megfogalmazott alkotói ambíciókat tükrözi, valamint az életmű korszakolásának módját, mely a 2002-ben indított Antológia-sorozat összeállításában nyilvánult meg a legkifejezőbben; ez utóbbi esetében talán kiegészülve azzal a szerzői szándékkal, hogy könnyebben áttekinthetőbbé és befogadhatóbbá váljon a több évtizedet felölelő, változatos diszkográfia. Most, hogy az Omega életműve lezárult, feltesszük a kérdést, mennyiben és milyen szempontok szerint tekinthető egységesnek az együttes sokszínű diszkográfia. Elsősorban az 1972 és 2006 közötti, Magyarországon megjelent stúdióalbumokra koncentrálva szemügyre vesszük azokat az alkotói attitűdöket, kompozíciós eljárásokat és zenei stílusjegyeket, amelyek az Omega-hangzás esszenciális elemeivé váltak az évek során.

Az 1971-es fordulat után az együttes tagjai elszántan dolgoztak azért, hogy egyéni stílusukat megtalálják és újra megvethessék lábukat a könnyűzenei életben. Kóbor János szerint az első három nagylemez a kísérletezésről szólt; a szétválást követően a csapatmunka erősítése és a tudatos építkezés még fontosabbá vált az együttes jövője szempontjából. Utóbbi jegyében lett Debreczeni Ferenc az Omega új dobosa, előbbit pedig jól illusztrálják Kóbor szavai:

„Nálunk a szerzők hatottak egymásra, igazi csapatmunka volt egy-egy szám előállítása”.[2]

Az erőfeszítéseket siker koronázta, s a negyedik nagylemez, az Élő Omega (1972) zenei anyaga meggyőzően hatott mind az új felállás prágai bemutatkozó koncertjén, mind a hazai turnékon. Az új zenei stílus egyértelműen a hard rock irányába fordult, ami nagyon fontos lépésnek bizonyult azon az úton, amelyen az együttes tagjai

„a dallamos, de kemény rock irányvonalát követve képesek voltak kialakítani egy csak rájuk jellemző stílust”.[3]

Ugyanezen a lemezen nyilvánvalóvá válik, hogy nemcsak a zenében, hanem dalszövegeiben is egyedi hang megtalálására törekszik az együttes; Sülyi Péternek köszönhetően

„igen érdekes, sajátos és összetett szövegvilágunk alakult ki”

– fogalmaz Kóbor,[4] és fontos idéznünk Benkő Lászlót is:

„Azt tanultuk meg, hogy ha leválik a szöveg a zenéről vagy fordítva, akkor nem ér semmit sem a nóta. Viszont ha teljesen tökéletesen harmonikus a kettő együtt, abból lesz a nagy sláger.”[5]

A Benkő által említett kritériumnak a negyedik albumról a Varázslatos, fehér kő tökéletesen megfelel, hiszen az új korszak egyik kiemelkedő slágerévé vált. Az Élő Omega dalszövegei hol kimondottan líraiak (Emlék), hol a költői sűrítés eszközeivel élnek (Eltakart világ; Törékeny lendület), hol pedig könnyedek és felszabadultak (Régvárt kedvesem; Omegautó), de mindig illeszkednek a zene hangulatához. Minden bizonnyal ennek is köszönhető az album egységes megszólalása és átütő ereje.

A következő nagylemezen a kemény hangzáshoz (a továbbra is érezhető Uriah Heep-, valamint a Deep Purple-inspirációkhoz) újabb zenei kísérletezés társul. Az Omega 5 (1973) című albumon találkozik először az együttes karrierjében a klasszikus hard rock a különféle progresszív törekvésekkel, melyeknek közös célja a saját stílus megtalálása mellett a mind gazdagabb és kifejezőbb megszólalásmód elérése. Az Omega szimfonikus hangzásvilága nem korlátozódik az Állami Hangversenyzenekarral felvett Szvit című zeneműre; az itt először hallható szintetizátor is az expresszivitás, a többszólamúság erősítése jegyében, „a nagyzenekari hangzás imitációjaként”[6] szólal meg (különösen az angol nyelven rögzített Suite-ben, a 200 Years After the Last War című 1974-es Bellaphon-albumon).

Az Omega 5 A oldaláról két dalt tartok kiemelten fontosnak az együttes zenei fejlődése szempontjából: az első A madár dallamos hard rockja, amely jól integrálja Benkő szintetizátorfutamait. Az új technika „megszelídítésének” lehetünk tanúi ebben a dalban, amely a tökéletes összhang mellett teret enged a zenekari tagok virtuóz szólójátékának is. A Búcsúztató szintén kulcsfontosságú darab. A szintetizátor megszólalása itt először talán zavarba ejtő, de az elnyújtott instrumentális zárlatban mindinkább egybesimul a gitárszólammal, előrevetítve a 6-os lemez és a space rock-albumok dallamközpontúságát, melankolikus jellegét.

Az együttes – stúdióban és színpadon végzett – szívós munkája, zenei törekvései minden korábbinál meggyőzőbben öltenek testet a Nem tudom a neved című nagylemezen (1975). Ezen az albumon már nemcsak arról ad számot az Omega, hogy az új technikai vívmányokat sikeresen illesztette saját zenei stílusába és repertoárjába, hanem azt is bizonyítja, hogy alkotói energiáiból és inspirációiból összetéveszthetetlenül egyedi hangzásvilágot képes teremteni. Debreczeni Ferenc csatlakozásától kezdve egyértelművé vált, hogy az Omega legfontosabb zenei sarokkövét a dob és basszus megfontolt és precíz alapja biztosítja, amelyre épülve rögtön a címadó dalban tanúi lehetünk „öt különböző karakter összezárásának”.[7] Az összhang eredményeként megszületett az együttes egyik legnépszerűbb szerzeménye, amely zenei stílusában bátran kísérletező és progresszív, szövegvilágában pedig tanúsítja az Omega azon törekvését, hogy a lehető legszélesebb nyilvánosságot szólíthassa meg.[8] Az úton levés, valamint a másik, a „Te” elérhetetlensége (legkésőbb) a negyedik albumtól kezdve állandó motívumai az együttes szövegvilágának. A hatodik nagylemez „előszobája” az itthon és külföldön egyaránt legsikeresebb space rock-albumoknak, ám méltánytalanul járnánk el, ha csak ekképpen hivatkoznánk rá.

A címadó dal mellett az egyedi Omega-hangzás szempontjából ugyanis már egészen kiforrott és kiemelkedő színvonalú szerzemény a Mozgó világ és a Huszadik századi városlakó is. A Mozgó világban a korábbiaknál sokkal szervesebben forr egybe a klasszikus rockzenei hangzás a szintetizátor nyújtotta lehetőségekkel; a hangszerszólamok vibráló és gazdag kompozícióban lépnek párbeszédbe egymással, s bár mindegyik egyszerre kéri a figyelmet, nem nyomják el egymást egyetlen pillanatra sem: ebben mutatkozik meg a virtuozitás és a csapatjáték érzékeny dinamikája, amelyre Kóbor János is többször hivatkozik,[9] és amelynek nyitja kétségkívül az, hogy a zenészek megpróbálnak mindent kihozni magukból azért, hogy örömet szerezhessenek a közönségnek és maguknak is.[10]

Az album nemcsak instrumentális téren törekszik az elérhető legjobb teljesítményre. Kóbor énekén is érezhető, hogy a lehető legszabadabban kísérletezik, minden dalban a változatosságot és nagy fokú expresszivitást tűzi ki célul. Külön érdekessége az Omega-albumoknak, hogy Kóbor éneke egyik-másik dalban több szólamban is hallható; annak jelentőségét, hogy a vokálokat több sávon, kétszer-háromszor is rögzíthetik, s ettől „sokkal vastagabban, dögösebben” szólnak a dalok, az együttes már a Bellaphon-éra elején, Dieter Dierks németországi stúdiójában megtanulta. [11]

Egészen egyedülálló hangzása miatt emeljük ki a Huszadik századi városlakót, amely az Omega életművének egyik legizgalmasabb darabja; az empátiával telt, szuggesztív ének mellett jellegzetessé és „nagyon-nagyon omegás számmá”[12] teszi az is, hogy a dalban Molnár György egy régi regisztert szólaltat meg, és a korai évek pszichedelikus gitárjátékát (vö.: A napba néztem, 1968) transzponálja a lendületes, modern (és groteszk) nagyvárosi rockballadába.

A két említett dal emblematikusan foglalja össze az együttes zenei kvalitásait; mindegyik zenész olyan mértékben éli ki instrumentális virtuozitását, amennyire azt a kompozíció egységessége lehetővé teszi és: megköveteli. Molnár gitárjátékát – Benkő billentyűszólói mellett – sokszor és sokan az Omega-hangzás kulcsfontosságú elemeként azonosítják; a méltatások közül ezúttal Herskovits Iván szavait idézzük:

„Nekem annak alapján, amit Molnár (…) a XX. századi városlakóban, vagy a Mozgó világban játszik, a legeredetibb magyar gitárosok egyike.”

A pszichedelikus lelkület mellett a balladisztikus hang is jellegzetes eleme az Omega repertoárjának. A kezdetektől fogva írtak olyan dalokat, amelyek lírai megszólalásmódjukkal, költői kihagyásokkal elmesélt történeteikkel (Halott virágok; Gyöngyhajú lány, Naplemente) olykor a drámai feszültséget fokozó párbeszédes részleteikkel (Az éjszakai országúton; Ballada a fegyverkovács fiáról) „minden generációnak mondanak valamit”.[13] A balladai elemek a hetvenes évek első felében megjelent nagylemezeken is felismerhetők (Varázslatos, fehér kő; Én elmegyek), és visszaköszönnek a space-korszak nyitányát jelentő Időrabló (1977) című albumon is. Az együttes karrierjében nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő sikert hozó nagylemezen tanúi lehetünk annak, miként tud „szabadon mozogni a stílusban”[14] egy olyan zenekar, amely megtalálta hangját. Kóbor János összegzése alapján az új korszak legfontosabb jellemzői a bővebb instrumentális részek, a hosszabb dalok, az erősebb tematikai kapcsolódás a dalok közt, valamint a szöveg és a szólóének összecsiszolódása.[15]

Az 1977-es album legkiemelkedőbb darabja maga a három tételes Időrabló, amely letisztult hangzásával, merengő gitártémájával és kozmikus szintetizátor-effektjeivel az első perctől kezdve más szférába emeli a hallgatót. Az élményt fokozza Sülyi Péter kimagasló költői teljesítményt nyújtó dalszövege és ahogyan azt Kóbor – orgánumának minden elemével, teljes átéléssel – elénekli. A darab hangulati tetőfokán Benkő áriaszerű szintetizátor-refrénje szólal meg, himnikussá téve a dal szerkezetét. A kozmikus, álomszerű vándorlásból hirtelen vágással a második tétel kemény gitárjátéka ébreszt fel, az Időrabló című dal ironikus dalszövege hétköznapi élményekből táplálkozik. A harmadik tételben a főtéma visszatér, és mind a zene, mind a szöveg még érzékenyebben és koncentráltabban keresi a választ a lírai alany (!) helyére az univerzumban. Molnár György megfogalmazásában az űr, „a space itt a lélek mélyebb tereire utal”,[16] amit világossá tesznek az Ablakok „spirituális zárótételének”[17] verssorai, és a zenemű (ahogyan Molnár fogalmaz: eposz) légiessége, filozofikus egyszerűsége, szabadságvágya is:

„a space rock az elvágyódásról szól, egyfajta szimbólum, egyfajta álomvilág, amiből az ember visszatekint, vagy éppen oda akar menni”.[18]

A keményebb hangzású dalok (az Időrabló második tétele, a Névtelen utazó, de véleményem szerint még a vitatott szerepű A könyvelő álma is) szervesen illeszkednek az album nemcsak tematikus (mint azt Havasréti József tanulmányában kimutatja), hanem zenei koncepciójába is: a dalok hasonló hangszerelése ezeket a klasszikus rock-szerzeményeket is a space-áramlatba kapcsolja. Ha jelenlétük csodálkozást kelt, az az Omega space rock-felfogásának egyediségére mutat rá; az album zenei sokszínűsége pedig annak bizonyítéka, hogy az együttes ugyanazt a témát többféle módon képes megközelíteni, a meditatív, spirituális mellett groteszk (Névtelen utazó) és humoros-ironikus módon (A könyvelő álma) egyaránt. A hetedik nagylemezről még egy dalt feltétlenül érdemes kiemelnünk, annál is inkább, mivel az Éjféli koncert 1977-től kezdve évtizedeken át rendszeresen elhangzott az Omega koncertjein; s hogy mennyire a közönség kedvence lett, arról többek között az 1977-es és 1979-es koncertalbumok is tanúskodnak. Kóbor János szerint a gitár vibrálása, a Benkő-féle billentyűfutamok, valamint a lüktető dob és basszus miatt egyike a „legomegásabb daloknak”.[19]

Mindezen stílusjegyek a következő, Csillagok útján című nagylemezen (1978) is felismerhetők; mindjárt az albumnak instrumentális keretet adó Nyitány/Finálé című szerzeményben. A zenei szerkesztés még tudatosabb, mint az Időrablón; az elvágyódás és visszatérés tematikus koncepciója (Égi vándor; Légy erős; Bíbor hölgy; Csillagok útján) – olykor Pink Floyd-inspirációkat is felhasználva – kiegészül két olyan keményebb hangzású dallal, amelyek az album teljes anyagát tágabb szövegkörnyezetben helyezik el. A Metamorfózis I. című dal erejét Molnár lendületes és telt gitárjátéka, valamint Benkő ábrándos és szuggesztív billentyűfutama adja, a zárlatban pedig e kettő egybefonódása révén megérthetjük, mit jelent a szimfonikus hangzás az Omega megközelítésében. Sülyi Péter szövege, a 6-os és 7-es lemezhez hasonlóan, ebben a dalban is „magas etikai és morális szempontból nézi a világot”,[20] lázadó és meg nem értett, a fennálló rendet elutasító fiatalok hangját idézve.

A Metamorfózis II. a kozmikus távlatokat megint más kontextusban értelmezi: evangéliumi ihletésű képekkel az emberiség soraiból kikerülő Antikrisztus fellépését jósolja meg. Mindkét „átalakulás” karcosabb zenei megfogalmazását a space rock-stílus hangzáselemei kísérik, s e vegyítés sikeressége miatt az Omega legeredetibb dalainak sorába lépnek. A 8-as lemez többi dalszövegét (a 9-es lemezen pedig mindet) Várszegi Gábor neve alatt – mint később a titkos megállapodás ismerői nyilvánosságra hozták –, Bródy János írta. A sci-fi világához vonzódó Bródy[21] szövegei szintén jól illeszkednek a zenei kompozíciókhoz. Míg a Bíbor hölgy szerelmi lírája a Nélküled, addig a Léna önfeledt iróniája A könyvelő álma hangulatát idézi; ekképpen ismételve meg az Időrabló szerkesztési bravúrját, amelynek köszönhetően az egységes hangzás mellett is változatos zenei anyaggá szerveződnek az album dalai. Az Omega életművében a szertelenebb, vidámabb dalok (Omegautó; Hazug lány; Egyszemélyes ország; A könyvelő álma; Léna; s majd a Gammapolison az Arcnélküli ember) az emelkedettséget hivatottak kiegészíteni/ellensúlyozni, számolva azzal, hogy az összetettebb zenei kompozíciók és az elvontabb dalszövegek sűrűjében „lélegzetvételnyi” szünetet, a felszabadító derű lehetőségét is biztosítaniuk kell a közönség számára; nem kakukktojások ezek a dalok, hanem a kortárs érzékenység és a kultúraazonos attitűd bizonyítékai.

A Gammapolis (1979) dalai „teljes vértezetben” vonultatják fel az űrrock stílusjegyeit. Az együttes tagjai sokszor említették nyilatkozataikban, hogy ezt a space rock-albumot már tudatosan készítették. Kóbor János szerint ez a nagylemez találta el legjobban az Omega arculatát.[22] Ha megvizsgáljuk, hogy az album sokszínű szerkezete miként terjeszthető ki az együttes zenei pályafutására, a következőket találjuk: a Start instrumentális kezdőtétele Benkő jellegzetes szintetizátor-remeklésével a Gammapolis I. lírai dallamába torkollik. Ez a dal az Égi vándorhoz hasonlóan az elszakadás és visszavágyódás hangjait szólaltatja meg, erősen építve Kóbor szólóénekének jellegzetességeire. A nyári éjek asszonya szerelmi keringője ismét az Omega lírai vonalát erősíti, és kiemelt szerep jut a gitármelódiának, amely népszerű slágerré tette a szerzeményt. Az Őrültek órája a korábbi lemezek hard rock-stílushoz tér vissza, egyedüliként az albumon. A száműzött intermezzóként, a space rockból kitekintő zenei kísérletként is értelmezhető, amelyben a zenészek közös játéka már-már jammeléshez hasonló.

A Hajnal a város felett az album legprogresszívebb dala: a hangszerszólamok összhangja, a kompozíció fokozatosan kibomló gazdagsága a háromtételes Időrabló és a Nélküled komplexitását idézi, bizonyos értelemben meg is haladja. Kóbor éneklési technikája pedig előkészíti a „meglepetésdal”, az Arcnélküli ember groteszk és felszabadult zenei performanszát, Haumann Péter főszereplésével. Az Ezüst eső balladai hangvételével, emlékezetes zongora-alaptémájával, Molnár elmélyült és filozofikus gitárjátékával, valamint a vokális effektre hasonlító (ld. Napot hoztam, csillagot) szintetizátor-refrénnel a himnikus Omega-dalok hagyományába illeszkedik (pl. Én elmegyek). A Gammapolis II – a Gammapolis I tematikus és zenei ellenpontjaként – lendületes összjátékkal indul, majd elrévedő, szimfonikus zárlatban teljesedik ki, a 8-as lemez Fináléjához hasonlóan. Hogy Kóbor véleménye mennyire állja meg a helyét a lemez jelentőségével kapcsolatban, azt a lemezeladási statisztika is megerősíti: 650 000 eladott példányával a Gammapolis lett a legsikeresebb könnyűzenei lemez Magyarországon.

A rockzene ’70-es évek végi elnehezülésével az Omegának is ki kellett lépnie zenei „komfortzónájából”, amennyiben eltökélt szándéka szerint meg akarta tartani az európai élvonalban kivívott helyét. A ’80-as évek elején az együttes változatos zenei irányokban tapogatózott, törekedve arra, hogy ne veszítse el az évek során kialakított egyéni hangzásvilágát. Az 1981-ben megjelent Az arc című nagylemez zenei hitvallással indul: az Életfogytig rock and roll szintetizátor-intróját lendületes és kemény gitártéma követi.

A dal az Addig élj szellemiségében, de az új hullám „pimaszabb” megfogalmazásmódjában szólal meg, kiemelkedő része a zeneszám második felének fokozatosan kiteljesedő rock and rollja: itt is érezhető, hogy a zenészek szabadon mozognak a stílusban. A meggyőző zenei összjáték azonnal magával ragadja a hallgatót, aki kíváncsian várja a fejleményeket. Az album növeli a tétet az olyan feszes tempójú és keményebb hangzású dalokkal, mint a Kemény játék; A nagy folyó; A fényképésznél; Az üzenet és A holló: mindaz, ami nem fért el a space rock ünnepélyes és teátrális díszletei között, az ezekben a szerzeményekben bátran megfogalmazható mind zeneileg (az új hullám élesebb formáit vegyítve a hagyományos rock and roll-alapokkal), mind a dalszövegekben, amelyek társadalmi problémákra reagálnak, és Sülyi Pétertől megszokottan filozofikus mélységűek és többrétűek. Az ironikusabb szövegek A könyvelő álma és az Őrültek órája szemléletét idézik fel bennünk, és az olyan líraibb hangvételű daloknak, mint Az arc vagy a Tizenhat évesen is gazdag hagyománya van az Omega-életműben. Mindebből látható, hogy más vonások mellett főként az album dalszövegei biztosítják a megszólalásmód folytonosságát.

Az instrumentális Nasca, valamint A fehér holló és A látogató című dalok a space rock-lemezek zenei világát örökítik tovább, ami elmondható Az arcról és a Tizenhat évesenről is,[23] ez utóbbiak azonban a zene és a dalszöveg tekintetében is szkeptikusabb felhangokkal rendelkeznek. Az arc kiemelkedő jelentőségét Molnár „klasszikus” szépségű gitárszólója adja; a dal befejezése az Éjféli koncert zárlatának szimfonikus összetettségét idézi.

Az arc elevenségét és feszességét az Omega XI (1982) tovább fokozza, mindenekelőtt az Ajánlott útvonal, a Kenyér és információ, a Téli vadászat, a Kötéltánc és az Elengedett kézzel című dalokban. Az Alvajáró, a Három csendes nap és Az utolsó óra lassabb, merengőbb és líraibb dalok, melyek szövegeikben személyes és társadalmi szintű elakadásokkal és határhelyzetekkel szembesítenek; az elvont gondolati tartalomhoz melankolikusabb zenei megszólalás társul. Megítélésem szerint az együttes ars poeticája a régi, a lemezen ugyanúgy megtaláljuk a lírai és emelkedett dalokat, csupán a számítógépesen programozott zenei köntös az, ami újszerűsége és szokatlansága miatt ellenérzéseket válthat ki azokból, akik idegenkednek ettől a technikai újítástól. A folytonosságot mindenekelőtt Kóbor átélt és változatos éneke, valamint Molnár jellegzetes gitárjátéka biztosítja; a dob+basszus alap továbbra is olyan mélyen és precízen szól, „mint a bálna szíve”,[24] még ha a dobgépek szintetikus hangja nem is illik annyira az Omega stílusához. Az album koncepciójának jó összefoglalását adja A Hatalom Színháza című dal; zenéjében és szövegében is reflektál nemcsak a kor hangulatára (esetleg az állam szerepére a társadalom közérzetének alakulásában), hanem mintha az annak ábrázolására megfelelőnek érzett zenei regiszter tulajdonságaira is:

„vérszínű, precíz téboly; kőkemény operett”.

Az Omega XI technikai újításaival és zenei kísérleteivel együtt elválaszthatatlanul fontos részét képezi az együttes életművének; nem zsákutca, de még csak nem is kitérő: fontos állomása a rockzene mindenkori küldetését és érvényes hangját kutató Omega karrierjének.

A technikai újításokat és az Omega-stílus hagyományos zenei elemeit az előző albumnál rétegzettebb, teltebb hangzású dalokban vegyíti A föld árnyékos oldalán (1986). Sokszor említett jellemzője a lemeznek, hogy visszatér a space rock albumok tematikájához és misztikus hangzásához; mindez legjobban a címadó dalban és a Holdfény negyedben érhető tetten. Ezek a dalok az „árnyékos oldal” tematikus koncepciójába szerveződve és az előző két album szellemiségét követve kritikusan tekintenek civilizációnk sajátosságaira. A Vigyázz ránk!, A pénz és az Árnyékember egészen pesszimista hangot ütnek meg, ennek megfelelően feszesebb tempójúak. Az albumon a Hallgatag szívben, a Fekete pillangóban és Az utolsó zöld levélben érvényesülnek legjobban a modern zenei megoldások; a hetvenes évek dallamközpontú, telt hangzása termékeny partnerségre lép a számítógép-vezérelte hangzásokkal és szintetizátor-effektekkel.

A Computer-álom a korábbi nagylemezek megfelelő számaihoz hasonlóan groteszk humorral fűszerezi az album világát, egyúttal öniróniával reflektál az együttes számítógépes zenei kísérleteire. A Fekete doboz az album záró tételeként összesíti mindazon kellékeket, amelyekkel az Omega a nyolcvanas évek első felében felvértezte magát, és amelyekkel megújította tradicionális zenei stílusát. A Challenger űrsikló tragédiája ihlette dal emlékművet állít az ismeretlen távolokba elvágyódó emberiségnek, új kontextusba emelve a space rock zenei örökségét.

A Babylon (1987) az előző album zenei felfogása mentén halad, tovább érlelve mind a líraibb, mind a keményebb megszólalást; előbbire a Hajnali óceánt és a Holdvirágot, utóbbira a nagy népszerűségnek örvendő címadó dalt és a Gonosz várost említhetjük példaként. A Hajnali óceán többek között Jack London Északi Odüsszeiájának világát is megidéző, az emberiség sorsán merengő nagyívű kompozíció, amely az együttes akkor 25 éves pályájának egyik legérettebb és legszínvonalasabb alkotása. Az album dalszövegei – több szerző szerint korukat megelőzve[25] – költői képekben, ugyanakkor egyértelműen beszélnek a gyökereit vesztett emberi civilizáció újabb „aranylázáról”, és annak végzetes következményeiről. Az ó- és újszövetségi szimbolika (pl. Babilon, aranysárga bálvány, áldozati bárány, Júdás, utolsó ítélet) egyszerre történelmi és mitikus távlatokba helyezik Ambrózy István és Trunkos András dalszövegeinek üzenetét. A számítógéppel torzított Kóbor-vokálok különleges ízt, felettébb modern hangzást kölcsönöznek a daloknak, amelyek a korszerű, a szintetizátoroknak még nagyobb szerepet adó hangszerelés mellett is meggyőzően omegásak.

A hét évig tartó szünet után 1995-ben jelentkezett új albummal az együttes (az egész életművet felkaroló, legendás 1994-es Népstadion-koncertet követően); a Trans and Dance című nagylemezen a korábbiaktól eltérően már nem kollektíven jelzik a dalokat, és az Omega legénysége egy korábbi (Presser Gábor) és egy új tag (Szekeres Tamás) közreműködésére is épít. A nagylemez a space rock-hangzáshoz is visszanyúló, melankolikus és gazdagon díszített instrumentális Nyitánnyal indít, melyből finom átmenettel jut az Égi harangok című dalba: ennek dalszövege szintén kapcsolódik főként a 8-as, 9-es lemezek világához, de a Babylonhoz is: a falak leomlásáról beszél, a pusztulás helyett „egy másik világ” eljöveteléről. Az álmodozó és a Minden könnycseppért kár című dalokban, Presser Gábor csatlakozik stílusának jól felismerhető jegyeivel a régi zenésztársak új vállalkozásához. Mindkét dal meglepő és bravúros zenei megoldásokkal rendelkezik, Sztevanovity Dusán szövegei pedig erőteljes hanggal gazdagítják az album transzcendentális atmoszféráját.

A Minden könnycseppért kár életút-összegző, az Omega egész zenei múltjára visszatekintő dal, mely újraértelmezi az együttes space-korszakának legfontosabb motívumait is:

„Minden könnycseppért kár, amit értem hullatnál  
Érints meg, s láthatod, csak álmokból vagyok
Minden könnycseppért kár, amit értem hullatnál
Mennem kell, egy más világ várja elveszett fiát”.

Kóbor éneke a Levél – Poste Restantében a legszabadabb; a dalt Sülyi Péterrel jegyzi, aki ismét költői színvonalú és erőteljes szöveggel járul hozzá az Omega által épített mitikus atmoszférához, egy lehetséges olvasatban kapcsolódva a Babylon pesszimizmusához és társadalomkritikájához is.

A Yeshiva éneke, a Csillaglány, a Bíbor hajnal és az Égi szerelem az Omega lírai hagyományaihoz kapcsolódnak az elvágyódás és a szerelmi vallomás dalaiként. A rock-and-roll nem hagy el (az 1981-es Életfogytig rock and roll hitvallását megerősítve) és a Miss World az album ironikus hangvételű, felszabadult dalai, A kereszt-út vége pedig himnikus hangon zárja az együttes pályafutásának e páratlan színvonalú, gazdag zenei világú albumát – a zárlat emelkedettségét növelő gyönyörű kórussal és a Tunyogi-nővérek egyedülálló vokáljával, mely felidézheti bennünk az 1977-es Éjféli koncertből Házy Erzsébet és Várszegi Éva énekét.

Az Egy életre szól (1998) sok tekintetben az előző nagylemez szerkesztési elveit követi. Misztikus intrójával a Fénymadár nemcsak a space-korszak zenei stílusát idézi meg, hanem az 5-ös lemez mitikus lényét, A madarat is. Az Őrült emberek a Babylon című album pesszimizmusával csendül fel, a Levél – Poste restante szimbolikájával és kemény hangázásával. Az Egy életre szól a Hajnali óceán zenei kifinomultságában és szövegének szellemiségében tesz kísérletet az emberi élet céljának megértésére; az emelkedettséget – az album fő esztétikai jellemzőjeként és az Omega kezdetektől meglévő stílusjegyeként – a címadó szerzeményen kívül a Megszentelt világ, a Boldog angyalok és az Isten tudja című dalok képviselik.

Az Énhozzám a rock and roll szól egy újabb szerzői vallomás, mely témájában és felépítésében is nagyon hasonlít A rock-and-roll nem hagy el című 1995-ös dalra; a Miért beszélsz pedig az előző albumról a Miss World párja lehetne. A 15. stúdióalbumon Molnár György ismét több dalt jegyez; főként a Megszentelt világban és az Isten tudja című dalban élvezhetjük jellegzetes dallamú és érzelmi hangoltságú gitárjátékát. A Legenda A kereszt-út végéhez hasonlóan balladai hangvételű zárótétel, melyben a vokális kíséretet ezúttal a Budapesti Palestrina Kórus nyújtja. Az album egyik legizgalmasabb dala az Ártatlan gyújtogatók című Benkő-szerzemény, amely Sülyi Péter versével újabb lehetőséget ad arra, hogy Kóbor jellegzetes énekesi orgánuma érvényesüljön.

A következő album nyolc év múltán – három nagysikerű Népstadion-koncert (1999, 2001: Illés–Metro–Omega, valamint 2004) és három, nem kevésbé sikeres koncertturné (2004–2006) után jelent meg, Égi jel: Omega címmel. Ez az utolsó olyan nagylemez, amelyen a klasszikus ötösfogat minden tagja jegyez dalokat. A közreműködő zenészek közül különösen Gömöry Zsolt és Szekeres Tamás játéka jut jelentős szerephez, ami keményebb hangzást kölcsönöz az album több dalának is (pl. Meghívás; A versenyző).

A legeredetibb Omega-hangzást a címadó dal képviseli (amelynek alternatív változata a 6-os lemez hangulatát idézi a Molnár–Benkő gitár/szintetizátorfutammal[26]), de megemlíthetjük a misztikus hangzású Hajnali fény és Aki álomra vár című dalokat is, amelyek a ’70-es évek végének progresszív Omega-szerzeményeinek stílusában szólalnak meg – kortárs rockzenei megoldásokkal fűszerezve. Nemcsak hangszeres, hanem vokális téren is a hőskor óta jól bevált módszerekhez tér vissza az együttes: Kóbor maga adja a vokált szólóénekéhez, ami még teltebbé és gazdagabbá teszi a dalokat. Az Álmod őrzi egy kép és a Végül ez a tangó új színekkel gazdagítja az együttes repertoárját, és míg az Álmok koldusa a hard rock-lemezek stílusához nyúl vissza, az Egy új nap a teremtésben a nyolcvanas évek második felének és a kilencvenes éveknek albumaihoz hasonlóan balladisztikus hangvételben zárja a kompozíciót.

Bármilyen szempontok szerint is csoportosítjuk őket, a bemutatott nagylemezek mindegyikén érezhető, hogy a legszélesebb nyilvánosság megszólítására törekszenek, és ha nem is több szerző egyidejű közreműködésével, de közös munka során nyerték el végleges formájukat, s egytől-egyig elkötelezettek a markánsan egyedi hangzás megtalálása mellett.

A közös munkának és a közös döntéseknek[27] köszönhetően a tagok szabadon mozoghattak a kialakított zenei stílusban, és az évtizedeken át változatlan felállású zenekar magabiztosabban kísérletezhetett és építhette karrierjét, megőrizve művészete magas színvonalát.[28] Mindenekelőtt talán a pontosság, a megszólalás és a hangzás komolyan vétele[29] támogatta az Omegát abban, hogy a különböző technikai kísérletek és/vagy zenei benyomások hatása alatt mindvégig a rockzene iránti elkötelezettséget tükröző, a zenélés örömét a hallgatóságnak is átadni képes, és a közönség szeretete által inspirált életművet hozzon létre, szem előtt tartva, hogy „amikor ott vagy a színpadon, a közönség előtt, magaddal kell valahogy rántani a hallgatóságot. És akkor csak az számít, hogy ott van-e a lélek.”[30]

Szerző: Takács Nándor

Nyitókép: Az Omega 1976-ban, balról: Debreczeni Ferenc, Benkő László, Molnár György, elöl Kóbor János és Mihály Tamás. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

[1] Omega, Omega! Nincs végállomás. Képes Újság, 1984. 09. 22., 333.

[2] Csatári Bence 2024. Kóbor – Az utolsó interjú. Helikon Kiadó, Budapest, 175.

[3] Gyurovszky László: Omega/II. A hét, 1982. 01. 09., 22.

[4] Csatári Bence 2024. Kóbor – Az utolsó interjú. Helikon Kiadó, Budapest, 207.

[5] Benkő László-interjú (készítette: Ignácz Ádám), MTA BTK ZTI, 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport. 2013. 11. 14.

[6] Debreczeni Ferenc-interjú (készítette: Ignácz Ádám), MTA BTK ZTI, 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport. 2013. 03. 05.

[7] Benkő László-interjú (készítette: Ignácz Ádám), MTA BTK ZTI, 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport. 2013. 11. 14.

[8] Csatári Bence 2024. Kóbor – Az utolsó interjú. Helikon Kiadó, Budapest, 111.

[9] Csatári Bence 2024. Kóbor – Az utolsó interjú. Helikon Kiadó, Budapest, 301.

[10] Debreczeni Ferenc-interjú (készítette: Ignácz Ádám), MTA BTK ZTI, 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport. 2013. 03. 05.

[11] Mihály Tamás 2014. Basszus! Omega! Noran Libro Kiadó, Budapest, 132.

[12] Csatári Bence 2024. Kóbor – Az utolsó interjú. Helikon Kiadó, Budapest, 263.

[13] Csatári Bence 2024. Kóbor – Az utolsó interjú. Helikon Kiadó, Budapest, 164–165., 249.

[14] Csatári Bence 2024. Kóbor – Az utolsó interjú. Helikon Kiadó, Budapest, 301.

[15] Csatári Bence 2024. Kóbor – Az utolsó interjú. Helikon Kiadó, Budapest, 303.

[16] Németh Marcell 2012. Csendben maradtam, mert az új gyereknek nem lehet szava – Omega-interjú Molnár György gitárossal

[17] Havasréti József 2020. Időrablók. A space rock mint a hetvenes évek magyar pop/rock zenéjének egyik meghatározó paradigmája

[18] Molnár György-interjú (készítette: Ignácz Ádám), MTA BTK ZTI, 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport. 2013. 02. 18.

[19] Csatári Bence 2024. Kóbor – Az utolsó interjú. Helikon Kiadó, Budapest, 307–308.

[20] Molnár György-interjú (készítette: Ignácz Ádám), MTA BTK ZTI, 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport. 2013. 02. 18.

[21] Bródy János 2017. Mindig el akartam menni a falig. In: Csatári Bence: Nekem írod a dalt. Könnyűzenei cenzúra a Kádár-rendszerben. Jaffa Kiadó, Budapest, 58.

[22] Csatári Bence 2024. Kóbor – Az utolsó interjú. Helikon Kiadó, Budapest, 320.

[23] Vö. Bigfoot: Omega X: Az arc. Rockinform Special, 2009. május–június–július, 35.

[24] Benkő László-interjú (készítette: Ignácz Ádám), MTA BTK ZTI, 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport. 2013. 11. 14.

[25] Vö. Kutasi Sándor: Babylon. Rockinform Special, 2009. május–június–július, 36.

[26] A verzió elsőként a Collective Art gondozásában jelent meg, a Kiabálj, énekelj! című CD-n, 2011-ben. Ld. még Kutasi Sándor: Égi jel – Omega. Rockinform Special, 2009. május–június–július, 36.

[27] Ld. Debreczeni Ferenc-interjú (készítette: Ignácz Ádám), MTA BTK ZTI, 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport. 2013. 03. 05., illetve Csabai Tibor visszaemlékezését: Havas Henrik 2020. Benkő Laci. A legendás billentyűs és az Omega története. Alexandra Kiadó, Pécs, 194–195.

[28] Gyurovszky László: Omega/II. A hét, 1982. 01. 09., 22.

[29] Mihály Tamás 2014. Basszus! Omega! Noran Libro Kiadó, Budapest, 69.

[30] Debreczeni Ferenc-interjú (készítette: Ignácz Ádám), MTA BTK ZTI, 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport. 2013. 03. 05.