„Csak azt szeretném mondani, így egyszerűen, szeretlek…” Négy évtized távlatából arra már nem emlékszem, hogy éppen kinek akartam valami ilyesmit mondani – és persze nem mertem –, arra viszont tisztán, hogy ez a sor elsőre megfogott. A rádióban kaphattam el, minden bizonnyal a Petőfin, mert a nyolcvanas évek közepén legfeljebb ott játszottak ilyesmit. Ma is emlékszem arra a mellkasfeszítő érzésre a szobám magányában, hogy újra akarom hallani, meg kell tanulnom azt a szöveget, mert olyasmiről szól, amiről éppen én is beszélni szeretnék.

A címben olvasható jól ismert szlogen hallatán a mai a hatvanasoknak, hetveneseknek ver hevesebben a szívük. Ezeknek a korosztályoknak Magyarországon a Teenager party az ifjúságukat, a zeneszeretetet, a szabadságvágyukat jelentette.

Koncz Zsuzsa 1985-ben már húsz éve volt a pályán, az Újhold pedig, a külföldi megjelenéseket is beleszámolva a huszadik albuma volt. Herskovits Iván az Ifjúsági Magazinban találóan jegyzi meg, hogy az énekesnőnek vannak összegző lemezei (Jelbeszéd, Elmondom hát mindenkinek, Valahol, Menetrend), amiket a szakma egy része, és így a közönség is misztifikál. És vannak a továbblépők, a Szerelem, az Élünk és meghalunk, a Ne vágj ki minden fát, a Kertész leszek, amik sokszor izgalmasabbak. Az Újhold ez utóbbi kategóriába tartozik.

A bakelit, amire hónapokon át kuporgattátok a zsebpénzeteket. Amit rollerért, cigarettáért, böllérkésért cseréltetek. A hanghordozó, amit a Nyugatról érkezett csomagban rejtettek el a rokonok, vagy amit a Múzeum körúti zugárusoktól vettetek. A zene, amit a nagytesótól örököltetek, amivel hónapokon át együtt keltetek és feküdtetek, a borító, ami bár kifakult az évek alatt, nektek egész életetekben ugyanolyan színes maradt.

A Kádár-korszak második felében a lemezkiadás és -gyártás könnyűipari sikersztori volt. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat berkein belül az idén ötven éve alapított Dorogi Hanglemezgyár mintegy két évtizedes fennállása alatt, nagyjából hetvenmillió hanghordozót – kis- és nagylemezt – készített. A Volt egyszer egy beatkorszak szerzőivel az évforduló alkalmával egy kirándulást szerveztünk, megnézni, mi maradt az egykori üzemből. Idegenvezetőnk az a Szentgyörgyi Pál volt, aki az első pillanattól az utolsóig részese volt a cég életének, először karbantartóként, később pedig telephelyvezetőként. Valamikor 1995-96 tájékán pedig ő tette rá a lakatot a bezárt gyárra.

Korunkban a coming of age sztorik vagy magyar változatban felnövéstörténetek kifejezetten divatosnak számítanak, legyen szó zsánerfilmekről és -sorozatokról (Állj mellém!, Az, A Legyek Ura-sorozat) vagy szerzői drámákról (Eufória, Sráckor, Lady Bird). Ennek a történettípusnak van hagyománya a magyar filmtörténetben is Szabó István Apájától és Gaál István Sodrásbanjától a kortárs Larryig (Bernáth Szilárd) és a Fekete pontig (Szimler Bálint).

A Kádár-korban egy kezdő zenekarnak nem sok lehetősége volt komoly cuccot összeállítani. Hangszerek, hangosítás, kiegészítők, mind-mind befektetést kívántak, mely egy akkori átlag fiatal számára nem volt könnyen megoldható.

Benkő Róbert 1969 elején került az akkor már öt éve működő, eredetileg Phantoms nevet viselő Non-Stop együttesbe, amelyben számos, a későbbiekben országosan ismert zenész, így Somló Tamás, Victor Máté vagy Závodi János is játszott. A zenekar többször fellépett országosan ismert sztárzenekarok előtt, folyamatosan járták az országot, sikerrel szerepeltek több táncdalfesztiválon, az 1971-esen a Lélegző furcsa hajnalon című dallal második helyezést értek el, azonban sajnos nem kaptak lehetőséget nagylemez készítésére. Benkő 1973-ban kikerült a zenekarból, ám ekkor már egyébként is a dzsessz felé fordult a zenei érdeklődése. Most a kezdeti évekről, az első stúdiózásról, a Kexről mesélt nekünk, és arról is, hogy miként haverkodtak össze az Omega tagjaival. Mit jelentett a zenekaron belül a vérstáb és mi a baj a tánczenével? Ez is kiderül.

A lengyel könnyűzene képviselőinek az ötvenes években megkezdett magyarországi országjárását folytatva eljutottunk a hetvenes évekig, amikor továbbra is érkeztek hozzánk Lengyelországban népszerű formációk, de nálunk valahogy kevés zenekar produkciója érte el a rajongók és a sajtó ingerküszöbét.

Blaskovics László a hódmezővárosi zenei élet fontos alakja. Már a zeneiskolában fúvószenekarban játszott, ebből lett a Blaskó Dixieland. Bármerre járt is az országban, mindig talált a zenéléshez társakat. Miért tiltotta ki a zenekarát az igazgatónő a gimiből? Kitől kapták kölcsön a triciklivel szállított hangszereket, mi volt Varga Miklós beceneve a Grog zenekar énekeseként és miként működtek együtt a Molnár Dixieland Banddel? Ezekről is beszélgettünk vele.