Az Indián, akit kisiskolásként rövid úton eltanácsolt a zongoratanár. Később aztán minden hangot megismert a hangszeren, és az ország egyik legjobb gitárosa lett. Karácsony James a Ferm és a Generál után került a Loksiba. Kijárta a rock and roll-iskolát és hosszú évtizedeken át azóta is jelesre vizsgázik a színpadokon, de sikerei ellenére is szerény, közvetlen maradt. A „táncra játszásról”, a beatkorszak első éveinek szabadságáról, a showbiznisz lehetőségeiről és árnyoldalairól, a Barta-örökségről, a kaliforniai naplementéről, az újrakezdésekről és a Nyugati pályaudvar csendjéről is beszélgettünk vele.

Nagyon fiatalon talált meg téged a zene. Alighogy iskolába kerültél, elkezdted a klasszikusgitár-stúdiumokat Óbudán. Ha jól számolok, mindez nem sokkal ötvenhat után történhetett.

 1957-ben kezdtem az általánost, egy évvel a forradalmat követően, úgyhogy nagy volt még körülöttünk a kavarodás. A ritmusérzékem viszont rendben volt, ahogy a hangom is, úgyhogy azt mondta a szüleimnek az énektanár, hogy jó lenne, ha eljárna kórusba a Jancsika, és esetleg egy hangszert is választana. A család a zongora mellett döntött, csakhogy nekünk otthon nem volt zongoránk. Gyakorolnom ezért csak hébe-hóba sikerült, a billentyűkhöz ráadásul nemigen passzoltak a rövid, sovány ujjaim. Meglehetősen kevés sikerélményem akadt, még abban az évben eltanácsolt a zongoratanár. Épp akkor indult viszont a III. kerületi Dugovics Titusz téren a klasszikusgitár-iskola. A nagyszerű zenepedagógus, Puskás Tibor keze alatt kezdtem a hangszerrel való ismerkedést, és nyolc évig nála tanultam. Neki köszönhetem a biztos alapokat. Később aztán – autodidaktaként – megtanultam zongorázni is.

Nálatok, otthon milyen zene szólt?

Apám sokat hallgatta a Szabad Európát, az Amerika Hangját és a Luxembourg Rádiót. A kortársaimhoz hasonlóan én is a zavart adásokból ismertem meg a legmenőbb külföldi dalokat. Középiskolás koromban aztán elkezdtem felfedezni a magyar beatmezőnyt. Hétvégenként a Gázgyári Művelődési Házban hallgattuk a haverokkal Máté Pétert és a Thomastikot, és elképedve figyeltük a Radiccsal felálló Sakk-Mattot a Danuvia színpadán, de nagy hatással voltak rám az Illés koncertjei is. Amikor pedig eljutottak hozzám egy-egy megnyúlt szalagon a Cream és Jimi Hendrix felvételei, akkor valósággal megfordult velem a világ. Semmi ezekhez foghatót nem hallottam azelőtt.

Ákos István és Karácsony János, a Ferm tagjai. Fotó: Fortepan / Rubinstein Sándor

Nem is teketóriáztál sokat, színpadra álltál te is. Mindössze tizenhat évesen lettél a Vincze Viktóriát kísérő Ferm gitárosa.

Környei Attiláék azért kerestek új tagot, mert az addigi gitárosuknak közeledett az érettségije, úgyhogy ráparancsoltak otthon a szülők, hogy a próbák helyett legyen szíves inkább a tankönyvek társaságában tölteni az idejét. Nekem akkor távolinak tűnt még a könnyűzene, hiszen barokk meg klasszikus darabokat gyakoroltam Puskás Tibornál Óbudán, de addig-addig fűztek, hogy megadtam magam és csatlakoztam a zenekarhoz. A szüleimtől is kikértek, és ők is azt mondták, mehetek.

A Fermmel főleg szalagavatókon és iskolai bálokon léptünk fel, vagyis „táncra játszottunk” – így mondták akkoriban. Hattól tízig álltunk színpadon negyedórás szünetekkel, tehát végigzenéltünk négy negyvenöt perces menetet.

A közönség mindig az aktuális slágereket szerette volna hallani, úgyhogy rövid időn belül háromszáz-háromszázötven számot tanultam meg, egyik-másikban ráadásul énekeltem is. Képzeld csak el, kotta nélkül, sistergő felvételekből, a legkülönbözőbb stílusú daloknak vettem le az akkordjait. Igazi, könnyűzenei gitáriskola volt ez nekem, és a pályám későbbi szakaszában jól tudtam hasznosítani az itt megszerzett rutint. Ezért is mondtam később a tanítványaimnak mindig azt, hogy nincs más út, ki kell járni az iskolát.

A Ferm zenekar: Környei Csaba, Ákos István, Karácsony János, Csurgai Attila, Környei Attila. Fotó: Fortepan / Rubinstein Sándor

A hatvanas évek legvégén felsejlett már előttetek valamiféle könnyűzenész életpályamodell? Láttad-e magad előtt, hogy mondjuk húsz évvel később is színpadon állsz, vagy akkoriban a játék öröme jelentette számodra a legnagyobb motivációt?

A rocksztárságnak abban az időben nem voltak még nálunk előképei. Magunknak kellett kitaposni az ösvényt, természetesen a rendszer keretei között. Ahhoz, hogy hosszabb távon is színpadon maradhasson valaki, az ORI-nál és az OSZK-nál is vizsgázni kellett ugyanis. De a működési engedély megléte a beugrót jelentette csak, ez adott legális bevételt biztosító szakmai besorolást. Ennek hiányában fenékbe is billentettek volna, mint közveszélyes munkakerülőt. A vizsgázott zenész már gondolhatott tehát a holnapi fix kis gázsira, vajas kenyérre, netán taxira, karrierrel viszont nemigen számolhatott, mert annyira új volt még ez a műfaj és annyira labilis lábakon állt, hogy benne volt simán a pakliban, hogy a hatalom gondol egyet, beszigorít, vagy teljes egészében újraírja a szabályokat.

Hétről hétre játszottunk tehát, fogalmunk sem volt, mit hoz a következő tavasz, de egymást inspirálva egyre sokoldalúbb, fineszesebb, jobb zenészek lettünk.

Persze az is igaz, hogy teljesen mást jelentett a vasfüggöny innenső felén zenélni akkoriban. A mi kis zárt közegünk mit sem tudhatott a nagybetűs showbiznisz lehetőségeiről és árnyoldalairól. Különös módon éppen emiatt járta át egyfajta szabadság a hazai beatkorszak első éveit. Ez pedig az előadókról a közönségre is átragadt. Ebben állt szerintem a kezdeti idők igazi ereje. Nem sokkal később a hatalom meglátta aztán a könnyűzenében rejlő üzleti potenciált, és igyekezett a lemezeladásokból meg a koncertbevételekből származó hasznot a saját céljainak megvalósítására fordítani. Addigra a hatvanas évek kócosságát sikerült meghaladni valamelyest, de a szintlépéssel egyszersmind el is vesztettünk szerintem valami fontosat.

Fotó: Fortepan / Rubinstein Sándor

A profivá válást mutatja például az is, hogy Környei Attila páratlan ügyességgel menedzselte a Ferm zenekart. Megtervezte az együttes arculatát és szórólapokkal népszerűsítette a fellépéseiteket. A hőskorszakban roppant sokat számított a kreativitás, mintha így mutatta volna meg a közönségének egy banda, hogy többre vágyik az aktuális szettek végigjátszásánál.

Így igaz. Hetente háromszor próbáltunk, és minden héten tanultunk legalább egy új dalt. A jó megszólalás ugyanolyan fontos volt nekünk, mint a kölcsönzött fellépőruhák. A közönség velünk volt, és jöttek a sikerek. Ezt pedig igazán az fejelte meg, amikor saját számokat kezdtünk játszani, magyar szövegekkel. Hiába halandzsáztunk ugyanis a kaliforniai naplementéről, itthon az nem igazán volt átélhető. A rajongók ránk voltak kíváncsiak, tőlünk vártak a saját kérdéseikkel kapcsolatban útmutatást. A profivá válásnak elengedhetetlen – az arculatnál, a plakátolásnál és a mesterségbeli tudásnál is fontosabb – elemei voltak ezért a jól megírt, saját dalok.

Mint mondjuk a Generál Mit tehet az ember című dala, amivel 1972-ben megnyertétek a Ki Mit Tud?-ot. Országos hírnevet, és még nagyobb lehetőségeket köszönhettetek neki, köztük külföldi fellépéseket is. Egy kicsit beleláthattatok, hogy odakint összehangoltabb, profibb a zeneipar. Téged sosem kísértett meg a Nyugat?

Annyira jó passzban volt a zenekar, hogy bármennyire kuszák voltak is itthon a viszonyok, egyikünk sem szerette volna épp akkor teljesen más közegben újrakezdeni. Bár elsőre nem tűnik nagy mutatványnak megszervezni a kint maradást, azért egy együttes számára együtt maradni és egy ismeretlen országban folytatni sokkal nehezebb. Gondolj csak bele, még ha a barátnődnek, a családodnak sikerül is dobbantania veled, itt kell hagynod a barátokat a rajongóidat, az autót, a lakást. Mindezt úgy, hogy semmi garancia rá, hogy odakint is működni fog, amire itthon épp fogékony a nép.

Biztos sokan vannak, akiknek sikerült, de később, amikor az LGT-vel többször jártunk Nyugaton, úgy éreztem, az ott élő honfitársaink – még ha jól megy is a soruk – valahogy otthontalanok.

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Az újrakezdést emlegetted, és új kezdet az is, amikor valaki új zenekarba kerül. Pláne, ha a Locomotiv GT az az új zenekar. 1974-ben te már színpadi rutinnal felvértezett, egyéni stílusban játszó, elismert gitáros voltál. Mégis, furdal a kíváncsiság: megfordult-e a fejedben, hogy olyasmit várnak tőled a többiek, vagy éppen a szupergrupp közönsége, hogy azt a Barta Tamást helyettesítsd, akivel annak idején az Izabella utcai lakásán nagyokat dzsemmeltetek?

Persze, nagyon is. Amíg nem voltak közös dalaink, a régi repertoárt játszottuk a koncerteken. És ugyan nem tapasztaltam se a többiek részéről, sem pedig a rajongók felől semmiféle nyomást, én mégis azt gondoltam, hogy úgy kell gitároznom, ahogy Barta Tamás gitározott. Ez addig ment, amíg elkészült a Mindig magasabbra lemez. Majdnem egy évig tartott tehát, mire újból megtaláltam magam.

De én éreztem csak ezt a nyomást, hiszen Presser, Somló és Laux egyből maguk közé fogadott. Az viszont nem könnyítette meg a beilleszkedést, hogy 1974-ben egy csalódott, feszült és nem túl vidám társaság jött haza Los Angelesből. Egyértelmű volt, hogy új időszámítás kezdődött számukra is. Mire elkészült az új album, addigra mindenki és minden részlet a helyére került.

A rajongók emlékezetében kiemelt fontosságú helyszín a Budai Ifjúsági Park. Úgy tudom, az LGT-vel épp 1975-ben játszottatok ott. Kíváncsi vagyok, milyen emlékeket őrzöl arról az estéről, hiszen a zenészek között az Ifipark megítélése meglehetősen felemás

Rengetegen gyűltek össze aznap, gomolygó, végeláthatatlan tömeg. A színpadnak nyomták a közönség első sorait, a hangfalainkon is ültek páran, akiknek nem jutott máshol hely. Jó érzés volt látni, ahogy a rajongás beterít és körülölel, én viszont ezekben a helyzetekben kevésbé tudok a játékomra figyelni valahogy.

Mielőtt beszélgetni kezdtünk, az 1978-as tabáni koncertetek felvételét néztem újra, és hát ott sem voltak kevesen.

Az ifiparkoshoz nagyon hasonlóak a május elsejékkel kapcsolatos emlékeim. Számomra ezért – néhány kivételtől eltekintve – feszültséggel teliek voltak a tabáni fellépések is. Szervezetlen, átgondolatlan, rosszul kiépített volt az egész. Esély sem volt rá, hogy nyugodtan egyél egy falatot, pisilni sem tudtál elmenni, ahogy elbújni sem, hogy a színpadra lépés előtt kifújd egy kicsit magad. Szinte megfojtott a több tízezres sokaság, másfelől pedig érdekes módon magamra hagyottnak éreztem magam a tömeg közepén, hiszen a rendezők már a második-harmadik szám alatt fölbontottak a söreiket, és attól fogva élvezték ők is a koncertet meg a napsütést, akár a többi látogató. Nem voltak nekem komfortosak ezek a bulik, de igyekeztünk kihozni belőlük a legtöbbet, amit lehetett. Ennek ellenére a tavaszi, vagy éppen a nyári fellépéseink rendre jobban sikerültek emlékeim szerint, mint a tabáni május elsejék.

Az Omega és az LGT közös dalt ad elő a Siófoki Szabadtéri Színpadon. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás 

1980 nyarán a Beatrice és az Omega társaságában jártátok körbe a Balatont, és a rajongók három remek formában lévő zenekart láthattak ezen a koncertsorozaton. Neked milyenek róla az emlékeid?

Kitűnőek. Más volt mindhárom zenekar közönsége, de azokon a tóparti estéken valahogy ez a három tábor mégis összeért, remekül kiegészítette egymást a három produkció. Jól éreztük magunkat együtt, jól szólaltak meg a dalok és a tét sem volt kicsi. Ahogy a rajongók, úgy mi is pontosan tisztában voltunk a sorozat jelentőségével, ez pedig mindenkit felvillanyozott. Egyfajta nemes versengés alakult ki a bandák között, úgyhogy mindhárom zenekar rendesen odatette magát.

Rengeteget voltatok úton az LGT-vel és sokat játszottatok külföldön is. A koncertezés szinte mindennapi tevékenységetekké vált. Volt-e módod, időd rá akkoriban, hogy a korábbi zenésztársaid pályájának alakulását figyeld, vagy, hogy megismerd az akkor induló zenekarokat?

Attól fogva, hogy bekerültem az LGT-be, kevesebb időm jutott ilyesmire. Hétvégenként játszottunk, próbákkal és új dalok írásával teltek a hétköznapok. Azokra a helyekre, ahol pár éve sok koncertet hallgattam még, alig jutottam el, egyre inkább magába szippantott viszont a színházi közeg. Más lett az életem. Somlóval jártuk ugyan az éjszakát, később pedig Solti Jánossal lettünk jó barátok, de a pályatársaktól eltávolodtam azokban az években egy kicsit. Az LGT volt számomra a világ közepe. Ha meggondolom, ez így volt természetes.

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Beszélgettünk maratoni hosszúságú szalagavató bálokról és óriási tömegekről a tabáni domb oldalán. Jártunk a Balaton partján és túl a vasfüggönyön is. Érkezzünk most a Nyugati pályaudvarra. 1992 májusa van, és egy korszak kétségkívül véget ér. Milyenek a Búcsúkoncerttel kapcsolatos emlékeid?

Hosszú tervezés előzte meg 1992 májusát. Ki kellett találnunk a látványt, ki kellett választanunk a koncert tételeit. Azért sem volt ez egyszerű feladat, mert tényleg úgy tűnt, hogy a zenekar végleg búcsút vesz a közönségétől. Minden apró mozzanatnak jelentősége volt tehát. És azt hiszem, a búcsú sikerült. Jól szólaltunk meg, együtt ünnepeltük a mögöttünk hagyott évtizedeket. Az utolsó este persze nehéz és szomorú volt. Miután kihunytak a fények a színpadon, átöltöztünk, járkáltunk még kicsit szótlanul a színfalak mögött, aztán mindenki hazaindult a családtagjaival. Biztosak voltunk benne, hogy még találkozunk, de sejtettük azt is, hogy most hosszú csend következik.

Szerző: Vass Norbert

Nyitókép: Karácsony János archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.