Eltalált borító, ütős cím és három szerző: ezek az első benyomásaim a friss Barta Tamás-kötetről. Hármaskönyv, de nem úgy, mint Werbőczyé és mivel jól ismerem az írókat, nem csodálkozom: nem a véletlen sodorta őket közös társaságba. Az sem véletlen, hogy Gábor Eszter neve van elöl, hiszen ebbe az elképesztő kutatómunkát igénylő programba, amit saját magának adott, ő vágott bele megszállottként évekkel ezelőtt. Miért? Mert valódi rajongó.
A könyv intrója mindent kijelöl és megmagyaráz. Ilyen frappáns felütéssel nem találkoztam még hasonló munkák indításakor, az idézet Miklós Tibortól származik:
„Tévedés azt hinni, hogy a rajongás felületes viszony. Az igazi rajongó ismerni akarja kedvencét. Szájról-szájra járnak történetek és adatok, valódiak és hamisak. A rajongót minden érdekli, de legfőképp a nagy titok, a megfejthetetlen többlet, ami a sikert, a befutást eredményezi. Ez a többlet (nevezzük tehetségnek, az egyéniség varázsának) valóban létezik.”
Örömteli, hogy új szerzőt üdvözölhetünk a magyar rocktörténet kutatóinak szűk táborában, ráadásul Gábor Eszter a tudásával, tapasztalataival, műveltségével, stílusával, kitűnő ízlésével, szorgalmával, lelkesedésével és alázatával jó hangosan rúgta be az ajtót.
Majnik László többkötetes szerző, rendszeresen publikál szakmai fórumokon (itt, a Volt egyszer egy beatkorszaknak is állandó szerzője – a szerk.). Zenész. Mély zeneelméleti tudásával és remek hallásával olyan szintre emelte a magyar beat-pop-rock dalok elemzését, ahova eddig még nem tartott vele senki. Minden magyar zenekart, előadót ismer, a dalok számtalan mutációját is felkutatja idegen országokban kiadott hanghordozókon vagy felvételeken és összeveti az eredeti hazai megjelenésekkel. Ő is rajongó.
Bálint Csabának monográfiák és szakkönyvek, interjúkötetek sorozatát köszönhetjük. Munkája úttörő jellegű volt pályafutása kezdetén, azóta kötetei forrásmunkákká nemesültek. A Magyar Rockhírességek Csarnokának alapítója, vezetője, fanatikus gyűjtő és rendszerező, sokat foglalkoztatott, nélkülözhetetlen, megkerülhetetlen szakember. És természetesen rajongó.
A Locomotiv GT koncertje a Budai Parkszínpadon. Forrás: a Rockmúzeum archívuma
Ahogy én is. A Locomotiv GT Ringasd el magad! című lemeze a magyar rockzene egyik alapköve, csúcspontja, világszínvonalú mesterműve. Mivel a megjelenésekor kilencéves voltam, öt év múlva, amikor már alaposan elkapott a gépszíj, iszonyú nehézségek árán tudtam csak megszerezni. Vidéken cseperedtem, ott nem volt antikvárium akkoriban. Az elsőt még reménytelenebb helyzetből varázsoltam elő, a Bummm! eredeti példánya pedig ajándék képében lepett meg. Nem érdekelt akkor jobban semmi annál, hogy mindent megtudjak a hőseimről, a magyar beat- és rockzene alapító atyái közül Frenreisz Károlyról, Laux Józsefről, Presser Gáborról és persze mindenki másról is.
Faltam a cikkeket minden lapban, ahol teret engedtek a rockzenének (könyvek ebben a témában akkoriban csak elvétve jelenhettek meg). Gyűltek az újságkivágások a spirálfüzetekben, így tudtam meg, hogy az LGT megalapításának ötlete Frenreisz Károlyé, de Presser Gábort sem kellett sokáig győzködni, csak a dobos tekintetében tért el a véleményük: Karesz a Metro-beli társát, Brunner Győzőt szerette volna, Presser Gábor pedig kijelentette, hogy Laux József nélkül nem hagyja el az Omegát.
A Locomotiv GT 1971-ben. Forrás: a Rockmúzeum archívuma
A gitáros posztja nem volt vitatéma, mert egyesélyes, egyértelmű és kizárólagos alapon mindketten Barta Tamás akarták. Nem szerették volna, hanem akarták! Ki ez az ember, akit nem lehetett volna mással kicserélni? Barta Tamás. Gábor Eszterék könyve róla szól.
Harminchárom év adatott neki, valójában huszonhat éves korában, 1974-ben be is fejeződött aktív zenei pályafutása egy csúcszenekarban, aztán 1982-ben, máig nem tisztázott körülmények között meghalt. Egyénisége, művészete, sorsa iránt a mai napig hatalmas az érdeklődés. Hajdú Eszter készített egy dokumentumfilmet Siess haza, vár a mama! címmel 2019-ben, amely alaposan felkavarta az érzelmeket. Gábor Eszter akkor már dolgozott az anyaggyűjtésen és tudomása szerint rajta kívül, tőle függetlenül még legalább ketten írták a maguk Barta-könyvét, csak azok még nem készültek el, az övé viszont igen, a szokásos körülmények között: menny és pokol, letörések, lelkesedés, de Tomi nem hagyta nyugodni. Elképesztő a befektetett munka, erről szintén az intróban olvashatunk a Pengék és halak című könyvből vett idézet így szól:
„Ide-oda cikáznak az emlékezésvonatok. Előreszaladnak és visszatolatnak. Rengeteg gyomos szárnyvonal, évek óta nem járt rajtuk vonat. Hirtelen megszakadó, sehova se csatlakozó sínek… Mindenkinek a története külön történet, még ha ugyanarról szól is… A precízekben úgy élt a múlt, akár egy napló. Előre-hátra pörgetik a lapjait, és bármikor ráböknek egy dátumra. Tessék, ez és ez történt. Mások színekben és árnyalatokban gondolkodnak. A múltjuk akár egy paletta, külön a rózsaszín és külön a szürke emlékek. Időrend nem számít. Ha valamire nem emlékeznek, a meglévő színekből gyorsan kikeverik. De legtöbben vannak az összevisszák. Szilánkokból rakják össze a történetet és nem törődnek az illesztéssel. Múlt időben fantáziálnak, és jól megkeverik a paklit…”
Amikor szükség volt rá, mindig akadt valaki, aki tanácsokkal, biztatással, egy-két ötlettel segítette a szerzőt, legfőképpen Bálint Csaba, aki társszerző is lett. Így most kézbe tudjuk venni a nyolc fejezetre és a Legendáriumra, mint kilencedikre tagolt kötetet. Mert Barta Tamás legendává vált már akkor, amikor kiderült: 1974-ben nem tér haza társaival az általa annyira vágyott és imádott USA-ból.
A könyv tördelésében is jelzi, hogy az adott rész melyik szerző munkája: Gábor Eszter viszi végig a történetet, Bálint Csaba erős szakmai szálat sző a szövegbe. Gyakran továbbvisz gondolatokat, ám ez nem a „mi lett volna, ha” bulvár, mert annak nyoma sincs a könyvben. Majnik László zeneelméleti elemzései pedig bravúrosak, nem bírtam magammal, és olvasás közben minden általa javasolt dalváltozatot meghallgattam és bizony sokkal most találkoztam először! Ez a Húristen! című könyv egyik legnagyobb erénye: úgy önti ránk az eddig ismeretlent, hogy lubickolunk, nem fuldoklunk az információk tengerében. A szöveget még hitelesebbé teszik a fotósarkokba „illesztett” kultúrtörténeti adalékok. Erős és fontos a 122 lábjegyzet szerepeltetése, a kötet fotóanyaga pedig bámulatos.
Barta Tamás a Hungariában. Forrás: a Rockmúzeum archívuma
A szerzők gondot fordítanak azoknak a közösségeknek a bemutatására, ahova Barta Tamás tartozott: az iskolatársak, a vízilabda-csapat, a beatklubok és aztán a zenekarok. Az erős, markáns egyéniségek, akik mellett saját maga is azzá vált: Fenyő Miklós a Syconorban majd a Hungariában, Várszegi Gábor a Geminiben, ahol egy, rá annyira jellemző eset is megtörtént:
„Egy Gemini-koncert alkalmával esett meg az az anekdotikus történet is, hogy Radics Béla koncert előtt meg akarta nézni Barta gitárját, s amikor kérdezte, hogy kiveheti-e a tokból, Barta csak annyit válaszolt: »Mosd meg a kezed előtte«”
A Magyar Néphadsereg sorkatonai szolgálata alól akkoriban csak kevesen menekülhettek meg, de akadtak professzionális segítők:
„Jakubovics Tibor ortopédus és sebészdoktor is volt a Honvéd Kórházban. Minden nap víz nélkül addig nyelette Tomival a Kalmopyrint, amíg gyomorfekélye nem lett. Nem akármivel játszott; ez a kádárista hadseregben hadbíróságot vont volna maga után, hazaárulás címén, mindkettőjüknek. Később Jakubovics kiment Líbiába, azóta nem tudni róla. De még előtte Szűcs Totyának a behívó ellenére »kivette a vakbelét«, és a katonai ügyészeknek, akik hevesen érdeklődtek, odaadta egy szintén aznap operált muki perforált vakbelét. Ezt hívják profizmusnak... (Papp Gyula)”
Leszerelést követően Baronits Zsolt és a Syrius, majd 1969-ben újra Fenyő Miklós és a Hungaria jött a sorban, ami nem volt egyszerű mutatvány, tekintettel az alábbiakra:
„Kellett egy igazi szólógitáros. Ekkor Sipos gondolt egyet, és felhívta régi Syconoros kollégáját, Barta Tamást. Persze volt egy kis bökkenő: Barta nem volt beszélő viszonyban Fenyővel. És Fenyő sem akart hallani róla. Ezt rendbe kellett hozni. Sipos tető alá hozott egy találkozót kedvenc Dunapark Kávéházukban, megalapozva a Hungaria következő másfél éves sikerfutamát.”
Aztán következett az Ifjúsági Magazin szakmai- és közönségszavazása.
A közel négyszáz oldalas könyv mind információban, mind vizuális, mind zenei élményben rengeteget, köztük rengeteg újat ad. Nagy kedvencem a kilencedik fejezet, a pálya- és kortársak egymástól sok esetben teljesen eltérő megítélésű visszaemlékezései. Számomra Barta Tamás nemcsak az első magyar gitárhős, de az egyik legprofibb zenész, tehetséges zeneszerző és jó énekes. Ha létezett akkoriban ilyen kategória, az első valódi hazai rocksztár. Kinézetre a kiköpött magyar Graham Nash.
A hazai rockzene valódi ismerői és rajongói számára igazi csemege ez a könyv. Részletekbe menően megismerhetjük Barta Tamás családját, a kisfiút, aki tehetséges vízilabdázóként a hegedű után rátalált a gitárra és soha többé nem tette le. Sajnos más elvégezte ezt helyette. A szerzők nagyon bölcsen Barta Tamás történetét 1974-ig, az amerikai turné végéig követik. A többi legyen a bulvár martaléka.
Gábor Eszter–Majnik László–Bálint Csaba: Húristen! ‒ A Barta Tamás-könyv, MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület, Budapest, 2024.
A kötetet 2024. november 17-én, 15 órától mutatják be a Magyar Rockhírességek Csarnokában.
Szerző: Rozsonits Tamás
Nyitókép: a Rockmúzeum archívuma
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
