Egy ötvenöt éves Illés-buli

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

2020. június 18. - beatkorSzaki

1-kazetta.jpg

A harmadik emeleten lakó, nálamnál 2-3 évvel öregebb, két cimborám csábított el először egy úgynevezett klubba, amelynek a Vasas Pasaréti úti komplexuma adott otthont. Bizonyára mindig más és más együttes zenélt itt, de nagy szerencsémre én az Illést hallgathattam – életemben először – élőben.

Nagyjából 1963–64 lehetett, úgyhogy természetesen még a régi, vagy inkább első felállása volt ez a zenekarnak. Mivel a Szabad Európa Rádión nőttem fel, a helyszíni élményt azonnal a hangszórókból felcsendülő, akkori nagy slágerekkel hasonlítottam össze. A Teenager Party, illetve a Délutáni randevú szinte mindig ott talált a világvevő készülékünk mellett, ezért az akkori angol-amerikai slágereket viszonylag jól ismertem. Nem okozott nehézséget a rádiós felvételek és a helyszínen hallott zenék összehasonlítása, mert a SzER-t erősen zavarták, és az együttesek akkori felszerelése sem vethető össze a maiakéval. Az angol szöveget úgysem értettem, tehát nyugodtan a zenére koncentrálhattam. Az élőzene lenyűgözött, bár később a lemezeken hallott, illetve a technika fejlődésével a hang egyre tisztább lett, és én egyre inkább hallgattam lemezeket.

Magnón rögzítettem a felvételeket, és vasárnap délelőttökön nyitott ablaknál bömbölhetett a beat! Az Illés felvételeire már a Rádióban történt megjelenésükkor rácsaptam, de dívott a gyűjtők közötti csere-bere is. (Az első magnóm egy Koncert típusú készülék volt. Amikor lefutott a szalag, nem kellett megfordítani, hanem egy billentyű lenyomásával, a szalagnak a másik sávját is le tudta játszani – visszafelé!)

2-foto.jpg

A szerző gyakorol. Fotó: Schuminszky Nándor

1965-ben a híres Bercsényibe terveztük a skacokkal a hét végi bulit, amikor egy iskolai csínytevés miatt, apám szobafogságra ítélt. Ez jobban fájt, mint az esedékes testi fenyítés, hiszen így sok mindenről lemaradtam. Így az Illés koncertről is. Gecse Laci azonban, akivel a legtöbbet lógtam a házból, segített, mert valószínűleg egy roadként dolgozó haverja segítségével, felvették azt a bulit. Mielőtt – pár év múlva – disszidált, a kazettát rám hagyta, egy-két más aprósággal egyetemben.

Akkor már én is lecseréltem az időközben tönkrement Koncert magnómat, előbb egy lengyel gyártmányú Grundigra, majd a BHG MK-21-esére. Ez már kazettás készülék volt, az eddigi szalagosokkal szemben. Így tudtam hallgatni azt az egyre jobban felértékelődő kazettát, amit egy, a zenekarral történt találkozás során alá is írattam.

Az 1966-os táncdalfesztiválon a Még fáj minden csók című Illés-szám, óriási felháborodást váltott ki, mármint az idősebb korosztályból. Nekem, és gondolom nagyon sokunknak viszont nagyon tetszett. Öt évtized távlatából visszagondolva ez inkább egyfajta ellenállásnak tűnik az idősebb generációval szemben, afféle „csak azért is”-érzésnek. Az ember az Illés-számok mögé mindig belevitte, vagy inkább beleképzelte ezt az ellenállást. A Bródy Tini meg ki is mondta, nem véletlenül lett a zenekar „balhés sráca”…

Az Egyetemi Színpad lett a következő állomás. A Királyhágó utcai szomszéd házban lakott a Wiener Öcsi, akit csak Teofilnak becéztünk. Rengeteg utcai focizás után szétváltak útjaink. Mindegyikünk dolgozni kezdett az első munkahelyén. Nos, Teofil az Egyetemi Színpadon kapott munkát, mint technikus. Nem felejtett el engem sem, úgyhogy állandó vendég lettem az Illés-koncerteken. Sőt, az idő tájt már volt menyasszonyom is elkísért oda. És ha már ott volt, bizony ő sem maradt ki a különböző huncutságokból. Szörényi Szabolcs akkor már egy alumínium létrának tűnő ülőkén ülve játszott, egy óriási kalapban. Teó révén szabad bejárásunk volt a színpad közönség elől elzárt részeibe is, ezt használta ki a volt menyasszonyom. Gyakran lekapta Szabolcs fejéről a kalapot, és kezdetét vette a fogócska.

Nem lehetett kétséges, hogy ott is meg kellett kísérelnem a koncertek felvételét. Az MK-21-es azonban többször is csődöt mondott. Egyszer torz lett a felvétel, másszor a fordulatszámmal volt a baj; egy macska is megirigyelhette volna a nyávogását. Savanyú arccal hallgattam a „koncertet” a folyóson, az öltözőjébe siető Levente pedig – ezt meghallván – hangosan nevetett. Szinte hihetetlen, de többszöri próbálkozásomat sem koronázta siker, nem maradt meg egyetlen felvételem sem, az Egyetem Színpad koncertjeiből.

Viszont az a bizonyos – ma már 55 éves, bercsényis anyag – 25 perce viszont a fiatalságomat (és sokak fiatalságát) hozza vissza. Meghallgatva azokat a számokat, a lányok sikításait, bárki az 1960-as években érezheti magát.

Szerző: Schuminszky Nándor

Nyitókép: a szerző felvétele

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr8915717884

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.