„A lányok néha felszóltak, hogy harmadszor is a Venust akarják hallani. Az énekesnőt állítólag Mariskának hívták, az együttest meg talán Shocking Blue-nak” ‒ olvassuk Kontra Ferenc Tankon jön a rend című novellájában, ez pedig azt sejteti, hogy a világhírnévre szert tett holland banda legnagyobb slágere rendszeresen pörgött a vajdasági házibulikon is. Az alábbiakban az első magyar származású, nemzetközileg is sikeres rockénekesnő történetét tekintjük át, vagyis annak járunk utána, hogy ki is volt ez a szomorú szemű, fekete frufrus, szögletes mozgású, a hollandok által Máriszka Fíriszként emlegetett titokzatos és szinte szótlan díva.
Jó ideje tervezem feldolgozni Veres Mariska történetét, úgyhogy amikor nemrégiben A vezércsel című minisorozat hatodik epizódjában láttam őt viszont, úgy döntöttem, nem halogatom tovább ennek a cikknek a megírását. A filmben a kitalált sakkzsenit alakító Anya Taylor-Joy a Venus című dalra csúszik szét a zavarba ejtő narancsos árnyalatú tapétával borított falak között, Kentucky zöldövezetében. A klasszul komponált jelenet vissza-visszatér ahhoz a szokatlanul domború televízióhoz, amelyből a Shocking Blue még el sem készült dala bömböl.
Nemigen értettem, miért ragaszkodtak hozzá a készítők, hogy bár a széria szerint 1967-ben járunk, a főhősnő egy két évvel későbbi slágerre mozogjon, majd legyen rosszul, hiszen Veres Mariska figurája nehezen olvasható rá a számos függőséggel küzdő sakkozóra. A zavarát nyugtatókkal és jelentős mennyiségű alkohollal leplező, sorozatbéli Beth Harmont és a turnék alkalmával csendben teázgató és narancslét iszogató énekesnőt különös tehetségükön túl az köti tán össze mégis, hogy társas helyzetekben mindketten nehezen nyíltak meg. Mielőtt azonban mélylélektani elemzésbe fognánk, tegyük fel a kérdést, hogy miért is Hágából indult Veres Mariska karrierje.
A „magyar vonósbandákat” már az 1910-es években nagyra becsülték Hollandiában – olvassuk Maaike Meijernek a Beszélő hasábjain megjelent írásában, amely a cigányzenészek korabeli, másfélezres (!) nagyságrendű repertoárjába is betekintést enged. Az amszterdami, rotterdami és hágai kávéházak, éttermek és mulatók publikumának olyan zenekarok húzták a talp alá valót, akik remek színvonalon adtak elő keringőket, táncdalokat és francia zsánerdarabokat. Akkor sem jöttek zavarba, ha operarészleteket kért tőlük a közönség, amikor pedig kellő mennyiségű pohár ürült már ki, és az ital pirospozsgássá színezte a szikkadt németalföldi arcokat, jöhettek természetesen a csárdások.
A helyi rádióadók előszeretettel sugároztak cigányzenét, a prímások pedig valóságos rocksztárnak számítottak a századelőn Hollandiában. Az első nemzedékhez tartozó Ráczky Rudy állítólag saját lovaskocsiján vitette munkába magát ‒ ez a módszer autentikusabbnak és belevalóbbnak tűnik, mint az automobilos száguldozás. A harmincas évekre annyira népszerű lett a mélyföldön a cigányzene, hogy Maaike Meijer szerint számos holland zenész álnéven igyekezett karriert építeni, és románnak vagy magyarnak adta ki magát. Nem lehetett könnyű dolguk, mert akkoriban olyan képzett muzsikusok érkeztek Kelet-Európából Hágába, mint Mariska papája, a hegedűvirtuóz Veres Lajos.
Természetes volt, hogy a prímás és a francia-orosz felmenőktől Németországban született Maria Ender második lánya, Mariska ‒ aki 1947-ben, Hágában látta meg a napvilágot ‒ zongoraleckéket vegyen az édesapjától, és az sem számított meglepetésnek, hogy már tizenhat évesen egy Les Mysteres nevű együttesben énekelt.
A legenda szerint 1968-ban katonai szolgálatra hívták a Shocking Blue frontemberét, a banda menedzsere pedig nem sokkal azután látta meg a lányt, hogy kiderült, a bandának új énekesre lesz szüksége. A védjegyévé vált hosszú szárú bőrcsizmában, könnyű, színes blúzban színpadra álló, végtelen hosszú szempilláival félszegen pislogó, roppant erős hangú Mariskában a Shocking Blue útjait egyengető szakember egyből Fred de Wilde utódjára ismert.
Különös történet, hogy a szóban forgó találkozás a Golden Earring nevű zenekar első hollandiai sikerét ünneplő bulin esett meg. A Golden Earring egy Marlene Dietrich főszereplésével készült, 1947-es film címéből csente a nevét. A Mitchell Leisen rendezte Arany fülbevalók című moziban a német csillag egy szívesen dalra fakadó cigánylányt alakít, aki többnyire magyarul énekel és káromkodik. A forgatókönyvet ugyanis az előbb Párizsba, aztán Londonba költözött Földes Jolán írta, akinek az első világháború után a francia fővárosban letelepedő magyar munkáscsalád történetét elmesélő, A halászó macska uccája című könyvét tucatnál is több nyelvre fordították le. Esik még szó a cikkben macskákról, előtte azonban tekintsük át a Shocking Blue történetét.
A Shocking Blue 1970-ben. Fotó: Joost Evers / Creative Commons
Az 1967-ben, Hágában alakult Shocking Blue slágerfelelősét Robbie van Leeuwennek hívják. Az együttes klasszikus felállásának egyetlen máig élő tagja korábban egy The Motions nevű, garázsrockot játszó Nederbeat-bandában pengetett, és imádta az angolszász folkmuzsikát.
A Shocking Blue állítólag a Cream Strange Brew című dalának egy sorából ferdítette a nevét („She’s a witch of trouble in electric blue”), és a korai kislemezeiken szaxofont, szitárt, bendzsót és mandolint is megszólaltató, a countryból is sokat merítő hollandusok különösen értettek ahhoz, hogy olyasmivé alakítsanak valami már meglévőt, ami igazán nagyot üt.
Ha közvetlenül a Venus után végighallgatjuk a The Big 3's Banjo Songját, könnyen beláthatjuk, hogy Robbie van Leeuwen nemigen változtatott az akkordmeneten, csupán a dalszöveget írta át, no meg jó érzékkel poposította a country-dalt. Veres Mariska egy interjúban úgy emlékszik, a világra szóló sláger nagyjából egy nap alatt készült el a gitáros-dalszerző boszorkánykonyhájában.
A Venus 1969 decemberében a Billboard lista élére került. Avatott fülek a Who Pinball Wizardjának gitárjait vélik belőle kihallani, a Shocking Blue-dobos, Cornelius van der Beek pedig évekkel később arra tett utalást, hogy a Get Back is hatott a dalra – közelebbről Billy Preston elektronikus zongoráját nevezve meg inspirációs forrásként. Akárhogy is, van Leeuwen valamit nagyon eltalált.
„Bár azt gondolják rólunk, hogy odahaza fapapucsban sétálgatunk, azért tisztában vagyunk a trendekkel” ‒ nyilatkozta egyszer széles mosoly kíséretében a dalszerző-gitáros.
Jerry Ross, a Colossus Records embere egy európai kiruccanás alkalmával hallotta a dalt, és alighogy hazaért, elkezdte előkészíteni a Shocking Blue tengerentúli szerződtetését. Nem csalt a szimata. A Venus No. 1. lett az Egyesült Államokban ‒ ilyen sosem történt azelőtt holland dallal ‒, de vezette a svájci és a belga listát is. Otthon viszont csak a harmadik helyig jutott.
Bár a Venust követő Send Me a Postcard (amit nemrégiben a Hüsker Dü-vezér Bob Mould dolgozott fel a szólólemezén) már nem jutott ilyen magasra, a Shocking Blue sikere után a világ kíváncsi lett a holland zenékre. A Shocking Blue 1970‒71-ben Dél-Amerikában és Ázsiában turnézott. Izraelben és Japánban testőrök óvták őket a rajongók hadától. 1967 és 1974 között a zenekar tizenegy albumot rögzített, amelyek közül az At Home (1969), a The Third Album (1971) és az Inkpot (1972) talán a legjobban sikerültek. 13 milliónál is több lemezt adtak el, azonban a zsúfolt menetrend, valamint az, hogy a végre odahaza is listavezetővé lett Mighty Joe és Never Marry a Railroad Man című dalokhoz hasonló slágereket vártak tőlük, szétzilálta az együttest.
A basszusgitáros, Klaasje van der Wal 1971-ben dobbantott, aztán két évvel később van Leeuwen is elhagyta a Shocking Blue-t. Nem sokkal ezután Mariska is kiszállt, hogy a szólókarrierjére koncentráljon. A Take Me High, vagy a Lovin' You című dalai nemcsak Hollandiában, de Németországban és Belgiumban is szép sikereket értek el. A nyolcvanas évek második felében, Veres nevű bandája élén Mariska bőrbe öltözött és hajmetált énekelt, 1993-ban a Shocking Jazz Quintet élén dúdolt szvinges dzsesszdalokat, 2003-ban aztán Gipsy Heart címmel rögzített lemezén a cigány gyökereihez tért vissza.
Kíváncsi voltam, a hazai közönség ismerhette-e a sikerei csúcsán Mariskát, úgyhogy átlapoztam a korabeli lapokat. A Shocking Blue-t itthon először a Napló 1970. január 31-i száma említi, a „különböző világmagazinok slágerlistáit figyelemben véve” összeállított rangsoruk második helyén szereplő Venus kapcsán, de az énekesnő magyar származásáról ekkor szó sem esik.
Másodjára Szörényi Levente ajánlja a tanulóifjúság figyelmébe a holland zenekart. Az Illés 1970-es angliai turnéjáról szóló beszámolóban az aktuálisan legizgalmasabb produkciók egyikeként emeli ki a Shocking Blue-t, olyan együttesek mellett, mint a Led Zeppelin, a Fleetwood Mac vagy a Creedence Clearwater Revival.
Zenéjük „ritmusában a cigánydalok ismertetőjegyeit” véli felfedezni Ifjúsági Magazin, amit a cikkíró azzal indokol, hogy az énekesnő egy Hollandiában élő magyar cigányprímás lánya. A lap 1970. áprilisi száma fotót is közöl a zenekarról.
Veres Mariska a Shocking Blue platina-lemezével. Fotó: Joost Evers / Creative Commons
Az IM Beat-lexikon című rovatában, 1972. szeptemberében így méltatta a Shocking Blue-t: „Mariska Veres magyar származású holland énekesnő, az együttes szólistája. (…) Világhírnevét a Vénusz című számmal alapozta meg. (…) Stílusukat lüktető ritmus és könnyed hangvétel jellemzi.”
Arra vonatkozóan, hogy a Magyar Rádió játszott-e Shocking Blue-dalokat, egymásnak ellentmondó információkat találtam, de az biztos, hogy Cseke László műsoraiban több van Leeuwen-mű is felcsendült. A Film, Színház, Muzsika 1971. márciusi számában az ORI igazgatója, Keszler Pál azt nyilatkozta, hamarosan szerződést írnak alá a hollandok budapesti koncertjéről. Nem találtam nyomát, hogy összejött-e a buli, de Veres Mariskáék biztosan járhattak errefelé, hiszen ‒ amint a Magyar Szó 1971-es április 16-i lapszámából kiderül ‒ a Szarajevói slágerfesztiválra is várták az együttest. 1972 őszén az Echo, egy nyugat-európai turné keretében játszott a Shocking Blue-val, ha pedig előbb nem is, 1995-ben, a Cigány világfesztivál keretében – még ha nem is az eredeti felállásban, de ‒ a magyar fővárosba látogatott a holland csapat.
A rajongók mindenesetre a Kádár-korszakban is érdeklődtek a Shocking Blue zenéje iránt. Az Ifjúsági Magazin 1974. decemberi számának egyik fővárosi levelezője például a következőket fogalmazta meg:
„Nagyon szeretném megszerezni a Shocking Blue együttes Soha nem menj férjhez egy vasutashoz című lemezét. Tulajdonképpen a szám szövegére lenne szükségem. Talán akad fiatal, aki akár ezt, akár a lemezt el tudná hozzám juttatni.” Ki tudja, milyen dilemmák vezettek az üzenet megírásához, de ha már szóba került a Never Marry a Railroad Man – amely amúgy Veres Mariska kedvence volt a repertoárjukból – felhívnám rá a figyelmet, hogy a kötöttpályás közlekedést nem a szóban forgó Shocking Blue-dal kötötte össze először a Németalfölddel. Az Atlantis Drága bakter úr című, 1967-es dalában ugyanis a következő részlet hangzik el: „Közlöm a rettentő tényeket, / Vannak itt hollandok, németek, / A helyzet borzasztó, vonat még nem közeleg.”
Véletlenek nincsenek, viszont az alábbi olvasói levélből arra következtethetünk, a holland zenekar lemezei csak elvétve voltak itthon beszerezhetők. „Nagyon kedvelem a Shocking Blue együttest. Ha valaki tudna nekem kölcsönözni tőlük lemezt, vagy magnószalagot a számaikkal, nagy örömet szerezne. Ha másként nem megy, bármennyi pénzt megadnék érte.” Nem valószínű, hogy a kérés találkozott annak a taszári levelezőnek az ajánlatával, aki öt évvel később, a Világ Ifjúsága hasábjain ajánlotta megunt Shocking Blue-korongját Queen vagy Jean-Michel Jarre-lemezekért cserébe.
Veres Mariskát sokan a Jefferson Airplane-ből ismert Grace Slickhez hasonlítják, pedig az igazság az, hogy a balhés, vad Grace-hez képest Mariska nem tartozott a legnagyobb rock and roll-arcok közé. Finom lélek volt. Imádta a macskákat, sosem dohányzott és a kábítószerekkel sem kötött közelebbi ismeretséget. Kicsapongó szerelmi életéről sem találunk pletykákat, saját elmondása szerint a turnék között a legszívesebben a szüleivel töltötte az időt, és azt is tőle tudjuk, hogy az első Shocking Blue-próbák egyikén kikötötte, hogy közte és a zenekar férfi tagjai között szóba sem jöhet a zenésztársi viszonynál szorosabb kötelék. „Olyan voltam, mint egy festett baba. Senkit sem engedtem magamhoz közel” – nyilatkozta egy alkalommal az énekesnő.
Michiel Verbeek Veres Mariskát ábrázoló festménye. Fotó: Creative Commons
Mariska később színésznőként és lemezlovasként is megmérette magát. (A Venusról amúgy Csuday Csaba is megemlékezik DJ a Paradicsomban című regényében.) Nem tudni, hogy vélekedett arról a favágóingbe öltözött, zsíros hajú huszonévesekből álló seattle-i trióról, a Nirvanáról, akik harminc évvel a megjelenése után feldolgozták a Shocking Blue Love Buzz című dalát, de ha igazán rockos verzióban szerette volna hallani a Venust, akkor alighanem az orosz Mongol Shuudan zenekar feldolgozásához fordult. Egy gyors lefolyású betegség következtében, 2006 decemberében hunyt el. Ötvenkilenc évet élt.
Szerző: Vass Norbert
Nyitókép: Rob Mieremet / Creative Commons
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
