Most nem Móra Ferenc hőséről lesz szó, hanem az egyik legkiválóbb magyar dobosról. Kevés olyan zenész muzsikál a szakmában idehaza, akit egyöntetűen mindenki szeret: Solti Jánosnak még a beceneve is mutatja: őt mindenki imádja, ezért mindenki így szólítja: Jánoska.
Solti János Kőbányán született. Édesapja korán meghalt, édesanyja pedig rengeteget dolgozott, mint „maszek kisiparos”. Jól keresett és mindennel elhalmozta a fiát, aki nagyon korán felvillantotta zenei tehetségét. Zenei óvodába, majd zenei általános iskolába járt, hegedülni és furulyázni tanult és az iskolai énekkarban a másik kőbányai csibész, Póka Egon mellett ülve ők ketten alkották a negyedik alt szólamot. A vegyipari középiskolában, ahol tanult, zenekart alapítottak az osztálytársaival. Sorshúzással dőlt el, ki melyik hangszert nyeri meg, ő lett a dobos, de fellépésig nem jutottak el, majd belépett a Kókusz együttesbe.
Beiratkozott az OSZK stúdióba, ahol dobolni tanult, aztán a Stop együttes tagja lett ‒ velük már vidéken is játszott. Következett az Arthur Blues Band, velük 1970 nyarán, Tapolcán dobolt végig egy vendéglátós szezont. Ezután következett a prog-rock és avantgárd Theatrum, ahol több olyan zenésszel muzsikált, akik a következő években meghatározták a hazai bandák tagságát. 1973‒74-ben a Non-Stop, majd 1975-ben a Tátrai Tiborral és Horváth Charlie-val újjáalakult Generál tagja lett, amelynek az egyik legérdekesebb ötlete az volt, hogy Póta András és Solti János remek, rendkívül alaposan kigyakorolt dob-duójával kuriózumnak számítottak az akkori hazai zenei palettán.
A zenéjük pedig úgy húsz évvel megelőzte a korát.
Közben már a legendás Kovács Gyula tanítványaként tanult a Bartók Béla Konzervatórium jazz tanszakán, ahonnan eltanácsolták, mert néhány tanára megirigyelte, hogy a zenekaraival gyakran Nyugatra jár koncertezni. A magyar csúcszenekarokba csak „kihalásos alapon” lehetett bekerülni, így, amikor 1976-ban híre ment, hogy Laux József disszidált, több dobos is csomagolta a felszerelését, ugrásra készen. 1977 februárjában egymást követő napokon készített tévéfelvételt a Generál és a Locomotiv GT, akiknek akkor már fél éve nem volt dobosuk. A stábból valaki kölcsönkérte az LGT-felvételre Jánoska dobját (úgy oldották meg a dalok felvételét, hogy nem látszott pontosan, épp melyik LGT-tag dobol a playbackre) és megtörtént a nevezetes szerződtetés:
„Elmentem a felvételre és a Somló megkérdezte: te, nincs kedved dobolni a Locomotivban? Te, mondom, van kedvem. Artúr odahívta Picit és azt mondta: itt van ez a srác, eljönne a zenekarba. Pici nagyon furcsállva nézett… Tulajdonképpen úgy ismert ki engem, hogy akkor készült a Demjénnek a szólólemeze, az Elindul a vonat, és behívott: gyere, dobold el ezt a számot! Nem volt próba. Csodálkoztam, de azt gondoltam, biztosan egyszerű. Beültünk a stúdióba és azt mondta, ez a szám. Majdnem hanyattestem, de azért lement valahogy. Gondolom, úgy döntött, hogy megfelelő zsáner vagyok; azt mondta: jól van…” (Szántó Péter és az LGT: És ilyen a Boksz?)
Pedig addig Jánoskának nem volt a legizmosabb véleménye az LGT-ről:
„Az az igazság, hogy a Locomotivot még akkor sem szerettem igazán. Voltak számai, amik nagyon tetszettek, de volt egy szám, amitől a hátam borsódzott. Hát persze, büntetésből, miután beléptem a zenekarba, vagy hatszázszor kellett eljátszanom. A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indián. Az olyan borzalmas volt, hogy tiszta szívemből gyűlöltem!” (Szántó Péter és az LGT: És ilyen a Boksz?)
Amennyiben Jánoskának a továbblépés lehetősége, az LGT-nek a megújulás kulcsa volt az iskolázott, rendkívüli képességű all-round, azaz minden stílusban remekül játszó dobos érkezése: hallgassuk csak meg a vele készült első Zene – Mindenki másképp csinálja című, 1977-ben megjelent LGT-albumot. Radikális változás a korábbi – amúgy zseniális – LGT-lemezekhez képest. Korszakváltás történt és elképesztő, inspiratív hatás a zeneszerzőkre. Jánoskával kristályosodott ki az LGT utolsó felállása.
Jánoska lemezek százaihoz adta tehetségét. Nem is tudják például a Neoton Família vagy a Dolly Roll rajongói, hogy kedvenceik néhány lemezét ő dobolta fel.
Az LGT 1987-ben felfüggesztette működését. Jánoska dzsessz-zenekarokban (például Babos Gyula zenekara, Budapest Big Bang, Things, In Line) folytatta, majd régi iskolatársa, Póka Egon hívására 1989-ben csatlakozott a Hobo Blues Bandhez, 1991-től pedig a Tátrai Bandhez is. Együtt muzsikáltak Tibusszal a Magyar Atom zenekarban is. A HBB Tábortűz mellett (1990) című remekművének Temető tangó című, Solti János ötlete nyomán készült dala az első magyar rap-felvételként is értelmezhető.
A Kőbányai Zenei Stúdió tanszékvezető tanáraként tehetségek tucatjait vezette be a dobolás rejtelmeibe.
Tizennégy alkalommal nyerte el a szakmai szavazatok alapján Az év dobosa címet, eMeRTon-, Hungaroton Életmű-, Artisjus-, Fonogram-díjas, a Jávori Vilmos Emlékgyűrű tulajdonosa és a Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkeresztjének kitüntetettje.
Az LGT együttes tagjai 1979-ben. Balról: Solti János, Presser Gábor, Karácsony János, Somló Tamás. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
Hangszerválasztásában mindig a legigényesebb, példamutató muzsikus volt idehaza: korábban a Sonor és Asba akril dobokat, később a fehér, majd a bordó Gretsch, ezt követően a szintén bordó Yamaha Recording Custom felszerelések voltak a védjegyei. Évekig a svájci Paiste cintányérgyár endorsere, majd a Zildjian művésze lett.
Személyesen először 1985. október 17-én találkoztunk a soproni Petőfi Színházban. Hatalmas turnét bonyolított akkor az LGT, az összes még élő taggal, catering-kamionnal, ahogy kell. Kihasználva a helyismeretünket kedves barátommal, a szintén dobos Pfaff Lacival bemerészkedtünk az öltözők folyosójára és jött velünk szembe Jánoska. Bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy dobolunk mindketten és Kovács Gyulához járunk tanulni, és hogy csak köszönni szerettünk volna... mire ő átölelt bennünket, bekísért a színpadra, részleteibe menően bemutatta a dobfelszerelést, kérdezte, éhesek vagyunk-e, megvendégelt a stábvacsorából és dobolásról beszélgetve folyamatosan szívtuk az ő eredeti, Made in U.S.A. Camel cigijeit, a koncert kezdetéig. Amikor el akartunk köszönni, odahúzott a dobfelszerelése mögé, takarásban egy állványos konténert és azt mondta: srácok, ha valaki kérdezi, mondjátok, hogy az én vendégeim vagytok! Ezt a napot soha nem felejtem el és azóta is, amikor összefutunk, mindig meghat az a lényéből fakadó kedvesség, ami annyira jellemzi. Miközben dobon a Legnagyobb Királyok Egyike!
Alapvetően nem szeretem, amikor nevekkel viccelődnek, de ez aranyos: a Supergroup (a Dimenzió tagjai, plusz Solti János, Karácsony János, Lerch István és Tátrai Tibor) turnén Dés László így mutatta be a két jóbarátot: „Nincs Karácsony Solti nélkül!”
Boldog születésnapot Jánoska és boldog karácsonyt mindenkinek!
Szerző: Rozsonits Tamás
Nyitókép: Solti János archívuma
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
