Volt egyszer egy beatkorszak

„Azt írták, fűszoknyába öltöztetjük Bachot” – interjú Hacki Tamással

2022. április 29. - beatkorSzaki

hacki_tamas_fortepan_147318.jpg
Hacki Tamás füttyművész az első Ki mit tud?-on tűnt fel, és annak egyik győzteseként eljutott a helsinki Világifjúsági Találkozóra is. Pályafutását innentől kezdve párhuzamosan az orvostudománynak és a füttyművészetnek szentelte. Számos nemzetközi fesztiválon megfordult és sok-sok díjat nyert, valamint Magyarországon és Nyugat-Európában is jelentek meg nagylemezei. A karrierje kezdeteiről, a koncerttermekben aratott sikerről és az utcán felé áradó szeretetről is beszélgettünk vele.

Milyen zenei élmények érték gyermekkorában?

Sokszor szólt nálunk a rádió, így módom volt népdalokat, operákat, operetteket és persze mozgalmi dalokat hallgatni. Amikor kezdtem cseperedni, a hallottakat már tudtam fütyülni is, amit a kezdettől azzal a technikával tettem, amivel aztán a nagyközönség megismert. Jóformán a véletlen hozta, hogy ez a fajta előadásmód kialakult nálam. Nagyon sokféle technikája van a fütyülésnek, én nyitott ajkakkal tanultam ezt meg, ami hasonlít ahhoz a zajszerű fütyüléshez, amelyet majdnem mindannyian képesek vagyunk produkálni. Ezt a hangzást kitisztítottam, méghozzá úgy, hogy eltávolítottam egymástól az ajkaimat és a fogaimat.

A hatvanas évek elején azt írták az egyik lapban, hogy a madárfüttyöket is előszeretettel utánozta már ötéves korától.

Hogy mit ki nem találnak az újságírók! Úgy emlékszem, mintha a rigót tudtam volna akkoriban utánozni, de mivel a madarakat nem annyira ismerem, így szisztematikusan soha nem tanultam meg, melyik madár hogyan fütyül.

De azért az ugye igaz, hogy tanult hegedülni és kórusban is énekelt?

Úgy nyolcéves lehettem, amikor bekerültem a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) kórusába. A Rottenbiller utcai székházukban zajlottak a próbák, ott gyakorolt később a Rajkó zenekar is, amellyel többször felléptem. Gyermekként mezzoszoprán hangfekvésem volt. Akkortájt kezdtem el hegedülni is a Szemere utcai zeneiskolában, de sajnos csak pár évig tartott, mert lusta voltam gyakorolni ‒ pedig tehetségesnek tartottak. Végül a fütty vette át a hegedű helyét, amit megkönnyített, hogy a zeneiskolában is sokszor arra kértek, fütyüljek nekik. Mindez oda vezetett, hogy a zenei ismereteim alapján a füttyhangot egyre inkább hangszerré képeztem.

Így jutunk el 1962-höz, amikor tizennyolc évesen, végzős gimnazistaként óriási közönségsikert aratott. Mi adta az inspirációt, hogy elinduljon a Kommunista Ifjúsági Szövetség és a Magyar Rádió és Televízió által meghirdetett tehetségkutató versenyen?

Ez volt a legelső Ki mit tud?. Én ekkorra már túl voltam életem első televíziós szereplésén, ugyanis, egy kedves tanárom jóvoltából felléptem egy gyerekműsorban, ahol rövidet fütyültem, már nem is emlékszem pontosan, hogy mit. Amikor a rádióújságban olvastam, hogy lehet jelentkezni a vetélkedőre, kedvet éreztem az induláshoz, de kikértem édesanyám véleményét. Ő nem tulajdonított ennek a kérdésnek túl nagy jelentőséget, azt mondta, induljak csak nyugodtan. A válogató során gyorsan az elődöntőbe jutottam, ahol egy gitáros fiatal kísért. Kacsóh Pongrác János vitézéből a Furulyadalt adtam elő, majd slágereket és népdalokat fütyültem, hogy aztán a döntőben ismét a Furulyadal, valamint Nádas Gábor szerzeménye, a Madárkeringő következzen. Utóbbi háromnegyedes darabot a zeneszerző kifejezetten nekem komponálta, közepén egy kadenciával, ami madárcsicsergésre emlékeztet. Mivel Nádas Gábor rutinos slágerszerző volt, ez nagy sikert aratott.

A füttyművészetét ezen a vetélkedőn az „egyéb” kategóriába sorolták. Nem volt önben sértettség, amiért nem a zenei produkciók között tartották számon?

Érdekes ez a kérdés, mert rámutat, hogy mennyire konzervatív volt az akkori közízlés és felfogás. A műsor megállt, miután felléptem, mert a taps nem akart abbamaradni, míg a zsűri tagjai azon vitatkoztak, hogy a fütty egyáltalán művészet-e, hogy szabad-e a művészetek közé sorolni ezt a fajta hangképzést.

A gyermekkorom idején „nem illett” fütyülni az utcán, a templomban, az iskolában és egyéb helyeken. Tiltotta az illem. Ezen túl a füttynek mint színpadi műfajnak alig-alig volt hagyománya nálunk. Korábban Madaras Gizella volt az, aki színésznőként néha nagyon szépen fütyült, rajta kívül Gózon Gyula színezte füttyel az énekprodukcióját, de ők nem csináltak belőle koncertműfajt. Én viszont megtettem: nagyhírű koncertpódiumokon és templomokban, rádióban és televízióban fütyültem.

Ezt az általam kialakított zenélési formát – különösen itthon – körüllengte az a megfontolás, hogy „ami új, az gyanús”. Ennek még ma is vannak maradványai, és úgy látom, soha nem múlik el teljesen. Igaz, számos hangszer is hosszú utat járt be, mire elismerték, gondoljunk csak a gitárra! Ha több füttyművész elődöm lett volna, akkor az elismertetés nem ment volna ilyen nehezen.

Az újjal szembeni tartózkodás jó példája a következő eset. Együttesemmel, az Ex Antiquisszel a klasszikus műveket sajátos átritmizált feldolgozásokkal népszerűsítettük, ezért az Országos Filharmónia nagyszámú ifjúsági, ismeretterjesztő jellegű koncertet rendezett velünk. Egy alkalommal negatív kritikát kaptunk, amelyben egy dunántúli sajtóorgánum zenekritikusa úgy vélekedett rólunk, hogy „bambuszfűszoknyába öltöztetjük Bachot” ‒ utalva a ritmizált feldolgozásra. A kritika hatására az Országos Filharmónia úgy megijedt, hogy levette műsoráról a produkciónkat.

hacki-tamas-whistle-programme-cover-art.jpg

Ezek szerint az itthoni zenei kánonba eleinte nagyon nehezen fért bele a füttyművészet.

Új és friss, néha szemtelenül újszerű volt a zene, amit játszottunk. Stílusunkat félklasszikusnak nevezték, amelyben tulajdonképpen megvalósítottuk a fúziós zenét. Akkor a szemiklasszik divatos kifejezés volt, amit világszinten a híres Swingle Singers képviselt, ők indították el ezt a műfajt a Bach-darabokkal, a dzsesszben pedig ugyanezt művelte magas szinten a triójával Jacques Loussier.

Olyannyira megszerettek bennünket, hogy amikor az utcán sétáltam, az emberek ‒ még a gyerekek is ‒ elkezdték fütyülni Bachtól a Badinerie vezető motívumát, amit a rádióban hallottak tőlem.

Ilyenkor mindig éreztem, hogy jó dolgot viszünk véghez a kultúraterjesztés, a népművelés terén. Így népszerűsítettük többek között a régi magyar táncokat a 16-17. századból, ebben úttörők voltunk. Összességében többezer koncertet adtunk Nyugat-Európában és Európán kívül is, sokszor komolyzenei sorozatok részeként. Németországban az is előfordult, hogy az egyik klasszikus zenei sorozatban Yehudi Menuhin koncertjét követte a programunk. Igen nagyszámú zenekritikát őrzök a világ minden tájáról: az általam kifejlesztett, hangszerszerű, virtuóz füttyhangot és ennek kamarazeneszerű beágyazását meglepőnek, egyben izgalmasan újszerűnek, esztétikusnak találták. A koncertprogramunkat a helyszínnek megfelelően illesztettük: egy templomi koncerten inkább a reneszánsz-barokk darabokat adtuk elő, egy fesztiválra vidámabb műsort állítottunk össze.


A teljes interjú ide kattintva érhető el.


Szerző: Csatári Bence

Nyitókép: Fortepan / Szalay Zoltán

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr5917770072

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása