Debreczeni László neve talán nem ugrik be rögtön azoknak, akik előszeretettel vettek részt diszkós bulikon Szolnok környékén a hetvenes évektől errefelé, a Bubura viszont alighanem egyből felkapják a fejüket. Debreczeni évtizedeken át vitte a Bubu Discót, de mi most elsősorban a kezdetekről beszélgettünk vele. Megtudtuk például, hogy miféle bandák sertepertéltek a Ságvári Endre Művelődési Ház környékén, hogy egyenes út vezetett-e az edénypüföléstől a lengyel Grundig-licensz szalagos magnóig, illetve azt is, hogy miként került Bubu a Pop-klubból a Betongyár kultúrtermébe.

A Bubu Disco egy klub, egy buli, egy fogalom, ami évtizedeken keresztül tűnt fel plakátokon Szolnok utcáin, a helyi híradásokban, és ugyanolyan csalogatóan hangzott a megyében és Kelet-Magyarország számos településén is. De honnan is ered ez a kultikusnak tekinthető elnevezés

Számos spontán beszélgetés alakalmával derült ki, hogy sokan vannak, akik nem is tudják, ki az a Debreczeni László, de ha elhangzik, hogy ő nem más, mint Bubu, a diszkós, akkor tízből kilenc beszélgetőpartner rávágja, hogy „ja, persze, hogy »ismerem«”. Amúgy a becenevem kapcsán meg kell, hogy jegyezzem a zene iránti korai vonzalmam, sőt az elektrotechnikai érdeklődésem is erősen kötődik az egykori, ma már nem létező szolnoki Sipos téri általános iskolához, ahol egyébként a becenevemet is kaptam. Valószínűleg egyébként a hatvanas évek elején a tévében vetített Maci Laci című amerikai rajzfilmsorozat egyik szereplőjével, a Bubu nevű medveboccsal találtak valamiért hasonlatosnak, pedig gyerekként sem alacsony, sem pedig duci nem voltam, fizikailag cseppet sem hasonlítottam tehát a rajzfilmfigurára. A név viszont rajtam maradt, amitől a mai napig nem váltam meg, és az aktív diszkós korszakomban mintegy a rendezvényeim védjegyévé vált.

Mivel amikor gyerek voltál, még nem létezett a diszkó mint fogalom, hogyan kerültél a zene bűvkörébe?

Mint említettem, a zenei érdeklődésem is az általános iskolában fogant. Jó ritmusérzékem volt, a kor szelleméhez illően püföltem mindenféle edényt, ami a dobhoz hasonlatos hangokat adott ki, és rövid idő alatt megszokottá vált, hogy az iskolai úttörőünnepségeken pergő dobbal a nyakamban és dobverőkkel a kezemben vettem részt. Tulajdonképpen élveztem, miként azt a szabadságot is, ami nyolcéves koromtól, szüleim akkor bekövetkezett válásától számítva meghatározta a gyermekkori életemet.

Édesanyám három műszakban dolgozott, így aztán leginkább az iskolai és azon kívüli „bandázás” és gyorsan szerzett önállóság, ami tulajdonképpen az önellátást is jelentette a főzéstől a vasalásig jellemezte a hétköznapokat. Szóval nagyjából én döntöttem el, mi a jó és mi a rossz, és elég sok csínytevésben volt részem. Ám közben, még mindig az iskolánál maradva, valószínűleg az egykori fizikatanárom személyiségének és az általa tanítottaknak köszönhető, hogy az elektronikai-műszaki dolgok is elkezdtek érdekelni. Emlékszem, hetedikes koromban már volt egy kiselejtezett szekrényben berendezett komplett „villanyszerelő-műhelyem”, mindenféle szerszámokkal, műszerekkel. Ez az érdeklődésem és a szakmában való elmélyülésem komoly hasznomra vált a későbbiek folyamán azokban a hang- és fénytechnikai lehetőségekben nem túl gazdag időkben, amikor némi hozzáértéssel a szocialista ipar „remekeiből” lehetett feltuningolni az eszközöket némileg jobb minőségi szintre.

Mondanom sem kell talán, hogy a hatvanas évek közepén szinte függetlenül attól, hogy milyen eszközök, hangszerek álltak, vagy leginkább nem álltak rendelkezésre, mindenki zenekart akart alapítani.

Így voltunk ezzel mi is, első próbálkozásom, természetesen dobosként, a DEKK nevű formáció volt, Botka Tiborral és Révész Lászlóval. Dob, basszusgitár, gitár, azaz, mondhatni klasszikus trióban próbálkoztunk, és mivel a Révész testvéreknek (Laci és Pali) az apukája a Ságvári körúton lévő házban volt házmester, és volt ebből kifolyólag egy pincéje, ott próbálhattunk. Tehát belvárosi bandának számítottunk, és bár a DEKK eléggé „barkács” zenekarnak számított, arra pont jó volt, hogy megfogalmazzuk akkori, kitörni vágyó érzéseinket. Én felvettem a trapéznadrágomat, a gyűrött pólómat, és szabadnak éreztem magam.

Hogy az élőzene iránti vonzalmamnak nem lett hosszabb kifutása, az valószínűleg annak is köszönhető, hogy a zenekarok környékén abban az időben számos olyan technikai kihívás volt, aminek a megoldása, kivitelezése jobban izgatta a fantáziámat, mint a dobolás. Persze azért azzal sem hagytam fel, leginkább házibulikban „csörömpöltünk”, vagy esetleg kisebb klubokban, mert azokból is volt jónéhány akkoriban Szolnokon. Ezek jellemzően valamely munkahelyhez vagy iskolához köthető ifjúsági klubok voltak, szigorú szabályok szerint működtek, tulajdonképpen egyfajta zártkörűség is jellemezte őket.

Magam is emlékszem, hogyan sóvárogtunk kiskamaszként, hogy bejuthassunk valamelyik éppen menő klubba, például a Minibe, ami nem volt egyszerű kihívás…

Igen, megvoltak a szabályok és a korlátok. Számos klub eleve munkahelyhez kötődött, de még a hatvanas évek második felében életre hívott városi zenei, művészeti klubkezdeményezések látogatása is tagsági igazolványokhoz, meghatározott öltözködési normákhoz volt igazítva. E klubok szervezésében élen járt Borhy Tibor, aki fiatal tanárként a Tiszaparti Gimnáziumban tanított, emellett zenekarok fellépéseit szervezte, az akkori ifjúsági-kulturális élet egyik mindenese volt.

A gimnáziumban megszervezte az Aula Klubot, ami nemcsak zenei programokat kínált, hanem irodalmi műsorokat és kiállításokat is.

Az ő kezdeményezésének köszönhetően 1968 novemberében a Múzeum étteremben nyílt meg a helyi legendává nemesedett Ritmus Klub, amely látogatásának szintén alapfeltétele volt a tagsági igazolvány. Az eleinte csütörtöki klubnapokon már a kezdetekben is olyan fellépőkkel találkozhatott a szolnoki közönség, mint az Illés-együttes, a Corvina zenekar, a Tolcsvay Trió és a Bajtala-trió.

1969 októberében már a klub 25. jubileumi rendezvénye kapcsán – amelyen ismét az Illés-együttes volt a fellépő, és a nagy érdeklődésre való tekintettel a rendezvény ezúttal a Ságvári Endre Művelődési Ház színháztermében került megrendezésre –, a szervezők a jövő év tervezett programjairól is nyilatkoztak. A havi négy alkalommal, csütörtöki napokon működő klubban két este koncertek voltak, a harmadikon úgynevezett beat-premier, a negyediken pedig táncest. A népszerűségét és elfogadottságát bizonyító tény, hogy a fellépők köre az alábbiak közül került ki, amint az egy akkori Szolnok Megyei Néplap-számban is fellelhető:

Nem rossz névsor, mi?  A szervezők ígértek továbbá lemez- és magnófelvétel bemutatókat is, sőt „Beatlétra” elnevezéssel még a tagság szavazatait összegző versenyt is hirdettek. Eközben a korabeli pezsgő szolnoki zenei élet egy másik fő színterén, a már említett Ságvári Endre Művelődési Házban hagyományosan zajlottak a szombati, vasárnapi táncdélutánok, jellemzően 17 és 21 óra között. Az akkoriban legnépszerűbb helyi zenekarok, az Integrál, a Kingston, és némileg később a Pop Beat is szolgáltatta a talpalávalót. Megfordult a Ságváriban is, de főképp a közeli szomszédban található Nemzeti Étterem nagytermében volt még egy népszerű banda, a Fantom, akik egy országos sikerű, később sok feldolgozást megélt slágert is összehoztak, Kerekes József „Piki” szerzeményét, Távolodom címmel.

Fotó: Mészáros János

A Pop Beat együttes fellépéseit is a már említett Borhy Tibi szervezte, és a zenekar népszerűségének növekedése megérlelte benne a gondolatot, hogy a 16-18 éveseknek is szervezzen klubot, amit a zenekar neve után egyszerűen csak Pop-klubnak keresztelt el. Helyszíne szombati napokon a Ságvári Endre Művelődési Ház volt, de volt klubest például a Tiszaparti Gimnázium aulájában is. A korabeli híradások szerint 200-250 tagja volt a jellemzően este fél kilencig tartó táncos klubdélutánoknak. A közel egy éven át tartó klubban az együttes hetvenkétszer lépett színpadra, miközben 1971 tavaszán megnyerte az országos amatőr könnyűzenei fesztivál kecskeméti területi döntőjét, fellépett Miskolcon, Debrecenben, Ózdon, Egerben, Dunaújvárosban, Gyöngyösön és a Békéscsabai Ifjúsági Napok nyitó rendezvényén is. Sőt, még Antal Imre is meghívta a zenekart a Halló fiúk, halló lányok című, a fiatalok körében nagy sikernek örvendő tévéműsorba. Azon a felévtelen csörgődobbal én is közreműködtem, a már nagy névnek számító Koncz Zsuzsa előtt kerültünk a műsorba.

Mindezt azért is tartom fontosnak feleleveníteni, mert tulajdonképpen a diszkó világába való „bekeveredésem” is a Pop együtteshez köthetem, ráadásul több ponton is. Az 1971 második felében személyi változásokon és névváltoztatáson – Pop Consort – is áteső együttesből, ha jól emlékszem a dobos, Kölüs Márton, „Csülök” keresett meg, hogy akadt valamilyen technikai fennakadás a hangfalak körül. Ránéznék-e? Az ilyen jellegű megkeresés nekem mindig izgalmas feladatot jelentett, mentem is, és a problémamegoldás közepette a zenekar új tagjaival is jó kapcsolatba kerültem, például azzal a Blazsek Józsival – a zenekar fuvolistájával –, akit már az általános iskolából ismertem, alattam járt, azt hiszem, két-három évvel. Tulajdonképpen már a korábbi felállásban is beszálltam az együttesbe ütőshangszerekkel, csörgődobbal, kongákkal színesíteni a hangzást, és maradtam a következő formációban is. Így az 1972-es Ki Mit Tud? országos döntőjében elért második helyezésnek is részese lehettem.

Aztán támadt egy ötletem, hogy a Pop Consort koncertjeinek szünetében ne ülje meg a csend a termet, elkezdtem lemezekről készült felvételeket bejátszani magnóról.

Néhány alkalom után azt figyeltem meg, hogy a közönség soraiból sokan bent maradtak a teremben, és érdeklődéssel hallgatták a számukra még ismeretlen felvételeket. Ezek elsősorban angolszász nyelvterültről származó számok voltak, olyan előadóktól, mint például Joe Cocker, Janis Joplin, Jimi Hendrix vagy a Cream együttes. Következő lépésként pedig azt találtam ki, hogy a szünetekben bejátszott számokhoz fűzök némi szöveges ismertetőt is, információkat az előadókról, a szerzemények megszületésének körülményeiről, a közönségük körében kiváltott hatásokról, kritikákról. Szép lassan, na jó, nem is olyan lassan rájöttem, hogy a lemezbemutatás érdekli az embereket, és akár önálló program is lehet az élőzenei rendezvények mellett. Tulajdonképpen ezekből a felismerésekből kiindulva kezdtem el komolyabban foglalkozni a lemezbemutatással, későbbi közkeletű szóhasználattal élve: a diszkózással. A kezdetek 1972-ben voltak, onnantól számítva a 2000-ig tartó huszonnyolc évben folyamatosan diszkóztam, és így vált némiképp széles körben fogalommá és egyfajta minőségi jelzővé a „Bubu Disco”.

Emlékszel konkrétan, melyik volt az első önálló, korabeli szóhasználattal élve, lemezbemutató bulid?

Az igazi diszkót én onnan számítom, amikor egy teljes programot önállóan, csak én töltöttem ki. Voltak már ilyen-olyan próbálkozásaim, amint említettem, például koncertszünetekben, de ha jól emlékszem, az első igazán önálló és egész estés bulira 1972 szilveszterén került sor, a helyszíne a szolnoki Piroskai úton lévő Épületelemgyár vagy közismertebb nevén Betongyár kultúrterme volt. Hogy pontosan hogyan kerültem oda, már nem emlékszem, de nagy valószínűséggel a helyi KISZ-szervezet hívott meg.

Az viszont élénken él az emlékezetemben, hogy elég kezdetleges technikával, lengyel Grundig-licensz szalagos magnóval és talán valami kis teljesítményű helyi hangosítással kezdtem a zenélést.

Ez már egy meghirdetett önálló buli volt, így tekinthető az elsőnek.

Aztán sorban elég sok meghívásnak kellett eleget tennem, de ezek a kezdeti diszkózások eléggé homályos emléknyomokat hagytak, mert a nem sokkal későbbi, az Aranylakat Étteremben zajló, már profinak tekinthető nagyon sok buli és történés valahova az agyam mélyére űzte őket. Az biztos, hogy 1973-ban számos kisebb rendezvényen, vállalati bulin, akár KISZ-, akár pártrendezvényen működtem közre, egy-két órás lemezbemutatókkal. Nagyjából úgy néztek ki ezek a rendezvények, hogy összejöttek a fiatalok, az adott szervezet tagsága, megvitatták az aktuális napirendi kérdéseket, aztán felmerült az a kérdés is, hogy mi legyen a hivatalos rész után, ha már úgyis együtt vannak. Többnyire az volt a megfejtés, hogy legyen Bubu diszkó, aminek a híre akkor már szájról szájra járt. Ez a kezdet vezetett oda, hogy a következő tizenöt évre a rendezvények látogatottságának biztosítéka lett a nevem alatt futó diszkó. És nemcsak helyben, Szolnokon volt a bázis, hanem hamar kimozdultam a környékre, aztán a megyébe és a határain túlra is, főképp a megye nagyobb városaiban voltak klubjaim, Mezőtúron például egy kiemelkedően népszerű, de eljutottam például Egerbe, Szegedre, Pestre is és gyakorlatilag nagyjából Észak-Kelet Magyarországon mindenfelé jártam, nem igazán voltunk sokan még akkor a porondon.

Nagyjából fel is osztottuk a területeket egymás között Kereszetes „Cintula” Tiborral, egy szegedi Dj-vel, akinek a nevére nem emlékszem, és a Dunántúlon is megvolt a „rezidens”. Arra viszont emlékszem, eljutottam például Székesfehérvárra is, az egyik Országos Diáknapok rendezvényére, a helyi Művelődési Központba. Voltam ilyen találkozón Egerben is a Tanárképző Főiskola pinceklubjában, és ezek fergeteges bulik voltak az emlékeim szerint. Aztán sokfelé mentem „árukapcsolással” is, amikor a Ságvári Endre Megyei Művelődési Központban dolgoztam, és Nagy Lajos kollégámmal multimédiás csillagászati kiállítással jártuk az egész országot, számos alkalommal a befogadó művelődési intézményekben lekötöttünk diszkóesteket is.

A teljes interjú ide kattintva érhető el.

Szerző: Pap Béla

Nyitókép: Mészáros János

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.