A szülei kémikusok voltak, a húga a Győri Balettban táncolt, és mindig volt náluk otthon egy zongora. Erdész Róbert a Solaris, Napoleon Boulevard és Cabaret Acoustic zenekarok billentyűs-zeneszerző-producere, számtalan díj tulajdonosa. Most az első nagy sikerükről mesélt nekünk. Megtudtuk továbbá, miért volt egyértelmű a zenekari névadás, hogy ki adott spontán dobkoncertet egy Üllői úti játszótéren, illetve, hogy miféle díszkíséretet kapott élete első Ifiparkos koncertje előtt.

Mikor zenéltél először együttesben?

A hetvenes évek elején. Nagyjából tizenhárom éves lehettem, ez volt az első próbálkozás. A zenekart stílszerűen Sci-Finek hívták, ami elég hülyén hangzott, de ennek alapján akár a Solaris előképe is lehettünk volna, ám megmondom őszintén, fogalmam sincs, mit csináltunk anno. Arra emlékszem, hogy egy időben Takáts Tamás volt a zenekar dobosa – nem tudom, ő emlékszik-e még rá. A többiek neve is megvan: Hugónak hívták a Tamást váltó dobost, Oszkár volt a szólógitáros, Zádor Zsolt a ritmusgitáros – vele osztálytársak voltunk általánosban, azért emlékszem a vezetéknevére is –, Kende Gábor pedig a basszusgitáros. Azt hiszem, mindenki megvolt!

Ezután következett a Solaris?

Nem, még nem. Először egy olyan zenekar következett, amivel nem jutottunk el a névadásig. Évekig próbáltunk, Csizmadia Ervin volt a dobos, Hauer Feri a basszusgitáros. Nem tudom, pontosan mit csinálhattunk, egy szám címére emlékszem mindössze: Nehézségi fokától. De hogy ez pontosan mit akart jelenti, azt már nem tudom, csak azt, hogy Ervin szerzeménye volt.

Miképp jött létre a Solaris?

1980-ban megjelent a Pesti Műsor nevű hetilapban egy felhívás. Czigi, azaz Cziglán István hívott fel ezzel kapcsolatban, akivel gimnáziumi osztálytársak voltunk, mögöttem ült az ablak melletti padsorban, és azt kérdezte, ne induljunk-e el rajta? Rendelkeztünk már némi közös zenei múlttal, mert egy angolos évzáróra írtunk egy igazán bizarr kis zeneművet Little Red Riding Hood címmel.

Ami, ugyebár, a Piroska és a farkas megfelelője, ékes angol nyelven.

Tóth Zoli nevű osztálytársunk énekelte az I am the Wolf című gigaslágert, és az első padban ülő Benczúr Kati volt Piroska. Ez volt Czigivel az első közös zenénk. Mikor felhívott, nem sokat lamentáltunk azon, hogy induljunk-e a tehetségkutatón, vagy sem. Még aznap délután beadtuk a jelentkezésünket. Délelőtt még három dolog hiányzott: zenekarnév, zenekartagok és számok.

Fotó: Kalocsai Richard

Elég reménytelennek tűnő helyzet.

Különösen úgy, hogy két hét volt az első fordulóig. A nevet kellett leghamarabb kitalálnunk, hogy ki tudjuk tölteni a jelentkezési lapot. Vagy egy órát ötleteltünk, mire világossá vált, hogy egész biztosan valami science-fiction tematikájú dolog lesz a megfejtés. Lem közös nevezőnk volt, ha jól emlékszem, Czigi a Kiberiádát szerette legjobban, de innen már csak egy lépésre volt a Solaris.

Mindkettőnknek ott volt a könyvespolcán, az én példányom ma is megvan.

A tagok megtalálása egy hetet vett igénybe, Czigi korábbi iskolai ismeretségeiből választottunk fuvolást és basszusgitárost: Kollár Attilát és Jatát, vagyis Seres Attilát. Már csak dobos kellett. Valaki – már nem emlékszem, kicsoda – ajánlotta Tóth Vilit, akit egyikünk se ismert. Az Üllői út 26. előtt beszéltünk meg találkozót – ott volt a próbaterem, amit Attila szerzett, a SOTE épületének légópincéjében –, de Vili sehogy sem akart megérkezni. Már épp feladtuk volna a várakozást, amikor meghallottuk a dobolást.

Szemben, az Üllői út túloldalán egy játszótér volt, Vili ott állította föl a maga által gyártott dobfelszerelést, és szabályos kis dobszólót adott, közvetlenül a homokozó mellett. Így találtunk egymásra.

Megvolt a zenekar, megvolt a név, már csak zene kellett. Egy hetünk maradt rá. Kicsit bepánikoltunk ettől, de mint kiderült, az első fordulóban elég volt egyetlen dal. Eszembe jutott egy korábban kitalált dallam, ezt vittem magammal az első próbánkra, Attila pedig hozott egy másikat, amit Czigivel együtt találtak ki, tán egy évvel korábban. Ebből a két témából építettük fel az első dalunkat, a Solarist.

Tehát ezt vittétek a tehetségkutatóra?

Az első selejtezőre. A későbbiekre már több kellett, de azzal akkor még nem foglalkoztunk. Úgy voltunk vele, hogy elég a napnak a maga gondja.

Ez elég volt?

Hát, bajban lettünk volna, ha nem elég. Két számot ugyanis nem tudtunk volna mutatni. Mindenesetre finoman szólva is indiszponáltan játszottunk, én eszméletlenül izgultam. Hála az égnek, a többiek nálunk is jobban, így csak továbbjutottunk valahogy. A következő alkalomra azonban már húsz percet kellett produkálni, ettől kezdve éjjel-nappal a próbateremben voltunk. Sorban születtek a számok: Ellenpont, Legyőzhetetlen, a Viking visszatér…

A következő fordulót 1980. április 13-án, a legendás Metro Klubban tartották. Patinás helyen, elég sok ember előtt. Akkoriban mindenki rockzenekart akart, így szokatlannak tűnhetett az ének nélküli felállás, a fuvola, illetve a progresszív rock hangvétel – mindenesetre a zsűri és a közönség is meglepően lelkesen reagált ránk. Simán továbbjutottunk. Nem részletezem, mennyire boldogok voltunk, azt hiszem, el lehet képzelni. Ha jól emlékszem, az Ádám Sörözőbe ültünk be ünnepelni, ez volt az első közös ünnepünk.

Aztán jött a döntő. 

Jött. A Budai Ifjúsági Parkba kellett mennünk, reggel kilencre. Édesapám vitt ki, az orgonát a Skoda S100-as hátsó ülésére tettük. Kockás pléddel letakarva pont úgy festett, mint valami illegális csempészárú, amivel nemrég slisszoltunk át a határon.

Vagy esetleg loptuk valahol.

Nem csoda, hogy a rendőr megállított, és nemigen hitt nekünk. Végül hivatalos díszkísérettel érkeztem a helyszínre. Mint egy REF-es, azaz rendőri felügyeletes, akivel a nevelőtisztje is eljött.

Fotó: Kalocsai Richard

De azért beengedtek?

Azt hiszem, ma nem beszélgetnénk, ha nem engedtek volna be. Az Ifipark volt az a hely, ahol az SBB-t láttam zsúfolt ház előtt játszani, a Taurust, a V’73-at… Nem egyszerűen izgultam, szabályosan rosszul lettem. De talán így volt jó, mert mire színpadra kerültünk, mindenki lenyugodott. Valahogy magabiztosak lettünk, talán attól, hogy életünkben először hallottuk gyönyörűen szólni, amit csinálunk. Egyikünk sem játszott még komoly hangrendszeren, igazi nagy cuccon – talán a Karthagóé vagy a Skorpióé lehetett –, a fuvolán visszhang, a gitáron effektek, rengeteg ember, és mikor befejeztük, szabályos ováció volt. Először éltük ezt meg.

Amikor pedig közölték, hogy lemezfelvételi lehetőséget nyertünk, föl se tudtuk fogni, hogy ez megtörténhetett. Újságírók jöttek, fotókat csináltak rólunk… Elkezdődött valami, ami legtöbbünk életét meghatározta. Három hónaposak voltunk ekkor. Az a kislemez pedig az álmaink netovábbjának tűnt. Életünk első koncertfelvétele készült el a Budai Ifjúsági Parkban, ma is megdobban a szívem, ha az Attila út felől jövök az Erzsébet hídhoz. Nagyjából így kezdődött a történetünk.

Koncertezni mikor kezdtetek?

Viszonylag hamar. Az Ifiparkbeli döntő után egy csomó helyre hívtak bennünket, egyetemi klubokba, vidéki művelődési házakba, sőt, volt egy kötelezettségünk is, a SOTE-próbaterem fejében havonta játszanunk kellett Tajón, az egyetem építőtáborában. Ide egy Skoda mikrobusszal utaztunk, amit Isten tudja mi okból vettem, mert minden pénzem ráment, de még jogosítványom se volt. Jatának viszont igen, úgyhogy a basszusgitár mellé megkapta a sofőr posztot is. Öten olvadtunk bele a klassz, csehszlovák műbőr enteriőrbe, plusz a dob-cucc, a hangszerek, az erősítők és a hangfalak. Ha átmegyünk a nyugati határon, kérés nélkül adtak volna menekültstátuszt.

A teljes interjú ide kattintva érhető el.

Szerző: Kovács László

Nyitókép: Kalocsai Richard

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.