Volt egyszer egy beatkorszak

A Csajka, a Tröszt és a kétnyakú gitár ‒ Sötétkamra, a rock and roll-idő előhívása (2.)

2022. július 13. - beatkorSzaki

troszt_1.jpg
Fényképeket rejtő cipősdobozokban kutatok. Ha kinyitom őket, rám ömlik a múlt ezer emléke, és a sokszor gyűrött, szakadt szélű fotókon megjelenik minden, ami történt, ami fontos volt, vagy csak annak tűnt. Közöttük, bennük keresem az időt. Nyissuk hát ki a sötétkamra ajtaját, lépjünk be a szentélybe ‒ fixálók és más titokzatos varázsszerek közé ‒, ahol megszülettek, életre keltek ezek a fényképek! Hívjuk elő a rock and roll időt!

1964. A rock and roll mindent elsöprő lendülete világszerte tarolt. A stílus ikonikus sztárja, Chuck Berry egy hihetetlenül pimasz dalban még 1956-ban megüzente a halhatatlan Beethovennek (és ki tudja miért, de Csajkovszkijnak is): fiúk, le vagytok hengerelve! Ebben a dalszövegben minden benne van, amit a rock and roll jelent. Tabukat nem ismerő, erőtől, önbizalomtól duzzadó életérzés, féktelen jókedv, a tánc és szexualitás szimbiózisa: a halálnak gúnyos fricskát mutató élet dicsőítése.

Mindeközben folyamatos félelmet keltett a hidegháború, fokozódott az egymásnak feszülő két világhatalom ellentéte, a Föld számos pontja vált tűzfészekké a Távol-Kelettől Kubáig. Dallasban, 1963 novemberében lelőtték John Fitzgerald Kennedyt.

És a másik oldalon? Hruscsov eltávolítása előtti egyik utolsó külföldi útja épp Magyarországra vezetett. Az első titkár többek között Miskolcra is ellátogatott, ahol az utak mentén „véletlenül, spontán” összesereglett lelkes tömeg várta. Köztük ünneplő úttörők, köztük én, ahogy kellett, vörös nyakkendőben. Nem értettem, miért kell hosszú ideig arra várni, hogy megnézzek néhány elsuhanó autót, és bevallom, nem voltam vele pontosan tisztában, hogy ki is az a böhöm nagy fekete színű, Csajka típusú gépjárműben ülő kopasz bácsi, akinek vezényszóra integetni kell. A világűrt meghódító első űrhajós Gagarin, a legendás futball kapus Jasin, de még a korszak nevezetes pedagógiai ideológusa, ama bizonyos pofonjairól elhíresült Makerenko neve ismerősebben csengett számomra. A harmadik, családi körben többször és nem túl hízelgő kontextusban emlegetett személy Sztálin volt, de ilyenkor mindig hozzátették, „nihtordaszkind” ‒ vagy valami hasonló. Amiről a felnőttek beszélnek az „nem nekem való”. Ha nem, hát nem. Nekem úgyis csak a zene volt a fontos ‒ főleg a rock and roll.

Irgalmatlanul szerencsés fickónak éreztem magam! Padtársam és barátom, Gyulus révén ekkor már két éve bejárhattam a Ki Mit Tud?-győztes zenekar, a Borsod Megyei Szénbányászati Tröszt kisegyüttesének próbájaira. A zenekart a Petendi fivérek vezették, és olyan kiváló muzsikusok játszottak ott, mint a csellószakon mesterdiplomázott Bianki Iván, aki később a legendás Kex együttesben szerzett országos nevet. Az öt Petendi fiú mindegyike játszott valamilyen hangszeren, ketten közülük komolyzenei előadóművészi pályát választottak, és külföldön is elismert előadókká váltak. A Jimi Hendrix dalait napjainkban tán leghitelesebben tolmácsoló gitáros, Petendi „Tom” Tamás pedig a Tröszt nevű zenekar vezetőjének fia. Az alma meg a fája, ugye.

A Tröszt főhadiszállása, a Reményi utcai lakás egyik próbateremnek kinevezett szobája valóságos szentély volt számomra. A miskolci rock and roll templomának szentélye, ahol vallásos imádattal szívtam magamba az érzést, amit aztán soha többé nem engedtem el, és talán az egyetlen dolog az életben, amihez mindig hű tudtam maradni. Amikor először megpengethettem az ágyon pihenő basszusgitárt és csodálkoztam, hogy csak csattogást hallok – mivel még nem volt erősítőre kapcsolva ‒, vagy amikor beülhettem a dobok mögé, és kedvemre csépelhettem azt a sok „fazekat” meg „fedőt”. A legemlékezetesebb pillanat mégis az volt, amikor megérkezett Iván, és kicsomagolta a híres kétnyakú gitárt. Szájtátva néztem, ámulva hallgattam. Hogy pontosan milyen számokat játszottak Ivánék, arra már nem emlékszem, de a hangulatra, a látványra, az egész miliőre kristálytisztán. Azt mondtam akkor magamnak, „én is ilyen zenekart fogok csinálni”. A Reményi utcában fogant elhatározásból indult tehát minden, ami máig tart.

A mi utcánkban is működött egy zenekar ‒ mert akkortájt minden, magára valamit is adó utcában működött legalább egy banda. Náluk néha a konyhából átmentett hokedli jentette a dobot, és a gitáron sem volt meg mindig a szükséges hat húrnyi mennyiség, mai füllel irtózatosan rosszul szólt. Az utcabeli zenekar révén közelebbi ismeretségbe kerültem a legváltozatosabb ütőhangszerekkel, kezdetleges erősítőkkel, szocialista relációból származó, vagy házilag eszkábált kezdetleges gitárokkal. Iván hangszere látványban és hangban is lekörözte mindegyiket. Az utcánkban működő zenekar hangzása meg sem közelítette a Tröszt zenekarét, viszont volt egy előnye: a közelség. Így aztán egy idő után ritkábban jártam be a város túlsó felén lakó Petendiékhez, és mind többet a később az Egyesült Államokba disszidált és a General Motorsnál fényes karriert befutó Robertóékhoz, a szomszédba. Robertó, és a bátyja vásott miskolci csibészek voltak, akik nem sokat vacakoltak, ha be kellett állni egy-egy bunyóba, és gond nélkül lovasítottak meg rövid használatra olyan motorkerékpárokat, amelyek nem képezték a saját tulajdonukat. Egyszer a nővérem öregecske Danuviáját is elkötötték, és talán pénzzé is teszik, ha ki nem derül, hogy az övé. Így viszont illedelmesen visszatolták a motort az udvarunkra: „jaj, kisbécó, ne haragudj, nem tudtuk!” Fájdalomdíj fejében megengedték, hogy aznap ne csak szájtáti nézőként, hanem aktívan és részt vegyek a próbájukon, és bőszen a nyakamba adtak egy lepusztult állagú gitárt. Akkoriban én egyébként hegedülni tanultam…

Ha már itt tartunk, a hegedű, az is külön szám. Drága emlékű Apám többek között kiválóan hegedült, és ahogy szokás volt, a gyermek követte a szülői mintát, így amikor elérkezett a hangszerválasztás ideje, Apám ‒ békés egyetértésben saját magával ‒ úgy döntött, én a hegedűt szeretném választani. Engem viszont akkor már megfertőzött a rock and roll, és a beat. Tomboltam, toporzékoltam. Nem akartam a hegedülést. Aztán persze, jólnevelt fiú módjára egy borús őszi napon felmentem a Bartók Béla zeneiskola és konzervatórium impozáns épületének lépcsőin, bekopogtattam a második emelet egyik szobájába, és jelentkeztem hegedűórára.

Gyötrelmes időszak vette kezdetét. Közismert, hogy nem minden jó futballistából lesz jó edző. Nos, ez a jelenség a zenepedagógia területén sem ismeretlen. Az én hegedűtanárom remek muzsikus, igazi bohém művész volt. Néha kicsit másnapos, erős dohányos lévén mindig cigarettaszagú, és sűrűn előforduló pillanatnyi pénzzavaraira mindig a TOTÓ-ban talált (volna) megoldást. Csakhogy ritkán nyert, ezért gyakran volt ideges és olyankor egy rossz hangszertartás vagy félresiklott hang után hamar elcsattant egy-egy makarenkói maflás. Gitárért rajongó lelkemnek már csak ez hiányzott. Ettől kezdve még kevésbé érdekelt Paganini hangszere (akkor még nem tudtam, hogy Niccoló a gitárt is virtuóz módon kezelte), egyre ritkábban vettem kézbe a gyűlölt instrumentumot, hanyagoltam a gyakorlást. „Jöjjön be apukád, beszélni akarok vele” – jelentette ki a Tanár úr, én meg boldog voltam. Tudtam, hogy közel a szabadulás.

fortepan_256616.jpgFotó: Fortepan / Tildy Istvánné

A megbeszélés rövid ideig tartott, és az volt a lényege, hogy Béluska hegedűjátéka két személynek okoz szenvedést, egyik ő, a másik pedig, aki hallgatja. Úgyhogy a kedves apuka ne erőltesse tovább, mert ennek a gyereknek ez a büdös életben nem fog menni. Apám összetörve számolt be otthon a kínos audienciáról, Anyám pedig látszólag szintén aggódva hallgatta, azonban egy rejtett mosollyal jelezte felém, hogy nem történt akkora baj. Titkos szövetségesként sejtette, hogy valami egész más felé húz a szívem, és jól sejtette: én a rock and roll és a beat köré fogom építeni az életem. Aznap hallottam először a rádióban a Kinkstől a You Really Got Me-t…

Szerző: Völgyi Béla Tibor

Nyitókép: A Tröszt zenekar. Forrás: YouTube.com

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr6917865075

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása