Lassan a városszéli ABC teljes személyzete minket figyelt. Szúrós tekintettel, kitartóan, miután jó tíz perce tanácstalanul álldogáltunk az italos részleg előtt. Talán nem minden előzmény nélkül tették. A közeli művelődési házban rendezett nyári koncertek előtt többnyire ezen a helyen szerezték be a fiatalok a zene teljes átéléséhez állítólag nélkülözhetetlen szeszes italokat. És valljuk be, nem mindig tartotték szem előtt a Tízparancsolat, Hetedik cikkelyét. Ne lopj!
Mi tagadás, loboncos hajú, kopott trikós szakadt farmeres csapatunk első ránézésre valóban nem lehetett túl bizalomgerjesztő látvány. Pedig semmi rosszra nem készültünk, egész egyszerűen azon tanakodtunk, hogy a közösségünk teljes vagyona elegendő lesz-e egy üveg olcsó pálinka magunkhoz váltásához. Szó szerint forintonként számolgattuk, mennyi hiányzik még egy fél literes kommersz cseresznyepálinkához, ami akkoriban pont tíz kiló fehér kenyér árába, kemény 37.60-ba került.
Egyszer csak valaki hátulról rátette kezét a vállamra, és megszólalt egy barátságos, de határozott bariton: ‒ Na, most mi lesz, ma még eldöntitek, mi akartok, vagy odaengedtek engem is, mert nekem dolgom van a közelben! Hátranéztem, és elképedtem, ki az. Török Ádám! Persze elmaradhatatlan barátjával, a dobos Németh Tomi Nemecsekkel, meg egyik roadjával, a rőtszakállú Beethovennel.
Úristen! Ádi, a Miniből, „A” Kereszteslovag, az én hősöm, példaképem, aki miatt és is kijöttem iebbe a barátságos kertvárosba, hogy megnézzem, meghallgassam őt. Meg sem tudtam szólalni, már folytatta.
‒ Mondom mi lesz. Te odaengedsz, én elveszek egy üveg „Cs-vitamint”, aztán folytathatjátok a szemlélődést, de akkor le fogjátok késni a bált.
És ránk kacsintott, mert tudta, hogyne tudta volna, hogy a magunkfajta békés hippigyerekek nagy bizonysággal nem a környék nevezetességei matt zarándokoltak ide, hanem kizárólag miattuk, a zenéjükért.
Végül is összejött a „cserkóra” való, betettük a kosárba, sorakoztunk, a pénztárnál becsületesen kifizettük, a kasszás hölgy legnagyobb örömére – csupa aprópénzben. Kezdésre épp odaértünk, némi furfanggal a pálinkát is bejuttattuk, elhelyezkedtünk. A ceremóniának megfelelően körbejárt az üveg néhányszor, és úgy az ötödik szám körül kezdtük magunkat teljesen átadni a hangulatnak, a sajátos, Mini-koncertekre jellemző feellingnek.
Észrevettem, hogy Ádi időnként eltűnik a basszushangfal mögé, és stikában nagyot húz egy üvegből. Körülöttünk többen tippelni kezdtek, mit ihat. Felsorolták a boltokban kapható összes alkoholos terméket ‒ kivéve a cseresznyét. Mi viszont tudtuk az igazat, a hiteles szemtanúk magabiztosságával vártuk, hogy lehulljon a lepel. Így is lett. A koncert egy pillanatában az én Hősöm már nem adott a látszatra, és a hangfal mögül előkapott üvegből ott a színpadon vette magához a következő kortyot, amikor a csomagolópapír elhagyta az üveget, így láthatóvá vált, hogy az ampulla tartalma nem más, mint? Cseresznye!!!, hördült fel a közönség azon része, amelyik közel volt a színpadhoz, mi meg a mindentudó győztesek mosolyával, elégedetten járattuk újólag körbe a saját üvegünket, és ittuk meg az utolsó kortyokat.
Forrás: A szerző archívuma.
Nem hittem volna, hogy egy napon, ötven évvel később kollégaként ott leszek majd vele, Ádámmal egy színpadon, közösen előadva a legendás számokat, köztük, a megadást, megalkuvást nem ismerő Hősök örök dalát, a Kereszteslovagot. A cseresznyepálinkát évtizedek óta Cs-vitaminnak hívom. Ádám után, és 2023. április 18. óta, örökre Ádira emlékezve.
A szöveg megosztott II. helyezést ért el a Volt egyszer egy beatkorszak 2024-ben meghirdetett A hősöm és én című pályázatán.
Szerző: Völgyi Béla Tibor
Nyitókép: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
