„Ez a dal rólunk szól, fiatalokról, a szabadságról” ‒ mondta a mikrofonba egy karcsú, magas, hosszúhajú srác, akiről a nézők többsége akkor még nem sokat tudott. Aztán a színpadról elindultak a különlegesen fénylő, szívekig érő, tudatot felkorbácsoló hangok hullámai és a fuvola magas regiszterein keresztül testet öltött a tömeg szabadságálma. A diósgyőri stadionban húszezer ember vált hirtelen, röpke háromnegyed óra erejéig egyetlen közös akarattá. Szabadok akartunk lenni, kívül-belül, határok nélkül. Ötven évnyi távolságból is köszönet érte annak a srácnak, aki társaival ezt az érzést nekünk adta, és Isten még sokáig éltesse erőben, egészségben a 75 éves Török Ádámot!
Jó lenne most egy időgép. Jó lenne visszarepülhetni a múltba, újra részese lenni azoknak a történéseknek, amikről már igen sokat hallottunk, mégis úgy érezzük, nagyon keveset tudunk. Bepillanthatnánk a Budai várnegyed kis utcácskái közé, ahol Ádám gyerekkorában oly sokat csatangolt, bandázott, bunyózott ‒ legtöbbször elszakíthatatlan barátjával, Závodi Janóval és a többiekkel együtt. Megállnánk a Toldy gimi előtt, megnéznénk az iskola után a lányokat leső Ádit. Drukkolhatnánk az iskolai focimeccsen, ahol ő a labdazsonglőr, és aminek a vége nem a nemzetek közötti sportbarátságról szól.
Ott lennénk az első zenekari próbán, ahol kiderül, hogy a jóképű srácnak a hangja sem utolsó, és ahol végképp eldől, nem lesz folytatója a családi tradíciónak: Török Ádám a jogi pálya helyett egy jóval kiszámíthatatlanabb utat választ. Ha lenne időgépünk, együtt keseregnénk az első „profi” fellépés után, ami az erőltetett próbafolyamatok miatt hangszálgyulladásba, és ‒ hiába a szünetben vészsegítségül benyakalt emberes mennyiségű konyak ‒ kínos kudarcba fullad. Megismerhetnénk azt a folyamatot, mely során az addig csak hobbiból zenélgető fiatalemberből tudatos zenész lett – ehhez amúgy egy, a Kisstadionban megtartott Traffic koncert adta meg a végső lökést.
A Mini. Balról a második Török Ádám. Fotó: Fortepan / Rubinstein Sándor
Ott lennénk a Mini együttes megálmodásánál és születésénél, együtt stoppolhatnánk Ádival a Balaton és az első igazi profi szerződés aláírása felé. Természetesen ott csápolnánk a badacsonyi Tátika presszó asztalainál, innánk a langymeleg, ízetlen Balatoni világos sört, Creamre ropnánk a táncparketten, és a nyugodalmasnak nem mondható „woodstock-badacsonyi” éjszakák után alig várnánk a csúcspontot: a vidám hajnali meztelenfürdőzést a tóban. Néha rendőri biztosítással zárva…
Török Ádám a Clark Ádám téren. Fotó: Fortepan / Rubinstein Sándor
Az időgép által részesei lehetnénk az íróasztalok mögött pöffeszkedő bürokratákkal folytatott, gyakran parttalan vitáknak, végigélnénk az átalakulásokat, személycseréket, stílusváltásokat, zenei kísérleteket. Megértenénk, hogyan következik egymásból a beat, a rock, a progresszív rock, a rhythm and blues és a dzsessz-rock, és miként jut el egy rockerként ismert muzsikus oda, hogy Bartók zenéjét konok elszántsággal újra és újra, évtizedek alatt sem lankadó hittel megismertesse a közönséggel. Időgéppel visszamehetnénk, és ott lehetnénk minden koncerten, kicsin, nagyon, és legnagyobbakon is: a Bem rockparttól az Ifiparkon át a Tabánig. Ott lélegeznénk sokezred magunkkal, a földön fekve, hátizsákosan, kezünkben literes borospalackkal, nem foglalkozva a világgal. Elmerülnénk a zenében, meglovagolnánk a hangok hullámait, ahogy az egy életben csak ritkán és rövid ideig adatik meg. Jobbára fiatalon. Szerencsésebbeknek sikerül kitolni az Időt, meghosszabbítani ezt a kegyelmi állapotot. Úgy hiszem, Ádámnak sikerült.
Török Ádám, a Szerző és a fuvola. Forrás: Völgyi Béla Tibor archívuma
És még gondolat. Ahogy lassan végére jár az időgépre eddig felvett emlékanyag, rá kell jöjjek, tulajdonképpen – nem tudom miképp – de én is, (Te is, Ti is) ott voltam, ott voltunk mindenhol, ahol (meg)TÖRTÉNTEK a dolgok. Látom a színeket, érzem az ízeket, hallom a hangokat, ugyanazokat, és ez nem lehet véletlen. Bizony, Tőled kaptuk ezt, Ádám, Ádi, Gyugyó, Törökbácsi, és ki tudja, még hányféle néven hívnak és tisztelnek szerte a világban. A vénTabán hiteles hírmondója, az utolsó Kereszteslovagok egyike, a Gőzhajó örökös kapitánya, akitől jobban kevesen tudják, hogy Kell a barátság. Isten és a Zene éltessen sokáig, boldog születésnapot, Ádi!
Szerző: Völgyi Béla Tibor
Nyitókép: Fortepan / Rubinstein Sándor
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
