Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő időszak sok tekintetben megváltoztatta nemcsak Magyarország nemzetközi megítélését és a hazai közéletet, de a kultúrpolitikát is. Utóbbi vonatkozásában talán a legjelentősebb, hogy – okulva a Rákosi-rendszer törvénytelenségei következtében a társadalomban keletkezett feszültségek 1956-os drasztikus levezetéséből – a korábbi „két T” (támogatás, tiltás)
[1] helyett bevezették a „három T” elvét, helyet adva a „tűrt” kategóriának is, amelyet szürkezónaként a másik két halmaz közötti átmeneti, képlékeny, ámde annál népesebb táborként értelmezhetünk. Az új kultúrpolitikai hozzáállás egyértelműen korszakhatárt jelöl ki a magyar művelődéstörténetben, mivel létrehozott egy olyan lehetőséget a nem marxista művészeknek, amellyel őket sem zárták ki teljesen az alkotó tevékenységből és az első nyilvánosságból, amire az 1956 előtti időkben nem volt példa a Rákosi-rendszerben.