Fenti mondat attól a Benkő Lászlótól származik, akiről eszembe jutott az a 48 évvel ezelőtti szombat este, amikor fent idézett mondat először hangzott el tőle.
A hetvenes évek elején a fővárosi nagy klubok (a Vár, Metro, a KEK) közül a legnagyobb bulik a BME V2-es épületében voltak, ahol szombatonként az Omega, vasárnaponként Bergendy volt az állandó fellépő. Akkoriban már mindkét együttes a csúcson volt. Szombat esténként hatalmas tömeg töltötte meg az aulát. A belépés a lányoknak semmi gondot nem jelentett, azonban a fiúk bejutásával volt egy kis bibi: klubtagsági igazolvánnyal kellett rendelkeznünk.
A főiskola, az egyetem szeptember közepe felé kezdődött, mi, vidékiek ekkor költöztünk föl Pestre, viszont akkortájt tagsági igazolványhoz már nem lehetett hozzájutni, azokat még a hónap elején, napok alatt kiosztották. Tagsági hiányában pedig semmi esély nem volt a hétvégi bejutásra, a bejáratnál a rendezők páros lábbal rúgtak ki minden próbálkozót. Azaz egyetlen esély mégis csak maradt, és ezt nem egyszer, nem kevesen ki is használtuk.
Omega „drukkerekként” szombatonként kezdés előtt jó órával megkezdtük a V2-es előtti parkolóban az ácsorgást, vártuk a szerencsénket. Mikor szállingózni kezdtek a zenekari tagok, minden bátorságunkat összeszedve megszólítottunk közülük valakit. Muszáj volt! Irdatlan mennyiségű csaj, szinte korlátlan ismerkedési lehetőség, az ország egyik, ha nem a legjobb zenekara, tánc… Ebből kimaradni? Nem, ezekért a szombat esti bulikért bármit megtettünk volna. Ott a parkolóban gyakorlatilag tarháltunk, pitiztünk a sztároknál, pedig nem volt nagy élmény pl. télen toporogni a hidegben.
Sokunk kedvence Benkő Laci volt, akihez mikor odaléptünk, hozzávetőleg ez a röpke párbeszéd hangzott el:
– Szervusz, Laci, ne haragudj, hogy megszólítalak, de nincs tagságim, be tudnál vinni?
A kérdésre nem azt a másik, kérdés formájában talán jogosan feltehető választ kaptuk, hogy miért nincs tagságid, miért nem gondoskodtál róla?, hanem:
– Szia! Nyakkendőd van? Na, akkor gyere!
Tettünk néhány lépést, jött a következő delikvens a nem túl fantáziadús kérdéssel:
– Szervusz, Laci, bocs, hogy megszólítalak, … stb., stb.
– Van nálad nyakkendő? Gyere!
Majd jött a harmadik, és ez így ment a bejáratig, ahol – az általunk csak smasszereknek nevezett – rendezők állták utunkat.
– Szia, Lacikám, hogy vagy? – hangzott a bennfentesektől megszokott nyitó mondat, majd elállva a bejáratot, hozzánk fordultak:
– Hova-hova, fiúk? Tagsági?
Ekkor Laci hátrafordult, intett a rendezőknek:
– Hagyjátok, együtt vagyunk!
– De hát, Laci, …. vannak vagy hatan tagsági nélkül!
– Mondom, hogy a srácok velem vannak!
Kivárta, amíg a kényszeredetten bólintó rendezők előtt földöntúli vigyorral a képünkön besétáltunk az aulába (mit az aulába, a mennyországba!), majd köszönetet sem várva elsietett a zenésztársaihoz. Nagy ügy, hol itt a poén? – kérdezheti most az olvasó.
Bizony, nekünk ott, akkoriban ez a sorozatosan megtapasztalt gesztus – merthogy ilyen jelenetek nem csak egyetlen egyszer játszódtak le – nagyon sokat jelentett.
Azt tudni kell, hogy nem minden híresség állt le bratyizni a nímand suttyókkal. Volt, akit meg sem lehetett szólítani, mert fél méterrel a föld felett járt, akihez az őt körülvevő csajoktól nem lehetett hozzáférni, …. és volt Benkő Laci.
A tisztesség kedvéért meg kell említeni, Elefánt sem zárkózott el az ilyen jellegű kérések teljesítése elől. (Ő akkoriban egy VW Bogárral járt, aminek – legalábbis 1972 telén – lyukas volt a kipufogója, és éktelen recsegések-rotyogások közepette közelítette meg a Petőfi-híd felőli parkolót. Érkeztét már az Irinyi utcától lehetett hallani.)
Több nagy beat- és rockbálvány állt már akkor is színpadon, de sokakkal ellentétben Benkő Lacinak minden megnyilvánulása sztárallűröktől mentes volt, ő bárki számára megközelíthető volt, bármikor hajlandó volt elvegyülni a „plebsz” körében, vele lehetett dumálni, és ő volt az, aki, ha ígérte, hogy ad dedikált fotót, de éppen nem volt nála, legközelebbre külön kérés nélkül elhozta.
Gondolhatnánk, ezek apróságok, azonban mindenképpen jelzik egy körülrajongott idol emberi megnyilvánulásait.
Pár évvel később az Omega Miskolcon adott koncertet az akkori SZOT-székházban. Szerettem volna bejutni, de a jegyeket hetekkel az előadás előtt elkapkodták. Legyek pofátlan, itt is kezdjek tőle tarhálni? Megpróbáltam. Kivártam, majd megszólítottam a művészbejáró előtt, elsírtam neki a bánatomat, mire csak intett, hogy menj be! Annyit szólt utánam: „Ne foglald el a helyet a jegyesek elől, csinálj úgy, mintha fotós lennél!”– rábökve a nálam lévő teleobjektíves gépre.
Azóta eltelt 48 év, de ezek az emlékek kitörölhetetlenül megmaradtak. Jól eső érzéssel gondol vissza az ember arra, aki a sztársága mellett közvetlenségével, emberségével kivívta sokunk tiszteletét, és ami sokkal több: szeretetét.
Szomorúan hallottuk nemrégiben betegségének bejelentését. Azóta hál’ Istennek jobb híreket érkeztek tőle, minden valószínűséggel legyűrte a rettegett kórt, és biztosak vagyunk abban, hogy koncertek sorozatát fogjuk még vele átélni!
Mindenesetre az összes egykori ismeretlen „tarháló” nevében bátran üzenhetem neki: Laci, tudnod kell, bármi fog történni, „a srácok veled vannak!”
Szerző: Jobbágy Gyula
Nyitókép: Fortepan/Erdei Katalin.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
