A nyolcvanas évek első felében őrült zenekaralapítási hullám söpört végig hazánkban. Míg az előző évtized a korábbi beat-bummhoz képest már-már kissé lagymatagnak volt mondható, 1980-tól egyre többekhez ért el a punk és az újhullám. Ugyan a csöves kultúra és a rock még vastagon jelen volt a társadalomban, már formálódott az új generáció. Egy részük identitásukat éppen megtaláló (kis)kamaszokból állt, és hozzájuk csapódtak a volt csövesek ‒ többek között azok, akik kezdtek kiábrándulni korábbi ikonjaikból, mert szerintük kifulladtak, unalmasak lettek, ismételték önmagukat.

Az Illés zenekar Nehéz az út című nagylemeze 1969 tavaszán került a boltok polcaira. Az album az Illés első olyan LP-je volt, amin kizárólag az ő dalaik szerepeltek, mégsem tekinthető vadonatúj nagylemeznek, mert – négy dal kivételével – 1966 és 1968 között készült kislemezfelvételekből válogat.

2024 őszén, a Helikon gondozásában jelent meg Csatári Bence Kóbor – Az utolsó interjú című kötete. A több mint kétszáz óra beszélgetés nyomán készült, közel háromszáz fotóval illusztrált, 444 oldalas kiadvány elsősorban a diszkográfiára, az élő fellépésekre, valamint a színpadtechnológiai újításokra fókuszálva tekinti át az Omega közel hat évtized hosszú pályáját.

Mit keresett Budapest rossz hírű terén a Szabadság-szobor? Mi volt a közös a Nero császár Rómájában, illetve a Kádár-korszakban? Hogy befolyásolta egy cirkuszi delfin egy fiatal erdélyi rockzenekar pályáját? És vajon mekkora sikert aratott a Vajdaságban a Zöldhajú lány?

Komár László nevét először 1977-ben, 17 éves koromban hallottam, amikor együttese, a Sprint berobbant a Postakocsi című dalával. A cowboy-country műfaj nem tartozott a kedvenceim közé, de a nóta felhőtlen jókedve magával ragadott. Hamarosan, 1978-ban megjelent a Sprint első nagylemeze, amelynek előzetes rádiós ajánlóit hallgatva megállapítottam, hogy rendes rock and roll zene, ezért, megvásároltam az LP-t. Legjobban a Tudod-e még?, és a Talán egy perc alatt című számokat csíptem, utóbbiról csak jóval később tudtam meg, hogy Németh Lehel egykori slágerének feldolgozása.

Kurucz Attila 23 éves volt az 1973. június 10-én rendezett Diósgyőri Popfesztivál idején. A szervezésébe a Molnár Béla Ifjúsági Ház klubvezetőjeként vágott bele. Ötvenegy évvel a magyar könnyűzene történetében mérföldkőnek számító fesztivál után rendőrautóval tett családlátogatásról, az utolsó pillanatban megszerzett ORI-engedélyről, valamint a magas, bajszos férfiak összetéveszthetőségéről is mesélt nekünk.

Ahhoz, hogy a címben kiemelt államszocializmusbeli ifjúsági – szubkulturális – csoportokat a térben, az időben és a társadalomban is el tudjuk helyezni, rövid áttekintést kell adni a félmúlt Magyarországáról, arról, milyen volt ez az ország, milyen volt a kultúra, milyen volt a társadalom, és milyen volt a politika az 1950-es, ’60-as, ’70-es és ’80-as években.

Eltalált borító, ütős cím és három szerző: ezek az első benyomásaim a friss Barta Tamás-kötetről. Hármaskönyv, de nem úgy, mint Werbőczyé és mivel jól ismerem az írókat, nem csodálkozom: nem a véletlen sodorta őket közös társaságba. Az sem véletlen, hogy Gábor Eszter neve van elöl, hiszen ebbe az elképesztő kutatómunkát igénylő programba, amit saját magának adott, ő vágott bele megszállottként évekkel ezelőtt. Miért? Mert valódi rajongó.

A beatkorszakban alakult egyik legismertebb hódmezővásárhelyi zenekar az elsőként 1965-ben színpadra lépő vásárhelyi Piramis együttes volt. A vásárhelyi Piramist a beatzenével a középiskolában megismerkedő fiatalok alakították meg.

2024. november másodikán elhunyt Szörényi Szabolcs. Borzalmas leírni ezt a mondatot, éppen ezért a következőkben inkább Szabolcs életét és munkásságát ünnepelném néhány szubjektíven kiragadott pillanattal, melyek legalább négy évtizede boldogsággal töltenek el engem (és remélem még sokakat), és valahányszor meghallom ezekben a dalokban Szabolcs játékát, az megerősíti a zenébe vetett hitem.