Németh Lehel 1932. június 7-én született Csíkszentkirályon, Székelyföldön. A jó svádájú táncdalénekes élettörténete cseppet sem volt szokványos. 1944-ben menekült Miskolcra, édesanyjával egyetemben. A világégés miatt a megélhetés nem volt egyszerű a hátországban. A zenész innovatív módon próbálta meg kihozni a lehetőségeiből a legjobbat: amerikai és szovjet autóroncsokból készített szerszámokat, ezek eladásából tartotta el magát és családját.  Az ezt követő időszak sem volt kevésbé kalandos számára: a fővárosba kerülve nehéz fizikai munkát végzett, volt szénhordó, de segédmunkás is. Sőt, alkatának köszönhetően a Képzőművészeti Főiskola rajzmodelljeként is dolgozott.

Budapest világháborús ostromakor szinte valamennyi hangstúdió elpusztult. 1945 végén megindult az újratermelés, négy év múlva azonban jött a lemezvállalatokra is kiterjedő államosítás. A magáncégeket összevonták és a Tonalit művekhez csatolták, amelynek aztán az 1951-ben létrejött Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) lett a jogutódja. Az MHV kezdetben csak tíz főt foglalkoztatott, élére egy hat elemit végzett cipészt neveztek ki, aki korábban munkáskórusban énekelt. A vállalat a Vörösmarty és a Rottenbiller utcában kapott stúdiót, előbbit egy személyzeti WC-ből alakították ki. A Rottenbiller utcai helyiség nagyobb és egy fokkal azért korszerűbb volt. A 47. számú ház földszintjén korábban az Odeon mozi üzemelt, ezt építették át Kodály Zoltán közbenjárására.

Az Egyetemi Színpad elnevezése félrevezető, mivel nem csak színi előadások zajlottak ezen a helyszínen, és a fellépők sem csupán az egyetemről kerültek ki. Az 1957-ben megalakult intézmény a hatvanas-hetvenes években az egyik legprogresszívebb szellemi műhelynek számított a fővárosban, többek között azért, mert műfajoktól független volt. Helyet kapott itt az amatőrfilmklubon, hanglemezbemutatón, könnyűzenei koncerteken át az irodalmi műsorokig, néptáncbemutatókig, vitaestekig és a színjátszásig minden, amit az ELTE bölcsészkarának hallgatói szerveztek. A színpad műsora kísérletező és rendszerkritikus is lehetett, mivel akkoriban az egyetemek viszonylagos kulturális függetlenséget élveztek, a szervezők ezért elsősorban az intézmény vezetőségének tartoztak elszámolással. A Piarista utcában (akkoriban: Pesti Barnabás utca) található, több szárnyból álló épületegyüttes egykor (és napjainkban újra) a piarista rend tulajdonába tartozott, de a negyvenes évek végének államosításai miatt az itt található rendházat és iskolát bezárták. Az épület viszont a régi maradt, termeibe ekkortól az ELTE tanszékei költöztek, az egykori kápolna pedig magának az Egyetemi Színpadnak adott helyet. A visszaemlékezések szerint az izgalmas események hátterét a rossz akusztikájú kápolnában az oltár helyére épült meglehetősen kis méretű színpad (amit nagyon meg kellett emelni, hogy látni lehessen), a karzat erkélyülései mögötti vetítővászon, máshol nem elhelyezhető és emiatt néha útban lévő zongora, vörös bársonyszékek és kopott falak adták.

Göczey Zsuzsa (1948, Budapest) a nyolcvanas-kilencvenes években a Magyar Rádió egyik legnépszerűbb, legprogresszívebb zenei szerkesztője volt. Tíz éven át futó, a mai negyvenes-ötveneseknek amolyan generációs alapélményeket adó Lemezbörze helyett című műsorában számos, a rendszerváltozás előtt idehaza lényegében hozzáférhetetlen albumot játszott le, hiánypótlásként, teljes egészében, a magnós hallgatóknak. De persze nemcsak ez az egyetlen műsor fűződik a nevéhez, hanem többek között az MR első rendszeres könnyűzenei magazinja, a Rockújság is. 2001 óta a Klubrádió zenei vezetője.

Jávorszky Béla Szilárd:
Nem sokkal azt követően, hogy 1980-ban felvettek a Magyar Rádióba, lettek saját műsoraid is. Melyik volt a legelső?

Göczey Zsuzsa:
Kitaláltam – persze, más is kitalálta, de én meg is csináltam –, hogy játsszuk le az aranylemezeket. Nézzük meg a slágerlistát, nyomjuk le a legjobbakat. Bár ezt a műsort sem én vezettem, mikrofonengedélyre lett volna szükségem, Török Mari meg óvott a lebőgéstől, úgyhogy felkértük rá Mécs Károlyt. Talán Tari Viktor volt a forgatóm. Aztán jött a Reflex Klub, B. Tóth Lászlóval, kivonultunk a KEK-be, a Kertészeti Egyetem Klubjába, ahol összeültettünk zenészeket. Emlékszem, az egyiken Schuster Lóránt – akinél akkoriban kabinetkérdés volt, miért nincs P.Mobil lemez – hosszasan veszekedett Erdős Péterrel. Éjszakákon át vágtam, hogy abból a hat órából legyen egy leadható változat. Ezt a vitát ugyanis nem merték élőben sugározni. A Reflex Klubból negyedévente készült el egy, összesen talán négy vagy hat adást élt meg.

Valamikor a hetvenes évek végén történt…

Egy évadzáró Piramis-koncert után a haverommal araszolgattunk a tömegben az Ifipark lépcsőin. Egyszer csak ismerős hangra lettem figyelmes. „Szia, Galgó!” – köszönt rám valaki. Megfordultam, és örömmel láttam meg egy fiatal srácot, akit nyáron ismertem meg a Balcsin, amikor egy kiadós zápor elől ismeretlenül bekéredzkedett a sátrunkba. Mivel eleve heten aludtunk a négyszemélyes sátorban, plusz egy fő nagyjából már mindegy volt, így betessékeltük. Jót dumáltunk, iszogattunk, reggel aztán továbbállt új cimboránk, többé nem is találkoztunk. Különösen örültem, hogy most viszontlátom. A tömegben nem sikerült közelebb kerülnünk egymáshoz, így háttal haladva folytattuk az emlékek felidézését, amikor is a srác mögött feltűnt egy széles mosolyú szőke lány. Nem volt nehéz észrevenni, hogy rám mosolyog, ezért megszólítottam:

– Szia, szöszi, ismerjük egymást valahonnan?

– Igen, az 56-os villamosról – válaszolta.

– Csak nem arra laksz? – firtattam tovább.

– Nem, oda jártam suliba. A Budapest Szálló mögé, ahol dolgozol. Most érettségiztem – mondta, és csak mosolygott.

– Akkor már nem is találkozunk többet? – érdeklődtem, és akkor hangzott el a lánytól az ominózus mondat.

– Dehogynem, holnapután reggel 8-kor találkozunk a szokott helyen, az óra alatt.

A Budai Ifjúsági Park történetéhez a kemény rock tomboló sikere is hozzátartozik. A hetvenes évek második felében a Parkban is fellépő bandák kedvéért országjárásra indult a tizenévesek hada. Elég volt, ha szárnyra kelt a hír: a közönség kedvenc zenekara fellép a közelben, és máris tömegek csápoltak a fröccsgőzös művházakban, hónaljszagú KISZ-kócerájokban. Az Ifipark történetének abszolút nézőcsúcsát a Piramis érte el. Egyik fellépésük alkalmával tízezren tolongtak a Parkban. Ez jócskán elérte az intézmény befogadóképességének felső határát, de szerencsére akkor (még) nem történt baleset. A rajongótábor azonban nem csak „szakadtakból” állt, hiszen a „Piramis-jelenség” a periférián élő fiatalokon túl a tinédzserek jó részét is magával ragadta.

Különös története van az Ifiparkban rendezett 1978. december 23-ai karácsonyi koncertnek. A Park – szabadtérről lévén szó – jellemzően április 30-ától szeptember végéig tartott nyitva, abban az évben azonban nagyon hűvös és csapadékos volt a nyár. Azt találták ki a korabeli promóterek, hogy a Piramis karácsonyi koncertjével pótolják a bevételkiesést, ellenkező esetben számot kellett volna adniuk az alacsony nézőszámokról. A nagy raport elmaradt, mert a Piramis hozta a formáját, és a hivatalos adatok szerint 7773 fizető látogatót csábítottak be a Parkba a szenteste előtti estén.

Dám László riporter és Demjén Ferenc

Demjén Ferenc több okból is a magyar könnyűzene megkerülhetetlen alakja. Már a műfaj születésénél jelen volt, népszerűségét pedig a kezdetektől napjainkig sikerült megőriznie. Nem csupán zenészként, hanem szövegíróként és dalszerzőként is ismert és elismert. Pályájának ötven éve alatt játszott underground rock and roll zenekarban, vendéglátóhelyeken, szupergruppban, tánczenekarban, és a szólókarrierje is a legjelentősebbek közé tartozik, vagyis a könnyűzene gyakorlatilag összes, Magyarországon ismert szintjén zenélt, ráadásul mindenütt hiteles tudott lenni.

Demjén Rózsi sohasem állt könnyen kezelhető művész hírében, így az életmű és a hozzá kapcsolódó történetek kapcsán egyszerű volt megvizsgálni a tehetség és környezetének a viszonyát, legyen az szakmai vagy társadalmi-politikai jellegű. Írásom alapját egy Demjén Ferenccel folytatott nagyobb lélegzetű beszélgetés adja, továbbá Miklós Tibor interjúkötete, Sz. Koncz István könyve, valamint folyóiratok és weboldalak interjúi.

A Vas-és Fémmunkások Csillag utcai otthonának 1918. március 2-i megnyitóján énekszámok, kuplék és szavalatok hangzottak el az Erzsébetfalvai Általános Munkásdalkör előadásában. Azután tánc következett záróráig. A Csili közelít már a százhoz, de az ének, a zene és a tánc létrejötte óta fontos szerepet játszik az intézmény életében.

A Benkó Klub a Kálvin tértől nem messze található Török Pál utca 3. szám alatt nyitott meg a Kosztolányi Dezső Művelődési Otthon részeként, 1967. október 18-án. Benkó Sándor klarinétos, szaxofonos zenekara először játszott dixielandet, vagyis New Orleans-i stílusú dzsesszt Magyarországon, kezdetben nem kis botrányt okozva ezzel. Pályájuk indulásakor, az ötvenes évek végén még igencsak lázadónak számított ez megszólalásmód az addigra megszokott, lágyabb hangzásvilágú swing dzsessz-szel összehasonlítva. Első fellépőhelyükhöz, a Széchenyi rakparton található Béka Klubhoz rendszeresen érkeztek URH-s rendőrautók, és a boxolókból is álló személyzetnek bőven akadt dolga az improvizatív dallamokkal könnyen azonosuló fiatalokkal. A hatvanas évekre viszont ez a tempósabb, csörömpölősebb, feketedzsessz-gyökerű zene, a dixieland is megértésre és táborra talált. Ezt mutatja többek között, hogy az Illés–Metro–Omega hármas után elsőként Benkó Sándor zenekara nyitott saját klubot Budapesten.

A Beatrice különleges helyet foglal el a beattörténelemben. Kőbányai János Nagy Ferót, a zenekar mozgatórugóját, a magyar zene Kohlhaas Mihályának nevezi. A találó megnevezés arra utal, hogy a Beatrice frontembere milyen állhatatosan kívánta kivívni zenekarának a függetlenséget. Ha már a rendszer nem segített neki ebben, a Beatrice saját magát legitimálta.