1946 az egyik legnemesebb évjárat, ha a hazai beat-pop-rock legmeghatározóbb egyéniségeinek születési évét vizsgáljuk. Frenreisz Károly, a hazai rockzene egyik Alapító Atyja a Skorpió csillagjegyben született 1946. november 8-án (zodiákus jegyének később egyéb okból is jelentősége lesz).

Úgy nyolcéves lehettem. A gyerekszobában az ágyammal szemben volt az ablak. Kint még félálomban derengett a kert, a fák lombja sötétzölden hullámzott a kora nyári szélben. A roló résein besütött már a nap sugara, több helyen is keresztülmetszette a szobát, aranyló pengeként hasított bele a félhomályba, megcsíkozva a falat, a padlót, a szanaszét hagyott játékokat.

A lemezek régen gondos ábécérendben voltak, de mostanra összekeveredtek. Ahogy a végén anya emlékei. Úgy mesélte, hogy megbüntették, mert 17 évesen Gárdonyból átszökött egy agárdi Omega-koncertre, mintha tegnap történt volna. Azt meg, hogy felpofozták, mert belemerült az angol fordításba, és elfelejtette befejezni a vasárnapi ebédet Józsi papa számlájára írta, pedig ez épp apáét terhelte.

Németh Lojzi mai is úgy él a fejemben, mint a Mini együttes basszusgitárosa. Jóllehet, a zenekarból való kilépése óta (1979) finoman szólva is letett ezt-azt az asztalra, de mégis… A magyarázat az lehet, hogy a kora ifjúságunkban megszeretett zenészek tudásuknak, karakterüknek köszönhetően beköltöznek a lelkünkbe, és akkori valójukat megőrizve maradnak ott, kitörölhetetlenül.

„Volt olyan álmunk, hogy világsztárok legyünk. Aki ennél kevesebbet tűz maga elé a kezdetkor, az inkább hagyja abba az egészet” – mondta Bornai Tibor, a KFT billentyűse és egyik dalszerzője az Esti Hírlapnak 1987-ben. A KFT sikere relatív. Sok zenekarral szemben ők rendszeresen készíthettek lemezeket, bár ezek sosem érték el az aranylemezhez szükséges 100 ezer eladott példányt. Hogy ez mennyiben köszönhető a rendszer által támasztott akadályoknak, és mennyiben a KFT intellektuális zenéjének, megítélhetetlen a torzított, egycsatornás zeneipar miatt. Egy biztos, a KFT megélte a sikert, a pénzt, a csillogást, még ha nem is a vágyott mértékben.

Amikor a számtalan közös zenei projekt kivitelezésében együttműködő barátom, Pap Béla megkeresett, hogy találnék-e valakit, aki kellő rálátással bír a magyar zenekarok egykori csehszlovákiai fellépéseire – meghívásuk körülményeiről, a fogadó rendezvényekről –, azt gondoltam, ez nem lesz nehéz feladat. A magyar határ közelében felnőtt, magyar felmenőkkel is rendelkező szlovák fiatalként magam is több meghatározó élményt őrzök magyarországi zenekarok csehországi, szlovákiai fellépéseiről. Örömmel vállaltam a feladatot, mert a korszak hasonló megközelítésével még nem találkoztam az egykori szocialista országokban.

Winkelmayer József billentyűs, harsonás, zenekarvezető 1942-ben született Budapesten. A hatvanas évek ismert beatzenésze volt, aki a Benkó Dixieland Bandet, később az Olympiát erősítette, majd megalapította saját zenekarát, a Winkelmayer Brass-t, amellyel először játszott Magyarországon dzsessz-rockot. Elmesélte nekünk, hogy találkozott Benkóval és Charlie-val, de szó esett meleg fogadtatásokról és szakításokról is.

Ha a nyolcvanas években egy baráti társaság ráunt a kocsmára, diszkóra, vagy nem akadt semmilyen koncert, akkor egy jó házibulival mindig ki lehetett váltani bármely szórakozási formát. Néha volt apropó. Születés- vagy névnapok, esetleg szilveszter, de nem feltétlenül kellett megideologizálni az összegyűléseket.

A magyar zenerajongók érdeklődése nem csupán lengyel és keletnémet zenekarok koncertjei iránt volt mérsékelt, elmondhatjuk ugyanezt a csehszlovák vendégek esetében is. A kezdeteket, egészen a hetvenes évek közepéig ebben a cikkben tekintettük át. Most az évtized utolsó éveinél vesszük fel a fonalat.

A magyar zenerajongók érdeklődése nem csupán lengyel és keletnémet zenekarok koncertjei iránt volt mérsékelt, elmondhatjuk ugyanezt a csehszlovák vendégek esetében is. Önállóan nagyon ritkán adtak koncertet az északi szomszédból érkezett bandák, általában magyar együttesek előzenekaraként szerepeltek, vagy különböző fesztiválokon színesítették a kínálatot. A Collegium Musicum és a Fermáta igényes zenéjére egy szűk rétegnek volt igénye, de például az Olympic, a Prognoza, a Plavci vagy a Pražský výběr magyarországi előadásait már kevesen tudják felidézni. Az újságok koncertajánlói az esetek többségében megírták a csehszlovák bandák érkezését, de a beszámolók nagyrészt elmaradtak, így még azt is nehéz pontosan rekonstruálni, hogy mely fellépések valósultak meg bizonyosan, és melyek maradtak el.