Az ismeretlen világ zenéi címmel nemrégiben jelent meg egy szép kivitelű, vaskos kötet. A könyv – vagy inkább valamiféle enciklopédia ez – a világ progresszív rock zenéjét tárgyalja, elemzi, mutatja be körülbelül 1968 és 1973 között. A lenyűgöző ismeretanyag birtokában, kiválóan megírt mű Dobos András lemezgyűjtő munkája, illetve nagyobbrészt gyűjteményének bemutatása. Vele beszélgettünk a magyar progresszív-rock kísérleteiről, az együttesekről és azok felvételeiről, lemezeiről, melyeket természetesen a könyvében is bemutatott.

1974 novemberében látott napvilágot az Omega harmadik angol nyelvű nagylemeze a nyugatnémet Bellaphon hanglemeztársaságnál. Az album „tizenkét országban jelent meg, kilenc felvételünk hallható rajta angolul, közülük több szám idehaza már ismert. A többi a jövő év első negyedében megjelenő új Omega nagylemezen szerepel.” – Benkő László így harangozta be az Ifjúsági Magazin hasábjain a Nem tudom a neved című albumot, amely 1975 júliusában jelent meg.[1]

Mert úgy történt, hogy dédnagyapa 1906-ban, Ady Endre harmadik verseskönyvének évében látta meg a napvilágot, ami nemhogy büszkeséggel nem töltötte el később, de leginkább le se tojta,
talán könyvet sem vett a kezébe soha, leszámítva az elemi iskola négy évét, igaz, abból sem származott sok haszna,

Napjainkban különösen felkapottak a coming of age sztorik, azaz felnövekedési történetek, amelyeknek nagy hagyománya van a magyar filmtörténetben is Szabó István Álmodozások kora című klasszikusától Gothár Péter Megáll az időjén át Reisz Gábor Magyarázat mindenre és Szimler Bálint Fekete pont című filmjeiig bezárólag.

Az NDK-ban nagyon sok olyan lemez is piacra került, amelyeken magyar előadók, zenekarok németül adták elő a saját dalaikat. Ez azért volt egyedi, mert a szocialista tábor többi országában nem igazán volt jellemző, hogy honfitársaink lengyelül, bolgárul vagy csehül/szlovákul énekeljenek a Muza, a Balkanton, a Supraphon vagy az Opus lemezein. Persze a különbség egyik oka az is lehetett, hogy a német nyelvet többen beszélték idehaza, mint az imént felsoroltakat.

Sztárok voltak a magyar könnyűzenészek az egykori szocialista országokban? Milyen intézményi háttér kellett a rendszerváltás előtt egy külföldi koncerthez? Miről mesélnek a béketáborban szerzett díjak és lemezmegjelenések? Ezekre a kérdésekre is keresi a választ a Beatkorszak Projekt Magyar könnyűzene a béketáborban című konferenciája.

Nem emlékszem pontosan, anyámék mikor szálltak ki, de a hely, ahol eltűntek, rémlik: egyemeletes épület, előtte keskeny, fedett járda, vasoszlopokkal, amiken kosarak függtek, azokból alácsüngve valami nagyon piros virágok, talán muskátli.

1958-ban javában tombolt a rockandroll-láz az egész világon. Még nem lehetett tudni, mi sül ki belőle, az látszott, hogy színre léptek a fiatalok, akik iszonyú mennyiségű pénzt kezdtek elkölteni. Nagyon sokan csak legyintettek, hogy majd lecseng ez is, mint minden múló táncőrület. Itthon, mindössze két évvel 1956 után kicsit más volt a helyzet, amelyet pár éve ekképp foglaltam össze a Lángolón.

Ezt az írást a feldolgozhatatlan tragédiák, a tönkrement karrierek óvatos, de hiteles bemutatásának szánom. Ha másért nem, a jövő nemzedéke számára, okulásként.

„Az első félidőt a Fonográf nyerte meg. Lásd: két nagylemeznyi bizonyíték. (…) A nagylemeznyi anyag hamarosan szakértői elbírálásra kerül, de nem azzal a szándékkal, hogy egyenlítünk. A zenélés nem gólokra játszott sportesemény, sokkal inkább azért műveljük, hogy teljesebb arcunkat megmutathassuk” – nyilatkozta Illés Lajos 1976 februárjában, a Magyar Ifjúságban.